A Future Music Magazin 2007. augusztusi számában megjelent Alan Wilder interjú magyar fordítása.

Nehezen hihető, hogy Alan Wilder 12 éve hagyta ott a depeCHe MODE-ot. Jelenleg kísérleti jellegű szólóprojektje annak 80-as évekbeli fogantatása óta immáron az ötödik albumot produkálja. Danny Turner subHuman interjúja.

Alan Wilder legutóbbi, Liquid névre hallgató konceptuális albumát több mint hat éve jelentette meg – ugyanakkor, ha már egyszer a depeCHe MODE égisze alatt eladtál több mint 50 millió lemezt, hova is kéne rohanni? Danny Turner a szelíd modorú exMode-errel találkozott és beszélgetett a subHuman születéséről és arról, hogy még a legtapasztaltabb technológia szakértőt és producert is próbára teszi a felvétel rögzítésének művészete.

FM: Mi a subHuman és az előző Recoil album, a Liquid közti hat éves csúszás oka?

AW: Igazából ez csak egy az eredeti szándékaimon némileg túlnyúló szünet volt. Kissé kimerített a legutóbbi album és úgy gondoltam, itt az ideje lazítani kicsit, mely egybeesett második gyermekünk érkezésével is. Ennek okán elmerültem a családi életben, ami az eredetileg tervezettnél kicsit tovább tartott. Mindazonáltal egy ilyen élmény felnyitja az ember szemét arra, hogy az élet másról is szólhat, mint hogy napi 24 órát töltesz egy stúdióban.

FM: Az a benyomásunk, hogy zenédre nem gyakoroltak hatást külső erők. Már a kezdetektől volt valami elképzelésed az album hangzását illetően?   

AW: Egyáltalán nem volt letisztult elképzelésem. Különböző vokalistákkal és szövegírókkal dolgozom, és előfordul, hogy a zene csak később jön. Amikor belevágok egy projektbe, erőfeszítéseim nem igazán koncentráltak, így nem is igazán tudom, merre tartok. Követem az ösztöneim és a kísérletezés módszerére hagyatkozom, melynek útján eljuthatok valahova. Annak ellenére tehát, hogy a vokalisták egymástól teljesen különbözőek is akár, ezen megközelítésből a végén mindig kisül valamiféle folytonosság.

FM: Énekeseid közül Joe Richardson a Louisiana-ban folyt rabszolga-kereskedelemből is merít inspirációt. Szándékod szerint van-e az albumnak politikai üzenete?

AW: Ha valaki bele akar látni, találni fog benne. Megpróbálom elkapni a lényegét annak, amit [Joe] ír. Nem határoztam meg számára, miről írjon, pusztán csak zenét kapott tőlem, melynek nyomán elindult egy irányba, ami a végén szavakká, ötletekké formálódott. Ezek után megkísérlek értelmet kölcsönözni az egésznek, hogy az album úgy és olyan címmel jelenjen meg, amely által kiemelkedik a mai mainstream soraiból. (pie in the sky – Alan szójátékot dob be, én ilyen esetben a „pink fing” jelzőt használom - Iron) Ennek nyomán az általa leírt szavak interpretálása során elmerengek az embertelen (subhuman) és alárendelt szavak jelentésén, legyenek e fogalmak politikai, vallási, osztálybeli vagy bármi efféle színezetűek. Tőlem nem találsz semmilyen kifejezett politikai irányvonalat, sokkalta inkább az emberi természetről és annak repetitív körforgásáról van szó, ami néhány aspektusból vizsgálva kissé depresszív folyamat, de úgy fest, ez már csak ilyen dolog.

FM: Az album egyes részeken átcsap rock-ba – mi az oka, hogy ezúttal ilyen elemeket integráltál a zenédbe?

AW: Mint mondtam, ez tulajdonképpen a zeneszerzési folyamat természetes részeként jött létre, és mikor Joe csatlakozott, ez még el is mélyült azáltal, hogy ő egy remek gitáros is egyben. A csapata egy háromtagú blues banda, így felvetette, hogy miért ne használhatnánk ki magát az együttesét is? Nyilvánvalóan nem állt szándékomban egy blues-os egyveleglemezt kreálni, ugyanakkor jó ötlet volt az együttesben rejlő tartalék kihasználása, illetve a hangszerek ekképpeni felhasználása által valami érdekesebbet alkotni. Így hát igen, nem kevés gitárt használtunk, Joe-nak teljes kollekciója van klasszikus típusokból és gitárerősítőkből is, sőt, még hárfán is játszik nem is keveset.

