depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Cikkek
Hirdetés
Rendezői életművek: ANTON CORBIJN

A Palm Pictures által megjelentetett „rendezői életművek” sorozatban (Director’s Series) Anton Corbijn hatodikként került sorra. A munkásságát 26 videóval, 18 videókommentárral, werkfilmekkel, promóciós anyagokkal és egy 40 perces dokumentumfilmmel bemutató DVD 2005-ben jelent meg. A korong tartalmára és kivitelezésére igazán nem lehet panaszkodni: a felirattal ellátott részeket 6 különböző nyelven (angol, francia, német, spanyol, olasz és holland) élvezhetjük, a menüket pedig maga Anton rajzolta meg nekünk.

A corbijni öninterjú mellett az alábbiak méltatják Anton munkásságát: Herman Brood, Neil Spencer (a New Musical Express volt főszerkesztője), Bernard Sumner, Peter Hook, Steve Morris (New Order), Claudia Brücken (Propaganda), Martin Gore, Dave Gahan (Depeche Mode), Michael Stipe (REM), Nick Cave, Fran Healy (Travis), Grant-Lee Philips, Ian McCollough (Echo and the Bunnymen), Lars Ulrich (Metallica), Joseph Artur, Bono (U2), Herbert Grönemeyer, Grashopper (Mercury Rev), Kurt Cobain (Nirvana).

Helyenként szubjektíven, a látottakat „elemezgetve”, helyenként pedig a szereplők elmondása alapján összeállítottam egy Anton-féle „leg”-felsorolást, igyekezvén kiemelni munkássága legfontosabb pillanatait. Ahol úgy éreztem, hogy az értelmezhetőség megkívánja, hosszabb leírás található az adott személyről, videószereplőről vagy együttesről.
Anton kommentárjai feketével, a vele közreműködőké vörössel, a közreműködőkre vonatkozó kiegészítő adatok kisebb méretben és vörössel, a saját megjegyzéseim pedig félkövérrel és szürkével szedettek.

A cikk szövege részleteket közöl a fent említett 40 perces “NotNa” című filmben elhangzottakból. A filmhez tartozó magyar és angol feliratokat hamarosan elérhetővé tesszük.




leghosszabb

Anton Corbijn vagyok. Szép hosszú néven anyakönyveztek, mely így szól: Anton Johannes Gerrit Corbijn van Willenswaard, ám a hollandok nem használják a teljes nevüket, ezért engem is csak Anton Corbijnként ismernek.



legelső

Talán kezdjük azzal, hogy hol is születtem: egy dél-rotterdami szigeten, Hollandiában. 11 éves koromig ott laktam. Az apám prédikátor volt a helyi templomban. A prédikátort hollandul dominee-nek mondják. Köztiszteletben álló embernek számított a szigeten. Az apám mély keresztény hite és protestantizmusa kétségtelenül meghatározta a jellememet. Az elkészült munkáimmal nem csupán szórakoztatni akarok, ezért mindig megvan a maguk „mögöttes értelme”. Próbálok másképp dolgozni, ám elég nehézkesen megy…

korai fotók

Elgondolkodtam azon, hogy miért kezdett el annyira érdekelni a zene? Egy szigeten lakva azt éreztem, hogy ott nem történik semmi, a fontos dolgok máshol zajlanak, s ez az érzés a kelleténél jobban zavart. Nagy eseménynek számított, hogy a Beatles 1964-ben Hollandiában lépett fel. Mindezek annyira távolinak tűntek… Talán ezért vetettem bele magam az átlagosnál jobban a zene világába.

Az első képeimet Groningenben készítettem. Az apám gépével egy Solution nevű együttest fotózgattam. A képek nem sikerültek valami jól, de kedvet csináltak a fényképezéshez. Legalább volt mire hivatkozva a színfalak mögé slisszolnom… Az első pár évben ehhez hasonló képeket is készítettem… …a környezetemről. Ez egyike a legkorábbi fotóimnak. Ez itt a testvérem az erkélyen állva.

