depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Cikkek
Hirdetés

Delta Machine: Isteni színjáték 13 énekben

Delta Machine: Isteni színjáték 13 énekben

Dante Alighieri örökbecsű elbeszélő költeménye száz énekben kalauzol végig minket a Pokolban, a Purgatóriumban és a Mennyországban, ahol a múlt nagyságaival és Dante korának meghatározó személyiségeivel, barátaival és rokonaival találkozhatunk. Nem meglepő módon, mindenkivel ott, ahová Dante szerint való. Az eredendően bűnösökkel, mint például Attila, a hun, a Pokolban. A megtért bűnösökkel, mint amilyen Dante sógora, a torkos Donato Forese, a Purgatóriumban. Az üdvözültekkel, mint amilyen Dante gyerekkori és fiatalon elhunyt szerelme, Beatrice, a Mennyországban. Dante pokolból induló viszontagságokkal teli útjának végeztével beléphet a kristályégbe, az angyalok kilenc karába és megismerheti a tökéletes, teljes szeretetet, amit az utolsó énekben az alábbiakban foglal össze:

 

Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”

Nem tudom, hogy a depeCHe MODE-nak eszébe jutott-e egyáltalán a Divina Commedia legutóbbi lemezük készítése közben, de a Delta Machine tizenhárom dala akaratlanul is ugyanezt a kereket pörgeti előttünk. Az új album a szerelem, tágabb értelemben véve pedig az emberi kapcsolatok Mennyországán, Purgatóriumán és Poklán vezet minket keresztül az analóg szintetizátorok földöntúli hangorgiájával fűszerezve. A két-három aktuális slágert letöltők számára mintegy tanulságként, miért is érdemes egy lemezt, pláne egy depeCHe MODE lemezt elejétől a végéig meghallgatni.

Jól bevált depeCHe MODE-os hagyományok szerint a dalok mindegyikében nyelvezetben és értelmezésben is folyamatosan keveredik a szerelem, az én és a te, a tudatunk és a hormonjaink diktálta cselekedetek, az ember és Isten viszonyával (lásd az In Your Room meg nem nevezett második személye), ahogyan az éneklő személye is. Hol a gyönyöröktől a kínok kínját átélő szerelem-rabszolgát, hol pedig az Úr, a prédikátor, vagy az ateisták kedvéért az atyai szóval jóra intő szuperegónk hangját halljuk ki a dalokból.

A Welcome To My World, szövegében és zenéjében is igazi nyitányként indít. „Lépj be az ajtón”, indít a dal. Ha fennköltek akarunk lenni, gondolhatunk a bibliai allegória szerint Jézusra magára, de a depeCHe MODE szentélyét is az ajtó mögé képzelhetjük. Ebben a világban nincs szükség tragikákra és az ördög is farkát behúzva menekül innen. Igaz, terveit nem adja fel, csupán késlelteti. De ha rászánunk egy kis időt, a zene és a szerelem együttes ereje a lelkünkbe hatol, és törött szárnyainkkal is a végtelen egekbe repít majd, hangzik az ígéret. Hát lássuk, beváltják-e!

A színjáték első dalában, az Angel-ben múlt időben halljuk, hogyan is kezdődött minden. Átvitt értelemben mindannyiunk élete így kezdődik, ha elfogadjuk, hogy minden élet a szerelemben fogan (az más lapra tartozik, hogy egyetlen éjszakáig, vagy egy emberöltőig tart). A szerelem angyala az ember fölé tornyosul, aki ernyedt testtel vonszolja magát a padlón. Az ember zavart, mégis elégedett. Olyan gyengének érzi magát, hogy még a szavait se tudja kontrollálni, azok szökőkútként törnek elő belőle, mégis azért könyörög, hadd maradjon örökkön örökké abban a békességben, amelyre egész életében vágyott. A szerelem keresztvizétől megtisztulva (a vízbe gázoltam, megmostam magam és alámerültem, mint minden bűnös énelőttem), a vasárnapi prédikátor békességére lelt. Pikantériát kölcsönöz ugyanakkor a dalnak Dave Twin Peaks-t időző hangja, melyből sok mindent kihallunk, kivéve a vasárnapi prédikátor békességét.