FM: Minden az otthoni stúdiódban került rögzítésre?

AW: Nem, a dolgokat odahaza szedtem össze, majd egészen Texasig mentünk, ahol Joe él és egy helyi stúdió is található ott. Nem igazán egy kereskedelmi jellegű stúdió ez, csak afféle egyszeri, azonban rengeteg eredeti hangszer ékeskedett odabenn: csak kiejtetted a nevét és már ott is volt a cucc. A lemezfelvétel esetén az old-school módszer mellett döntöttünk. Mindent csöves felszereléssel rögzítettünk egészen a 15 IPS mutitrack-ig. Semmi Dolby, csak szalagkompresszió, majd az egy hetes felvételi időszak legvégén Joe-val és csapatával áttettük az eredményt Pro Tools-ba és hazavittük azt egy tenyérnyi meghajtón. Remekül kiegészítette egymást a régi és új technológia.

FM: Rettentően organikusan hangzik ez a felvételi mód. Úgy véled, hogy a kizárólag számítógépen előállított zene túlontúl száraz és digitális terméket eredményez?

AW: Pár plug-in és digitális feldolgozás ma már jobb, ugyanakkor igen sok dolog tekintetében az analóg technológia működik jobban. Például amikor keverünk, a számítógépekből gyakran analóg effekteken és régi stílusú reverbeken keresztül hozzuk ki a hangokat, majd újra felvesszük mindezt digitálisan, így forrasztva egybe a két felvételi módszer erőségeit.       

FM: És ugye ott van a környezet, ahol a mű megszületett – mennyiben hatott ki az anyagra, amivel dolgoztatok?

AW: Amikor új emberekkel dolgozol, és ezt mindannyian tudjuk, megpróbálsz mindig kicsit hatással lenni rájuk. Van még egy plusz feszültség, nem tudod pontosan, mi is fog történni, de mindenki igyekszik a legjobbját hozni és ezt nagyon élvezem. Tehát pontosan így történt, elmentünk egészen Texasig és ott találkoztunk egy teljesen idegen környezetben olyan emberekkel, akikkel azelőtt még soha, és ennek határozottan kihatása van a projektre. Ami a környéket illeti, mocsaras volt, a klíma pedig nedves és több mint 100 fok (Fahrenheit! – Iron) uralkodott, ami a zene tekintetében hozott egy pozitív hangulatot. Érdekes egyébként. Mindez Austinban történt, és ha már ott voltunk, elmentünk megnézni Joe-t és csapatát; ennyi blues bandát egyszerre látni és hallani, ahány bárba csak besétálsz, szabályos kultúrsokkot jelentett.

FM: Hogyan fogtál neki a lemezre írt track-jeid összeállításához, illetve e folyamatban mi volt az, ami úgymond sarokkőként funkcionált?

AW: Ez számomra általában probléma, mivel nem énekesként tekintek egy dalra, mint egy egészre. Általában veszek egy akármilyen loop-ot, melyet összedolgozok egy másik loop-pal, míg végül valami kisül belőle. (Loop – szó szerint hurkot jelent, az elektronikus zene tekintetében pedig egy meghatározott ütemenként (pl. 4/4 vagy 8/4 -enként) ismétlődő zenei darabka. Szerkezetileg a hagyományos zenék is, pop és rock egyaránt, gyakorlatilag loop-okból épülnek fel, kb. így: bevezető-verse1-bridge-refrén-verse2-refrén-kivezető felállás, ha úgy tetszik, mindegyik építőelem egy-egy loop. A Recoil zenéi esetén általában nincsen ilyen jól körülhatárolható tagolás, Alan szvsz. szándékosan igyekszik magát távol tartani a hagyományos zeneszerzési kliséktől – Iron). Elsőre ekképp kísérletezgetek, és fokról fokra megkísérlek mindig hozzáadni valamit, ami motivál és mozgat. Nos, ez tulajdonképpen bármi is lehet, a lényeg, hogy úgy tudjam az énekes számára bemutatni, hogy egy értelmes egészet rakhassak le az asztalra. Nagyjából elképzelem a verse és a vokálok helyét, majd dinamikus átmeneteket helyezek a zenébe, hogy mindez érzékelhetővé váljék. Ami ezek után történik, az általában az, hogy jól elnyúlik a darab, így később, mikor sorba állítjuk a dalokat, mindegyik ilyen hosszúságúvá és kimerítő tartalmúvá lesz. Tudod, Daniel Miller a Mute-nál erre biztos a haját tépné és azt hajtogatná: „Kérem szépen, egy három és fél perces track-re van szükségünk.” (nevet) Épp most kért meg, hogy az első track-et editáljam 8:20-ról 3:50-re a rádiók kedvéért, ami azért kihívás elé állít.