 



A legelső videók legfontosabbika

1984 januárjában egy Propaganda nevű német együttessel dolgoztam. Az angol tévé leadta a kész anyagot, az emberek pedig erről beszélgettek. Régen még az ehhez hasonlóan egyszerű dolgokból is beszédtéma lett, hiszen a videóklip még viszonylag új dolognak számított. A televízió révén sokan megismerték a nevem, lassacskán egyre több felkérést kaptam, ám még mindig iszonyatosan meg kellett szenvedni egy-egy kész kisfilmért. Egyáltalán nem élveztem a forgatásokat. 1986-ban megváltoztak a dolgok. A szűkös anyagi lehetőségek miatt nem tudtam fizetni az operatőri munkáért, így magam álltam a felvevőgép mögé. Attól kezdve minden sokkal gördülékenyebben ment.

Dr. Mabuse

 

Tökéletes lett – akárcsak egy német expresszionista film… …mint egy Fritz Lang-alkotás öt percbe sűrítve… Szerintem Anton remek munkát végzett. (Claudia Brücken, Propaganda)

Élveztem a forgatást. Mai szemmel nézve talán kissé gyermeteg… Fontos, hogy az akkoriban készült videókkal mérjük össze őket. Ilyen szempontból szerintem megállják a helyüket… …és a végeredmény megint csak jellemző rám… Pozitívumként értékelem, hogy képtelen vagyok egy „rendes” videót összehozni, hiszen így létrehozhattam a saját nyelvezetemet.

 

A Norbert Jacques alkotta dr. Mabuse figuráját Fritz Lang osztrák rendező tette ismertté három filmmel, közel 40 év alatt.

Bár tudatosan egyfajta Fu Manchu vagy Fantomas-féle gonosztevő klónnak szánta, a rémtörténettel Jacques egyszerre próbált sikerre szert tenni, valamint a kor politikai garnitúrájáról lesújtó ítéletet mondani – valahogy úgy, ahogy az 1920-ban bemutatott némafilm, a Dr. Caligari kabinetje tette.

Fantomashoz, illetve dr. Caligaryhoz hasonlóan dr. Mabuse is mestere a szemfényvesztésnek és a telepatikus hipnózisnak. Akárcsak Fu Manchu, legtöbbször dr. Mabuse sem maga követi el a hozzá köthető bűnös cselekedeteket; utasításai alapján az erre felbérelt emberei végzik el helyette a piszkos munkát. Dr. Mabuse emberei hivatásos bűnözők, akik mindent csupán a pénzért tesznek, áldozataikat zsarolással vagy hipnotizálással kényszerítik az együttműködésre. A szerencsétleneket oly sikeresen manipulálják, hogy azok nem is sejtik, hogy mindent dr. Mabuse akarata szerint cselekszenek.

Mabuse gyakran változtatja meg a személyazonosságát: hiába győzik le, kapják el és zárják elmegyógyintézetbe, börtönbe vagy temetik a föld alá, más alakban „dr. Mabuse” ismét felbukkan. A személycsere mindig ugyanúgy játszódik le, s a módszereiből nem hiányozhat a rá jellemző erő és zsenialitás. A trilógia egyébként utal arra, hogy Mabuse egyfajta kóbor lélek, mely testből testbe vándorol.

Mabuse-t egy másik jellemvonása, a személyiségében és a tetteiben megnyilvánuló önpusztító hajlama is megkülönbözteti a többi rémtörténet főszereplőitől. Annak idején az a hír járta, hogy a karakter nem is egy Jan „Mabuse” Gossaert nevű festőről kapta a nevét, hanem minden csupán egy szójáték eredménye: a M’abuse franciául annyit tesz: sértegetem, gyalázom magam. Mabuse tervei gyakran mindössze azért hiúsulnak meg, mert a saját pusztulásán „munkálkodva” éppen akkor avatkozik az eseményekbe, amikor nem kellene. Ez is mutatja, hogy Mabuse nem egy futószalag-rémalak: míg Fu Manchu a világ feletti uralomra tör, ő a már legigázott világ maradványait kívánja uralma alá hajtani.

Talán ez magyarázza, miért tekintik őt a németek többnek egy Dracula- vagy Frankenstein-szerű horroralaknál, és miért gondolják úgy, hogy Fu Machuhoz hasonlóan ő is egyike a kalandos történetek bűnös lángelméinek.

