Avagy a nagy találkozás a depeCHe MODE három, már-már isteni magasságokba emelt tagjával.

Azon kevés szerencsés rajongó közé tartozom, akik nem csak a TV-ben vagy koncerten az első sorból láthatják, hanem ha nagyon rövid időre is, de szemtől szemben lehettek kedvenc zenekaruk tagjaival. De ennyire ne szaladjunk előre, mert amilyen rövid a találkozás annyira hosszú volt a várakozás…

Faith barátomnak a nyári koncert alkalmával volt lehetősége hogy részt vegyen egy Meet & Greet (találkozás és üdvözlés) nevű eseményen. Akkor én nem fértem bele a nagyon limitált csapatba, de Faith megígérte, hogy januárban ott állhatok én is a fiúkkal. Kiemelt álló jegyemet már az értékesítés első napján megvettem, mivel tudtam, hogy most nem lesz annyi jegy, mint nyáron. Teltek a napok, hetek, hónapok, míg elérkezett a nagy nap, amikor már mindenki depeCHe MODE lázban égett. Olvastam a beírásokat, hogy ki hogyan készül az estére. Volt aki egész nap dM-et hallgatott, volt aki a koronáját készítette, volt aki azon gondolkodott mit vegyen fel (ez inkább a hölgy rajongókra jellemző ) és volt aki hozzám hasonlóan a munkahelyén várta hogy teljenek az órák. Szinte az utolsó pillanatban kaptam az email-t, hogy fél 7-kor legyek az F1-es kapunál a kordonnál. Semmi gond mondom, 4-kor „lelépek” és lesz időm hazamenni, átöltözni és visszamenni az Arénához. Persze, hogy ilyenkor semmi nem úgy alakul, ahogy azt eltervezzük. Csak 5 után tudtam haza indulni, Angyalföld-Kispest távot kellett megtennem a hírhedt pesti dugóban. 5:45-re értem haza, annyi időm maradt, hogy egy gyors átöltözés után már üljek is vissza a kocsiba (Én hülye, magammal hozhattam volna reggel az esti New Dress-t, de akkor még bíztam abban, hogy lesz mindenre időm). A parkolóhellyel szerencsém volt a Stefánia úton és így 6:20-kor ott álltam a megadott kapunál, utolsóként.

Találkoztam pár ismerős arccal, beszélgettünk majd kijött Márkus Éva a Live Nation-től és a nevek bediktálása után mehettünk befele. Beértünk egy kis szobába, ami kb. 5*5m lehetett. Pislákolt pár lámpa és volt még két dM plakát is a falon. Itt lesz a nagy találkozás? Kérdezte mindenki. Néhány rajongónál Stripped könyv, CD, stb. Szegények abban a reményben hozták magukkal a relikviákat, hogy majd kapnak rá három aláírást. Én óvatosan közöltem velük, hogy ilyenre ne számítsanak, mert az egész találkozás, kézfogás és fotózás a Forma 1-es kerékcserét megszégyenítő sebességgel fog történni. Volt aki nem hitt nekem, de Éva ugyanezt közölte velünk. Mivel én ezt tudtam előre, a jegyemen kívül semmi nem volt nálam és nem is ért csalódás. Ez van, ez egy gépezet, egy nagyon jól megszervezett koncertturné, ahol a fiúk minden perce (főleg a show előtt) előre meg van szervezve. Teltek a percek, jöttek a poénok, hogy ki fog szamárfület mutatni Davenek vagy Martinnak a fotózás alatt   Közben megjelent egy csinos fiatal fekete angol „asszisztens” aki megnézte, hogy kik és mik vagyunk. Mosolygott és pár szót mondott, hogy mi is lesz és hogy miként fog zajlani az egész Meet & Greet. 16 rajongó volt a szobában, ezt két részre osztották, hogy mindenki elférjen a fotókon. Beszélt a fotóssal hogy milyenek a fényviszonyok én erre odaszóltam, hogy „It’s No Good”. Nagy nevetés majd kiment a szobából. Pár perc múlva bejött Jonathan Kessler manager is, aki szintén „lecsekkolta” kik vagyunk. Hogy ezekre mennyire vigyáznak, nem hiszem el – mondtam magamban. Közben jött az infó hogy már mind a 3 tag az épületben tartózkodik. De jó, mondtam, ha így megy tovább nem fogom látni a Nitzer Ebb-et, mert már 7 óra bőven elmúlt. További percek teltek el, készült pár mobilos fotó és akkor végre valaki kintről beszólt: Itt vannak!