FM: Miből áll a stúdió felszerelésed és milyen eszközökkel készítetted el az albumod?

AW: Az alap hardware egy Power Mac, Pro Tools 192-vel felvértezve, szekvenszerként Logic Audio (sequencer – az elektronikus zeneszerkesztés rendezője, amellyel a leütéseket felvehetjük és egymás utáni sorba - szekvencia - rendezhetjük, ez által áll össze a zene – Iron), melynek korlátait a projekt végéhez közeledve fedeztem csak fel. Nem tudom, vajon ezt a 192 és a Logic együttes futtatása okozza-e, de amikor a Logicban egy sor automatizálás fut (legegyszerűbben szólva: pl. a monitoron megjelenő virtuális bizgentyűk - filterek, portamento, distortion, rezonancia, pitch, modulation stb. – egérrel tekergetésének vagy a billentés erejének felvételben rögzítése – Iron), és így akarod az egyes részeket átpakolni, rémálommá válik a dolog, mivel az automatizálásokat egyszerűen nem mindig lehet a részegységekkel együtt mozgatni. (Bármennyire is köpködnek a Mac felhasználók a PC-sekre, egy Reason-ban ilyen nem fordulhat elő… - Iron) Ennek okán e pontról helyrehozni a zenéidet egy igen hosszúra nyúló folyamat, így kissé frusztrált lettem a Logic-tól, és amennyiben a következő album idejére ezt nem rakják rendbe, más megoldást fogok keresni. Szóval ez lenne a fő cuccos, ezek mellett magától értetődően egy rakás plug-in-t és az azokhoz kapcsolódó apróságokat is használok, mint pl. a Native Instruments soft szintijei. (Plug-in: elektronikus zenében is lényegében ugyanaz, mint a számítástechnika egyéb területein: egy zenei szoftverhez csatlakozó kiegészítő progi, esetünkben általában hangmodulok, - ilyen pl. a Reason esetén a legendás, az acid techno meg/-újjászületésénél alapvető szerephez jutott Roland TB 303 klasszikus basszusmodult emuláló, 1997-ben megjelent, ma már ingyen letölthető Re-Birth. Természetesen ezek mindegyike gyakorlatilag egy szoftver, tehát nem fizikai vasakról, azaz tényleges hangszerekről van szó, hanem egy billentyűzethez - master keyboard - midi interface-en - gyak. sima midi zsinór - keresztül csatlakoztatott számítógépen futó virtuális szintetizátorokról, ami azt jelenti, hogy egyetlen hétköznapi 5 oktávos billentyűzethez gyakorlatilag végtelen számú hangszert tudunk hozzárendelni, amivel véget ért a méregdrága felszerelésekből álló stúdiók egyeduralma - Iron)

FM: Használsz egyáltalán bármilyen hardware szintit is?

AW: Hát, itt mellettünk is csücsül éppen egy, de az album készítése során nem igazán vetettem be őket. Alkalmanként használom a Midimoog-ot és van egy Supernova rack mount-om is, melynek a szekvenszerét használom, illetve van egy master keyboard-om is benne néhány hanggal, melyeket nagyritkán fel is használok. Általában szólva rengeteg loop, hangminta és élő performance került rögzítésre. Az EMS Synthi-t gyakran használtam, de annak saját hangjai helyett inkább a hangszerkesztés funkciót. Őszintén szólva, nem sok fizikai cuccom van, egy space echo és néhány Lexicon reverb egység.

FM: Az a fajta zeneszerző vagy, aki egy adott hangkönyvtár használata helyett sok időt eltölt inkább hangszerkesztéssel?

AW: Mindenfélét használunk, néha egy hangkönyvtárhoz fordulok bizonyos dolgokért, aztán rengeteg olyan, gyakran igen koros hangot is használok, melyek a 20 évvel ezelőtti MODE-időkig is visszanyúlnak akár, egészen a mai nappal bezárólag. De ezeket igyekszem úgy alakítani, hogy az újra felhasználásuk során a hangformálás folyamatában teljesen új értelmet nyerjenek. Mint mondtam, forrásanyagként szintén felhasználtam a texas-i zenészek előadásiból egyes szemelvényeket. A valódi string hangok (=vonósok – Iron) tekintetében például CD könyvtáron tárolt hangokat használok – szóval ilyesmi. Tehát mindenből egy kicsi.