Az Isteni színjátékhoz képest mindenképpen hamar, mindjárt a harmadik éneknél elérkezünk a Mennyországba (Heaven), ahol a földi halandóból próféta válik, aki feloldódik a reményben, boldogságban énekel és véget vet a földi lét szenvedéseinek. A szerelem fáklyáját lángra lobbantva, a végtelen fényességet eltántoríthatatlanul sugározva vezeti nyáját („guide my herd”) az égi paradicsom felé. A dalban egyaránt visszaköszön a Sacred „szeretet prédikátora” és a Peace megtérni vágyó „bűnös lelke”. A dal felfogható a beteljesülő szerelem boldogságáról szóló költeménynek, de egy kultusszá vált zenekar rajongóinak szánt üzeneteként és akár gospelként is egy Sunday Branch-hoz. Ismerve ugyanakkor Martin szarkazmusát és ironikus hajlamát, nem szabadulhatunk a gondolattól, kivált a „will” következetes használata miatt, hogy itt megint csupán egy vágyálomról, egy beteljesületlen álomról van szó (lsd. „I will survive” című Gloria Gaynor nóta, ahol szó sincs arról, hogy valaki túléli a szakítást, ez csak a másik előtti kényszeredett bizonygatás).

 

Delta dM

 

Komolyan gondolta-e Martin minden szavát vagy sem, a Secret To The End gyorsan visszaránt minket a rideg valóságba. Hiába a könyörgés a Mennyország örök boldogságáért és békességéért, a szerelemnek múlnia kell, miként azt már Zorán is megénekelte. A szerelmesek még együtt vannak, de már mindketten érzik, hogy kapcsolatuk hamarosan a végéhez ér. A szerelem könyve (mely két dologra is utalhat, egyrészt az Énekek Énekére, másrészt Pál apostolnak a Korinthosziakhoz írt levelére, mely az esküvői szertartás elmaradhatatlan része – én inkább ez utóbbira tippelnék) nem volt elég ahhoz, hogy megmentse a párt a kapcsolat széthullásától. A dal különleges megoldása (ami eddig inkább Martin sajátja volt), ahogy a probléma forrásaként a refrénben végig a másikat jelöli meg („the problem should have been you”), majd a végén egy hurokkal hozzáteszi, ha nem ő maga követett el valamit még annak előtte („if it hadn’t been me”).

Zárójelben jegyzem meg, hogy amióta Dave Gahan dalszerzőként is közreműködik a lemezeken, ez az első olyan anyag, amikor Dave dalai tökéletes elegyet alkotnak a Martin által írtakkal.

A My Little Universe már a pokolba vezető utat, a megőrülés folyamatát ragadja meg, némi Satellite of Hate utóérzéssel. A magába zárkózott (elhagyott?) szerelmes, kinek saját univerzuma lassan mindent betölt, ahol királynak érzi magát, és ahová nem teheti be a lábát senki, de senki. Még tudatában van annak, hogy mi történik vele, és próbálja uralma alatt tartani a kitörni készülő farkasokat, de a dal végén felcsendülő, dübörgőn lüktető outro azt sejteti, hogy ez csak ideig-óráig tart már.

A következő dal, a Slow akár egy Takáts Tamás - Dirty Blues Band nótának is beillene (pusztán a dal szexuális töltetét ragadva ki), ha nem a depeCHe MODE-tól, nem ezen a lemezen és a lemeznek nem ezen a pontján csendülne fel. Az előző dal tükrében ugyanis ez a csonkig égő gyertya lángját, a beteljesülést késleltetni vágyó szerelmes fohászának tűnik. Lassan, lassan, amilyen lassan csak tudod, énekli Dave vontatottan és úgy érezzük, hogy a lemez mindjárt megakad. Bakeliten hallgatva, valószínűleg azonnal felugranánk, hogy átállítsuk a lejátszás sebességét, de szerencsére megtették ezt helyettünk a fiúk a következő dalnál.