Szépen felállt az első 8-as csoport a fogadásukra. Először Dave kukkantott be az ajtón. Az első benyomásom az volt, hogy ki ez a kis vékony ember   Ő a nagy Dave? Mivel általában a színpadon látjuk őket, nem nagyon tűnik fel mekkorák (persze az is hozzá tartozik, hogy én 190 cm vagyok). Szóval szép lassan bejött Dave, Martin és Andy. Dave természetesen fekete selyem kesztyűben (amit továbbra is enyhén szólva nem tartok illendőnek, de ezt most nem fejtem ki) kezdett el kezet fogni mindenkivel, majd Martin és Andy. Csak ennyi hallatszott a szobába: Hi, Hi, Hello, Hi, Hi, Hi…mintha robotok lennének. Már álltak fel a fotóhoz, amikor beállt mellém Andy. Csak annyit tudtam mondani neki, hogy jó magas vagy mire Andy annyit válaszolt, akárcsak te. Majd valahogy Martin került elém, de ahogy mondtam volna neki valamit, a vaku villant és csak egyszer villanhatott, a kép olyan lesz amilyen, nincs idő és lehetőség újra. Sajnos semmilyen kommunikációra nem volt lehetőség, hiszen minden másodpercek alatt zajlott. Az ember épphogy felfogta, hogy bejöttek az ajtón és már „tessékeltek” is kifele minket.

Mivel nekem kiemelt álló jegyem volt előre megszerveztem, hogy miként jutok vissza a catwalk (kifutó) végéhez ahol húgom és párom tartotta a frontot. A Live Nation egyik vezetője volt a segítségemre, aki minden rendezvényükön ott van és felügyel mindent. Szóval a fotózás után felhívtam, hogy végeztem és máris ott volt és a többiekkel ellenkező irányba, a színpad mögé vitt. A kb. 50m-es úton szerencsémre végig a dM tagokkal mentem, Dave az egyik öltöző ajtajára egy „Warning” feliratot írt, majd röhögött. Mennyivel más már itt is, mint amilyen bent volt a szobában 2 perce - mondtam. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért írta vagy kinek, de itt sem volt semmi lehetőség, hogy 2m-nél közelebb menjek hozzá vagy beszélgessek vele. Majd eltűntek a fiúk az öltözőkbe én meg vártam, hogy a Nitzer Ebb befejezze a koncertet, mivel addig nem mehettem be a kordonhoz.

A színpad mögött voltam ahol 2 lesötétített VW mini busz állt körülötte 2 sofőr. Pár perce várakoztam majd megjelent Peter Gordeno, mivel ő nem tag annyira nem érdekelt, de legalább köszöntem neki és kezet fogtunk, majd utána kb. 10 percig mobilozott. Egy percre Christian Eigner is feltűnt, ő csak megkérdezte merre van a színpad, majd mikor megmutatták neki az ajtót visszament. A Nitzer Ebb befejezte a koncertet, majd nyílt az ajtó és jöttek kifele. Ekkor már nekem is szabad volt a pálya és segítőmmel a „helyem” felé indultunk. Érdekes volt látni a sok rajongót a kordonon túlról, ahogy az első sorban várják a bandát. Pár ismerős csodálkozott, hogy mit keresek ott, én meg mondtam nekik, hogy nem lesz koncert, most jelentik be, persze mosolyogva nehogy lincselés legyen a poénból . A szokott helyemre érve csak egy kis tornamutatványt kellet végeznem és már a helyemen is voltam. Páran biztos szidtak, hogy eléjük álltam, de nem akartam hátulról végignézni egyedül a koncertet. Utólag is elnézést kérek tőlük!

Összességében izgalmas volt az este, a koncert is tetszett, csak legalább 3 percet lehetett volna beszélgetni a fiúkkal, ha már ott vannak mellettünk, mert ez így túl gyors volt. Nem baj, az emlék megmarad, az hogy egyszer a fiúk szemébe nézhettem és ha ők már rég elfelejtették az egészet, én még most is felidézem a várakozást, a szívdobogást és azt hogy több, mint 20 éve rajongó vagyok, amit egy percig sem bántam meg soha.