Alakjával először a Dr. Mabuse, a hazárdjátékos című novellában találkozhattak az olvasók. A példátlan mértékű reklámhírverés hatására a könyvet szinte pillanatok alatt szétkapkodták.

Már tapasztalt rendezőként Fritz Lang a felesége, Thea von Harbou segítségét kérte a könyv filmre viteléhez. Az elkészült mozi szintén szép sikereket aratott. Az alkotás teljes játékideje majdnem négy óra, de a kor bevett gyakorlatának megfelelően két részben adták ki, s mindkét rész két-két „epizódot” tartalmazott (A hazárdjátékos, Korkép, valamint A pokol, Történelmi alakok. Egyes filmtörténeti krónikák csupán az első rész első epizódjára, mások a két külön rész epizódjaira gondolnak az első Mabuse-film említésekor.)

A novella és a belőle készült film sikere után majdnem tíz évig csend honolt a karakter körül. Jacques a történet folytatásán dolgozott, melyben Mabuse halála után a hívei egy lakatlan szigetre vonulnak, és életüket a Mabuse által követett elvek szerint folytatják. Az írás azonban vontatottan haladt, s szerzője nem is jutott a végére. Jacques – Lang és von Harbou tanácsára – a fiók mélyére süllyesztette a kéziratot, s helyette kiötlötte az 1933-as Dr. Mabuse végrendelete című film alapjául szolgáló történetet. A most is Rudolf Klein-Rogge megformálta főhős egy elmegyógyintézet néma őre, akinek aprólékosan kigondolt bűncselekmények és merényletek megtervezésére is futja az idejéből. A tetteket az intézet falain kívül garázdálkodó bűnbanda hajtja végre, akiket egy magát Dr. Mabuse-nak kiadó, a sötétség jótékony homályába burkolózó figura irányít. (en.wikipedia.org)

 

Anton első rendezése egy kezdő horrorfilmes bemutatkozó moziját idézi: adva van egy fiatal nő, akit a gonosz dr. Mabuse rabul akar ejteni, de a nő sok az elszenvedett rettegés dacára kereket tud oldani. Az ördög ezúttal is a részéletekben lakozik, hiszen ha egyes apró megoldások nem tennék ötletessé a videót, nem is lenne érdemes végignézni.

1984-ben vagyunk, amikor a zenéhez készült képsorok még viszonylag újdonságnak számítanak. A német együttes első videójáról lévén szó Anton igyekezett szöveghű környezetet teremteni, és ahogyan Claudia Brücken is utalt rá, az összhatás a német expresszionista filmeket idézi, bár a Fritz Lang-hasonlatot ezúttal egy kicsit túlzásnak találom, itt inkább a klasszikus rémtörténetek jellegzetességeivel találkozhatunk; a klip mintha a Drakula- és Frankenstein-történetek furcsa elegye lenne (dr. Mabuse mindenhol ott terem, nesztelenül és észrevétlenül suhan, mint a vámpír Drakula, a fizimiskája pedig a híres torzszülöttet idézi). Érdekes is lett volna, ha Anton a német hidegség helyett a szenvedélyességgel, a megoldhatatlannal és az értelmen túli misztikussággal átitatott szláv vámpírtörténeteket, például Turgenyev érzéki kísértetét veszi alapul…

A nehéz kezdet mellé egyéb nehézségek is járnak: mind a rendező, mind a banda énekesnője hadilábon állt az angollal, ezért németül próbálták megértetni magukat a másikkal. Anton ezúttal sem csak a rendezésért felelős, többek között ő készíti a Claudia Brücken alakította Judy ruháját és a romkastélyban berendezett „gonosz-főhadiszállás” díszleteit is.