FM: Az albumodon, legalább is úgy hallatszik, igen széleskörűen alkalmaztál sampling-et (hangminták), de egyik sem nyilvánvaló – milyen sampling forrásokból dolgoztál?

AW: Mennyire elmerültél benne! Mindenféle forrást használtam – sok sample olyan újra felhasznált hangminta, melyek még a depeCHe MODE előtti időszakomból származnak, illetve korábbi Recoil albumokról. De tudod, kissé váratlan kérdésed apropóján ezekkel most nem készültem.   

FM: Figyelembe véve producerként és zeneszerzőként szerzett hatalmas tapasztalatod, helytálló lenne-e azt állítani, hogy oly’ mértékig elsajátítottad a technológiát, hogy szinte leigáztad azt?

AW: (nevet) Áá, ez még viccnek is rossz! Még csak megközelítőleg sem uralok én semmit, sokkalta inkább folytonos kihívásokkal nézek szembe. Tudod, nem vagyok annyira technikai ember. Tudom, hogy a rendelkezésemre álló felszereléssel mik a határok és ezeket nagyjából be is tartom. Az új albumnak nekiállni egy rémálom volt, hiszen annyira sokáig nem dolgoztam, hogy újra kellett mindent tanuljak és visszaemlékezni, mindez hogyan is működött. Annyi mindent elfelejtettem. Öt év e tekintetben elég nagy idő, nem? Így az első két-három hónapban semmiféle zenét nem produkáltam, hanem rá kellett jöjjek, mindez hogyan is működött, amit igen frusztrálónak találok, amikor nem szándékozom minden egyes részletben elveszni, hanem haladni akarnék, mozgásba hozni a dolgokat. 

FM: Ez az oka akkor, amiért ennyi ideig elhalasztottad a felvételeket?

AW: Kissé csüggesztő volt ezen az időszakon keresztül esni, jól látod, mennél hosszabbra nyúlt ez a szakasz, annál erősebben azt éreztem: „Istenem, egy teljes ráncfelvarráson kell keresztülessek, mielőtt akármibe is belefognék”.

FM: Meg tudnál nevezni a felszerelésedben egyetlen darabot, amelynek elemi jelentősége volt, míg a projekten dolgoztál? Valamit, amire igazán rábízhattad magad?

AW: Hát, azt hiszem, az általam leggyakrabban használt dolog az Abbleton Live által kínált time streching funkció volt. (Újabb kiskáté haladóknak: time stretching funkció, nomen est omen, időnyújtást jelent, azaz egy adott hosszúságú hangminta, pl. emberi beszéd rövidebbre vagy hosszabbra alakítása anélkül, hogy a hangmagasság - pitch - változna, azaz ha rövidebbé teszed, Tom & Jerry cincogássá alakulna, vagy ha hosszabbra nyújtod, slow motion mély dörmögésbe menne át. Tehát a lényeg, hogy a sample hosszának átszabása után is ugyanazon hangmagasságon szólaljon meg. – Iron) Az Abbleton a Logic alatt slave-ként futott, és sok hangmintám is ezen ment keresztül, hogy két oktávval lejjebb stretch-eljem, aztán újrahangoljam és az időt is kiigazítsam, és a végén a darabba illesszem. Ami engem illet, a munkám nem abban látom, hogy egy rakás sample-t találomra halomba dobálok abban a reményben, hogy majd csak kisül belőle valami. (ööö … nem oly’ rég mintha azt mondta volna Alan, hogy vesz egy loop-ot, rádob egy másikat és valami majd csak kijön belőle … mindegy, add össze a kettőt és vonj önálló következtetést, ez a mai házi feladat … – Iron) Zeneileg a végén mindennek össze kell állnia, ami a dolgok időnkénti újrahangolásának egy igen kifinomult folyamata, adott esetben egy loop egyedi komponenseinek streching-elése egy újabb groove elérése érdekében, mely a végén más hangmagasságot eredményez és más érzést kelt. Ehhez borzasztó sokat használtam a Live-ot, amit önmagában szekvenszerként egyáltalán nem alkalmaztam. 

FM: A depeCHe MODE-os idők óta a technológia nyilvánvalóan masszív változásokon ment keresztül. Véleményed szerint ez pozitív változást hozott, vagy egyszerűen csak komplexebbé tette a zenekészítés folyamatát?