A Broken az első nóta, amelyben a segítő jobbot nyújtó felebarát, popsztár, testvér, pap vagy Isten (kinek melyik szimpatikus) szól az eltévelyedett bárányhoz. A dal számos olvasata közül a kapcsolatot uralni kívánó kedves iránti együttérzéstől, a természet felett uralkodni akaró és emiatt a vesztébe rohanó emberiség feletti sajnálkozásig bármit kiolvashatunk, ami ismét Dave dalszerzői érettségét dicséri. A dal refrénje még abszolút optimista, itt még látunk esélyt a menekülésre („when you’re falling, I will catch you”), itt még átérezzük annak lehetőségét, hogy valaki az utolsó pillanatban elkapja karunk, mielőtt végleg a saját magunk ásta mély verembe zuhannánk.

A dal külön érdekessége a A Question Of Time áthallása. Míg ott, az egykori tini kedvenc szájából azt halljuk, hogy az idő egyre fogy, a mai öreg „rocker” már arra figyelmeztet, hogy az idő elmúlt, elveszett.

A baljóslatú The Child Inside-ban bezárulni látszik az a bizonyos ajtó. A rossz útra tévedt ember szemében a feneketlen mélység és a halál sötétje látszik, gyermeki lelke felett gonosz szellemek készülnek átvenni az uralmat. A kritikák által leginkább földbe gyalult nóta olyan költészeti szemmel is pazar képeket rejt, mint a mindennapok keserűsége által felőrlődő emberé, akinek arcán lecsurgó könnyei árvízként hömpölygő folyammá válnak, mely az áradás félelmetes hangjaival ragadja magával a szívében élő gyermeket, s annak ártatlanságát.

Megint csak nem a depeCHe MODE lenne, ha ennyi érzelgősség után ne fejelnének bele egy hatalmasat a hangfalba, mint Dave tette fénykorában a Told You So közben az ominózus Hamburgi koncerten, és nem kezdenének azon vekengeni, hogy vajon tényleg puhányok-e („have I got soft touch”), a pedig sziruposan csöpögősek. Sőt, a Soft Touch/Raw Nerve továbbmegy, lázadó módon arról énekel, hogy ez az állandó kesergés csak lehúzza magával az embert és szinte könyörögve kér, hogy hagyják abba. Ennél töményebb öniróniával nem is fordulhatna maga felé a kényes / fájó témákkal (kicsit József Attilásan szólva „fájó sebedet mindig elvakartad”) karrierje során újra meg újra előrukkoló zenekar.

A Should Be Higher mintha csak a Lie to Me („Come on and lay with me, come on and lie to me”) 2013-as változata lenne, nyakon öntve bibliai utalásokkal (talán a SoulSavers lemez készítése során ragadhatott ez Dave-re?). A hazugságaid sokkal vonzóbbak az igazságnál, énekli most Dave. A Purgatórium hegyéről kiáltó lélek nyíltan kimondja, hogy a hazugságokat már mind lefektették a nagy könyvben (ki-ki gondoljon a Book of Love-ra vagy a Bibliára), ő bizony csak a szerelemre vágyik. A refrén, mintegy térítőként azt mondja, imádkoznod kell csupán, hogy a magasba (talán a Mennyországba?) emelhessen, mégis inkább az önmaga hitével és hitetlenségével vívódó embert halljuk. Kicsit visszaköszön Dave szólólemezéről, az Hourglassról, az „I don’t beleive in Jesus, but I’m praying anyway” (nem hiszek Jézusban, mégis imádkozom) érzés.