A misztikusság megteremtése érdekében mindössze a két főszereplő arca látható tisztán, a többiekét a rendező vagy csak pillanatokra fedi fel, vagy csuha mögé , illetve a sötétség jótékony homályába rejti. Már az első percben markánsan „belénk vésődik” a rendszeresen visszatérő főmotívum, az átlagosnál hosszabb mutató- és középsőujjú nyitott tenyér, rajta az M betűvel, melyben (egy horrorszerzőt idézve) „leírhatatlan dolgok tükröződnek”. A kezet láthatjuk ajtóra festve, éles fényben úszó, „testtelen lényként” suhanni a kastély kőfalain, s benne időnként feltűnik dr. Mabuse arca is.

Anton ügyesen játszik a mozgó fénykéz nyújtotta lehetőségekkel: amikor a főhősnő balról jobbra vonul el a kamera előtt, akkor a kéz kétszer olyan gyorsan „repül át a színen” alulról fölfelé, mintegy azt sugallva, hogy előle úgysincs menekülés (hogyan is lehetne elfutni egy olyan lény elől, aki a másodperc törtrésze alatt képes „anyagiasulni” a kőfalra vetített, kezet formázó fénysávban?) . A ködbe burkolózó és szerzetesekkel tömött kastélyban Judy végül szemtől szembe kerül dr. Mabuséval, aki áthat pillantásával már-már rabul ejtené a lányt, aki azonban még időben észbekap, és maga is természetfeletti módon, egy hosszú tükrön „átlépve” menekül meg az örök kárhozattól.

Anton egyaránt alkalmaz klasszikus rémfilmes eszközöket és szokatlan megoldásokat. Ez előbbire kitűnő példa a majdnem végzetes találkozás előtti jelenet, amikor Judy dr. Mabusét elől menekülve azt hiszi, hogy ismét a fénykéz jelent meg előtte a falon, ám ezúttal egy felhúzott felkarú, hosszú lepelbe bújtatott alak áll előtte, majd hirtelen mozdulatával és az azt kísérő ordítással rémiszti a lányt halálra. A minél hitelesebb alakítás érdekében Anton nem riadt vissza tisztességtelen eszközök használatától sem: Claudia Brücken elmondása szerint nem mindig közölte vele előre, hogy éppen mitől kellene megijednie… Ennek tudható be, hogy a sasos jelenetben az ijedség olya valódinak látszik – hiszen a túl közel merészkedett állat valóban megrémítette az énekesnőt.  A kisfilm azzal zárul, hogy a tükrön át kiszabadult lányt rohanás közben a dr. Mabusét szimbolizáló kéz üldözi a várfalon…

A művészfilmes utalások egy szintén 1984-es és egy 1986-os videóban is tisztán kivehetőek…

 

Ralf Dörper (Die Krupps), Andreas Thein és Susanne Freytag 1982-ben alakította meg a Propaganda nevű triót a németországi Düsseldorfban. A klasszikus zenei neveltetést kapott Michael Mertens, valamint az akkor még csak 19 éves énekes, Claudia Brücken belépése után Paul Morley leszerződtette őket Trevor Horn újonnan alapított lemezkiadójéhoz, a ZTT-hez.

A banda Angliába tette át a székhelyét, és Dr. Mabuse címmel kiadták első kislemezüket, mely 1984 áprilisában a 27. helyig jutott angol listákon.

Thein hamarosan kilépett a csapatból, helyét az addig “láthatatlan ötödikként” dolgozó Mertens vette át, s nekiláttak a következő kislemez és a bemutatkozó album elkészítésének.

Szerencsétlenségükre a Frankie Goes to Hollywood ugyancsak a ZTT istálló tagja volt, így a “friss” kiadó a nagyobb bevétellel kecsegetető liverpooli ötösfogat népszerűsítésére fordította minden idejét és energiáját. A produceri munkálatokat Trevor Horn Stephen Lipson hangmérnöknek passzolta át. 1985 áprilisára el is készült a korábbinél poposabb hangvételű, Duel című második kislemez, mellyel a 21. helyet csípték meg. Ennek köszönhetően először és mindeddig utoljára hívték meg őket egy fellépés erejéig a Top of The Pops júniusi adásába.