AW: Épp annyira bonyolult, amennyire te teszed magadnak azzá, véleményem szerint inkább könnyebb lett. Számomra ma egyszerűbbek a tennivalóim – úgy értem, most, hogy újra megtanultam, mit és hogyan is kell csinálni -, mint régen, 5-10 éve voltak. Ma már az akkor létezett bizonyos problémákat eliminálták. És így van, létezik nem egy új technológia, és gyakorlatilag végtelen számú lehetőség, hogy merre akarsz mindezzel elindulni, ahol, ha nem vigyázol, a végén azon kapod magad, hogy képtelen vagy befejezni az adott projektet. Kell tehát egyfajta fegyelmezettség ehhez, no meg jó pár használható ötlet is. Jómagam is próbálkozom, üdvözlöm a technológiát és úgy vélem, az elmúlt 15-20 évben a számítógép nagyszerű szolgálatot tett a zenekészítés területén.

FM: A nyolcvanas években a csapatok szint évente rukkoltak elő új albumokkal, míg manapság ez 4-5, sőt, esetenként akár 6 évig is eltarthat. Akkor hát mégiscsak a technológia jelenti a gátat?

AW: Igazad lehet. Az emberek talán gyorsabban is dolgoztak, mint ezidőtájt, és én is tudom magamról, hogy lassú vagyok. Végül is nem tudom, vajon az emberek miatt tart-e tovább a lemezkészítés folyamata. Néhány együttes látszólag egészen gyorsan kiadogatja a lemezeket, bár biztos vagyok abban, hogy az összes mai rock együttes anyaga keresztülmegy a Pro Tools-on.

FM: Mondanál nekünk pár szót a subHuman dvd-ről? Megtalálható rajta az album egy másik verziója és még egyéb csemegék is…

AW: Megalkottuk az album meglehetősen tiszta leképzésű surround sound verzióját, ami nem tér el nagyban az eredetitől, pusztán csak nagyobb térbeli skálán mozog. Mindenesetre érdekes tapasztalt volt, különösen a masterelés folyamata és hogy a dvd készítése során hány különféle formátumot kellett figyelembe venni, ami számomra újdonság volt. Az 5.1-es mix készítésénél, amikor a hátsó hangszórókból hallható dolgokat állítottuk be, és a visszhanghoz és egyéb kisebb-nagyobb darabokhoz tartozó ambient elemeket kevertük, amiket a külső hangszórókra szokás kitenni, mindez kipattintotta annak ötletét, hogy készítsük el az album egy sokkalta lecsupaszítottabb verzióját. Az albumnak létezik egy sztereo verziója, ami minimálisabb hatású, feltárulkozó jellegű, és sok olyan réteget rejt, melyet nem hallasz ki elsőre belőle. Tudom, hogy a Recoil rajongók kajálni fogják ezt, hiszen mindig a különböző hangforrásokról érdeklődnek. Alapvetően eltávolítottuk a rockosabb elemeket, a nagy hatású dobokat és sok gitárt, emellett meghagytuk az ambientesebb elemeket, a kevésbé szokványos hangokat, és hát igen, itt-ott újakat is hozzáadtam az organikusabb hangzás érdekében.

FM: Az átmeneti időszakodat illetően gondolkodtál-e azon, hogy más művészek háza táján producerként segédkezz? Esetleg egy vendégszereplés erejéig beugrani a depeCHe MODE-ba?

AW: Néha napján érkeznek felkérések, de mint tudod, nem én vagyok a leggyorsabb a világon, és a saját albumaim elkészítése is egy igen hosszas folyamat. A kissé perfekcionista hozzáállásom miatt nem tudok csak úgy pár hónapon belül belevágni egy másik projektbe, hanem igazán bele kell, éljem magam. Mindezzel ez az én igazi bajom, és hogy mindemellett marad-e elég energiám a saját dolgaimra. Mindazonáltal soha nem lehet tudni.

FM: Most, hogy már jó ideje nincs közöd a depeCHe MODE-hoz, milyen érzelmek kerülgetnek, ha bevillannak ezek a régi dolgok?