Az Alone révén a Personal Jesus 2013-as folytatását is megkapjuk, mely a szöveg és a zene összhangját illetően az album egyértelmű csúcspontja. Ha ez a dal lenne az album záródala, a színjáték komédia helyett nyilvánvaló tragédia lenne (szerencsére nem így döntöttek az alkotók). Az ártatlan lélek elveszett. Hiába volt szerelme az Atya, a Fiú, a Szentlélek egyben (már nem a megváltó Personal Jesus), képtelen volt megmenteni lelkét. Még csak a megfelelő irányt sem mutathatta meg neki („Couldn’t even take you home”, amit utalásnak is vehetünk Martin elmaradhatatlan koncert dalára, a „Home”-ra). A másik nélkül, a másik akarata és tevőleges közreműködése nélkül ez ugyanis képtelenség. A segíts magadon, Isten is megsegít mondás fonákja egy olyan zenekar, mint a depeCHe MODE szájából, mely már a sokszor kárhoztatott nyolcvanas években a tiniknek is „Little 15”-eket énekelt, nem éppen öntömjénező számvetés.

De mielőtt legördülne a függöny és alázuhannánk az önsajnálatba, érkezik a Soothe My Soul, és a The Bottom Line esőből visszarángatott macskájaként („Like a cat dragged in from the rain, who goes straight back out, to do it all over again”) újra látjuk a szerelem ajtaján dörömbölő embert. Arra nem mernék gondolni, hogy a Martin szólólemezén is elénekelt Nick Cave feldolgozás (Loverman) ördöge dörömböl („There’s a devil waiting outside your door”), de hogy nem is a nyáját a szerelem örök fényű fáklyájával a Mennyországba vezető vasárnapi prédikátor, az egyszer biztos. Ha akarjuk, ha nem, újra meg újra eljön hozzánk és ránk töri majd az ajtót.

A fináléból kiderül, hogy mindez azonban egyáltalán nem baj. Bár volt itt minden: mennyország és pokol, csipetnyi boldogság, rengeteg fájdalom és szenvedés változatos tempókban (miként a Playing the Angel, a Hillier trilógia első darabjának alcíme üzeni), a végkifejlet azonban - egyelőre legalábbis - happy end, miképpen az Isteni színjáték is az (Dante eredetileg „csak” Commedia címmel látta el művét). A Goodbyeelső versszaka gyönyörűen összefoglalja mindezt:
 

„Te voltál, ki rabul ejtetted lelkemet,
Tűzbe vetetted,
Majd a gyönyör oltárán megszelídítetted,
És szívemet a vágy öntötte el.
Most megtisztultan állok,
Begyógyult sebekkel,
Benned békére lelve.”

Javaslom esküvői meghívóra vésni az unalomig csépelt Kis Herceges idézet helyett! Viszlát fájdalom, szól a refrén („Goodbye pain”). Viszlát újra, teszi hozzá gyorsan Dave és Martin kánonban. Mert tudjuk jól, hogy ahol gyönyör és boldogság van, ott szükségképpen ott a fájdalom és szenvedés. De ez mind nem érdekes, ha egyszer megtaláljuk azt a valakit, aki mellett végül békére lelünk.

Ahogyan Dante is fogalmazta, a szeretet megállíthatatlanul forgatja a kereket, a sokat emlegetett gépszíj újra meg újra elkapja és magával rántja az embert. Ha azonban komolyan vesszük az Alone intését, csak rajtunk múlik, hogy a végén a Poklot vagy éppen a saját külön bejáratú Mennyországunkat találjuk meg.

Már csak abban bízzunk, hogy a depeCHe MODE a soron következő turné után továbbra is elszántan forgatja a gépek kerekeit és az Epszilon Masinából mondanivalóját illetően hasonlóan egységes és összetett remekmű tárul elénk.

Greedy

Megjegyzés: a dőlt betűvel szedett részek dalszöveg részletek szabadfordításai.

Köszönjük Greedy-nek a nagyszerű cikket!

 

Delta Machine Blue

 



 




2013.04.08. 14:16 | Greedy | 39906 Olvasás | 39 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Játssz és nyerj DEPECHE MODE koncertjegyet!
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©