A Secret Wish című nagylemez, majd az azt követő remixkorong, a Wishful Thinking mind szerényebb sikere után 1986-ban beütött a krach: Brian Carr, a zenei jogra szakosodott ügyvéd közölte a tagokkal, hogy a ZTT-vel aláírt szerződésekből –  azokat alaposabban végigolvasva és értelmezve – az derül ki, hogy a tagokank életük végéig úgy kellene lemezeket készíteniük, hogy azokért nem tarthatnak igényt anyagi ellenszolgáltatásra. Ennek hallatán Claudia Brücken azonnal kilépett a Propagandából, és szólókarrierbe kezdett. Feleségül ment az őket annak idején beprotezsáló Paul Morleyhez, majd 1988-ban Thomas Leerrel megalakította az Act duót, és még ez évben kiadták egyetlen nagylemezüket, a Laughter, Tears és Rage-et. 1991-ben szólóalbummal jelentkezett.

A Propaganda megmaradt tagjai az új énekes Betsi Millerrel és a Simple Minds két volt tagjával, a basszusgitáros Derek Forbesszal és dobos Brian McGee-val kiegészülva 1990-ben a Virginhez szerződtek, és piacra dobták az 1234 című albumot. Dacára annak, hogy az albumról elsőként kislemezre másolt Heaven Give Me Words című dalt a 80-as évek szintipop-királyának nevezett Howrd Jonesszal közösen jegyezték, és a nagylemez néhány számában még a Pink Floydos David Gilmour is közreműködött, az új felállású együttesnek nem sok babér termett. Ebben talán az is közejátszott, hogy az MTV-n csak párszor adták a dalhoz készült videót. Megváltozott a zenei ízlés: a house berobbanásával az nemrég még közkedvelt, dallamos szintipop divatjamúlttá vált.

1998-ban Mertens, Brücken és Freytag újra összeálltak, és néhány számot fel is vettek – az egyiket Tim Simenon jegyezte producerként, a gitárrészeket pedig Martin Gore játszotta fel. Egyetlen számhoz videót is forgattak Marokkóban, mely később a a banda hivatalos honlapján jelent meg 2000 első hónapjaiban. Mivel a nagylemez csak a tervek szintjén valósult meg, Brücken kijelentette, hogy az újjáalakulás ugyan nem volt hasztalan, csak éppen nincs semmi értelme. Pár hónappal később az internetes fáljcserélőkön keresztül “napvilágot látott” egy kilencszámos, cím nélküli lemez.

2005 novemberében Theint leszámítva az eredeti Propaganda lépett színpadra a Trevor Horn munkásságát méltató, a Webley-ben rendezett eseményen. (en.wikipedia.org)

 



NME
Ezt a képet Anton Corbijn az 1970-es évek végén, azon a bizonyos reggelen mutatta meg nekem, amikor is leesett nálam a tantusz: fel kell vennem őt a New Musical Express munkatársai közé… (Neil Spencer, az NME volt főszerkesztője)
Elvis Costello

Ezt a hetilapot rengetegen olvasták, sokan megismerték a képeimet, így kezdhettem el zenekarokat fotózni. Ugyanekkor tették fel nekem először a kérdést: „Ha te készíted a képeket, te tervezed a lemezborítókat, ugyan miért nem te forgatod a videókat is…?”




DM-címlap

Nagyon régen, még 1981-ben találkoztunk vele először, kevéssel a Depeche megalakulása után. A New Musical Express felkérte, hogy készítsen rólunk címlapfotót. Azt hiszem ki nem állhatott, sőt utált bennünket. Akkoriban popzenét játszottunk, amihez semmi köze sem volt. Biztos vagyok benne, hogy kifejezetten nehezére esett eleget tenni a felkérésnek… (Martin Gore, Depeche Mode)

Azt hiszem, akkoriban Anton az NME-nek dolgozott, főleg címlapfotókat készített.