AW: Általában véve jó érzések töltenek el. Úgy értem, nem sajnálom az akkori döntésem a távozásról, ez rendben is volna. De az idő előrehaladtával az emlékek megszépülnek, így ha visszagondolok, élvezetes idők voltak azok és tetszett, amit csináltam. A re-master kiadások visszahallgatása – melyekbe magam is belekeveredtem – segített egy csomó érdekes emlék felidézésében, milyen is volt, mikor együtt lemezt készítettünk, illetve hogy hogyan is álltak akkoriban az együttes tagjai egymással. Szóval hát igen, néha kicsit hiányzik mindez, az utazásokat például a legtöbbször élveztem, és hát ez a fajta utazgatás is hiányzik kicsit. Ugyanakkor rendkívül elegem lett egy az együttesen belüli dinamikából, hogy minden döntést szavazás előzött meg, amit viszont egyáltalán nem hiányolok.

FM: A fiúkkal ma is kapcsolatban állsz?

AW: Nem nagyon, nem. Pár éve, mikor Dave a szólóalbumával turnézott, megnéztem őt élőben, és hébe-hóba elcsetelgetünk e-mailben, de sem Martint, sem Fletch-et egy jó ideje nem láttam már.

Ínyencségek doboza       Míg az anyagok javarészének gyűjtögetése az Egyesült Államokban zajlott, addig maga az album összerakása, ill. keverése Alan saját stúdiójában történt, Sussex-i otthonában.
A maga nemében egy impozáns épület, amolyan csigaházként funkcionál a magasföldszintjével és spirális lépcsőivel. „Minden billentyűm itt tartom – az összes Emulatort” – mondja Alan. Egy emlék, ami a depeCHe módos napokból maradt, az egy fiók telis-tele DAT szalagokkal, amiken ott van „az összes hang, amit a dM valaha felvett. Ezeket használtam az élő anyagok előkészítéséhez.” Megfizethetetlen!

FM: Mi újság a turnézással? A Recoil egy olyan projekt, amivel útra kelnél?

AW: Hát, nem igazán. Soha ne mondd, hogy soha, tehát akár meg is eshet még, de igazán nagy belső késztetést nem érzek erre, más dolgok fontosabbak az életemben. A kiadóm nem kényszerít effélére, bár valószínűleg örülnének, ha belevágnék, mert ez az ő szempontjukból egy újabb eszköz a promócióra, és valószínűleg az elképzelhető leghatásosabb. Örömmel koncentrálunk ellenben a YouTube-hoz hasonló online marketing ötletekre és a lehető legjobban kiaknázni igyekszünk az ebben rejlő tartalékokat.     

FM: Mit jósolsz, ismét ennyi időt kell, várjunk a következő Recoil albumra?

AW: Nem valószínű, volt elég hiányzásom.

FM: Van időd több más zenét is hallgatni? Van a mai nap szerinti kedvenc előadód?

AW: Mindenfélét hallgatok, de ezek inkább régebbi cuccok a kollekciómból. Nem igazán az én asztalom lépést tartani mindennel, nem sok olyan új művész ugrik most be, akikre igazán izgalmasként vagy őszinteként tudnék gondolni, és emellett nem hallgatok túl sok elektronikus zenét sem. Talán furcsán hangzik, de ez így van.

FM: Van valami, amit – feltéve, hogy igaz – mindig is meg szerettem volna kérdezni tőled, ez pedig a Tornado sugárhajtású harcigéppel történt majdnem baleseted. Fel tudod tisztán idézni ezt az incidenst?

AW: Igen, ez egy igaz történet. Ez az a fajta történet, ami ha veled esik meg, soha nem felejtesz el. Mivel ez azelőtt történt, mielőtt a legutóbbi albumot készítettük, hatással volt a produkcióra, ezt a lemezen a Black Box című szám fémjelzi, ami gyakorlatilag e köré az élmény köré épül. Vakáción voltunk Skóciában, nyitott tetejű autóban haladva a semmi közepén, és egy alacsonyan szálló Tornado gép haladt el épp a fejünk felett, feltételezhetően gyakorlatozás közben. Nagyon-nagyon megközelített minket, mire a feleségem, Hep felpillantott és azt mondta, mostanában jó alacsonyan szálldogálnak, mi? Nem alacsonyan szállnak, hanem lezuhannak – mondtam erre én, és így is lett, úgy 200 yarddal előttünk becsapódott a gép. Amikor ez megtörtént, az autóba szállt egy csomó roncsdarabka, így félrehúzódtunk, megkerültük a helyszínt és ott találtunk magunkat a roncsnál. Igazán nem is volt roncs, annyira szerteszét szóródott minden, hogy nem lehetett kibogozni, mi és mitől szakadt is le tulajdonképpen. Az ilyen események bizony elkísérnek egy darabon… jó egy évig nem tudtunk ettől szabadulni álmainkban.
 
 
Forrás: Future Music Magazin - augusztus 2007.