NME
A rólunk készült fotón az előtérben állok, kicsit jobbra, amolyan antonos stíluban, Vince, Martin és Fletch pedig a háttérben. Fel voltam dobva a tudattól, hogy az NME címlapjára kerülhettem… A nyomdából kikerült szám elején csak egy elmosódott folt látszik belőlem, mert Anton a háttérben állókra fókuszált… Egy kicsit csalódott voltam… (Dave Gahan, Depeche Mode)

Eleinte nem ment valami könnyen, mert mindig ösztönösen fényképeztem. Egyedül asszisztens nélkül utaztam. Volt egy gépem, találkoztam egy zenésszel, fotókat készítettem, és megpróbáltam fotós szemmel nézni a környezetemre. A videók miatt forgatókönyveket gyártottam, az ötleteimet meg kellett beszélnem másokkal is, és rengeteg emberrel kellett együtt működnöm. Nem viseltem valami könnyen, hogy a megszokotthoz képest ennyire megváltozhatnak a körülmények. Ezek miatt eleinte vonakodtam a kisfilmezéstől.




Anglia
Azt hiszem, akkor találkoztunk először Antonnal, amikor egy metróállomáson készített képeket a Joy Divisionnek. (Bernard Sumner, New Order)

Akkoriban nagyon sokat jelentett nekem az a munka. Kijött az „Unknown Pleasures” (Ismeretlen örömök) című lemezük. Angliába költözésemkor először velük vettem fel a kapcsolatot, hogy vajon készíthetnék-e róluk képeket…? Mindezt egy kicsit későbbre terveztem, hiszen akkoriban még csak egy hónapja telepedtem le Londonban.

Joy Division

A kép egy alagútban készült. A fényképezőgéptől távolodva négyük közül az énekes hátrapillantott… Innen jött az ismeretlen örömöket kínáló utazás ötlete. Amikor találkoztam velük, és nekiláttunk volna elkészíteni a képeket, még nagyon rosszul beszéltem angolul. Kezet akartam velük fogni, de nem viszonozták a gesztusomat. Nagyon megrökönyödtem… ám a fotózás végeztével, amikor kijöttünk az alagútból, mind megszorongatták a kezem… Nagyon meghatódtam… Életem fontos pillanata volt, nagyon is élénken emlékszem rá. Senkinek sem árultam el, mi volt a helyszín, mert nem akartam, hogy ott mások is hasonló beállítású képeket készítsenek.

A metró Queen’s Gate-i megállójába mentünk. Oda, ahol a szerencsétlenség is történt? Nem. Micsoda csalódás, nem igaz? Sehol egy jó sztori… (Steve Morris és Peter Hook, New Order)




A legnagyobb híve
Olyasmikre is képes, amire mások nem, olyasmit tud, amit mások nem vagy csak alig… Huszonnégy éves kapcsolatunk alatt rengeteg levonatát láttam, s egyszerűen nem tud hibázni… Nem hibázik! Döbbenetes pasas… Kivárja a pillanatot, és a mindig a megfelelő időben kattint… Fantasztikus képzelőerővel megáldott fotóművész.(Michael Stipe, REM)

Az REM-mel is nagyon sokat dolgoztam együtt. A kapcsolatunk az idő múlásával mind jobban elmélyült. Michael Stipe tisztában van a kamera nyújtotta lehetőségekkel, s maga is érdeklődik a fényképezés iránt. Íme néhány kép, melyet a nagyon fotogén Michaelről készítettem: Amerikában a Rolling Stone magazinnak; itt éppen a Madonna-könyvre vizel… …ez pedig talán a legismertebb, és egyike a legjobb képeimnek: Michael az óceánban.

Michael Stipe
Az óceán vize a mellkasomig ér, ha jól emlékszem. Gyönyörű portré ez a csukott szemű ábrázolás… Én fuldoklottam, ő meg röhögött! Úgy kellett kihúzni a vízből… Úgy kapta el azt a pillanatot, ahogyan két másik híres fényképész, Tina Barney vagy Wolgang Tillmans tenné… Szinte már szentképszerűen ábrázolt… Nem tudom, hogy a humora a hollandusságából fakad-e, de a maga nemében páratlan. Valahogy mindig képes másképpen állni a „fényképezd le a zenészeket” látszólag egyszerű feladatához. Mindannyian milliószor láttunk más ilyet. Annyiféleképpen lehet képet készíteni 4 fickóról – ám Antonnak a maga nagy bohóc mivoltával mindig sikerül feloldania a feszültséget… Évek óta mondogatom neki, de még mindig nem hiszi el, hogy a magassága révén egészen más szemszögből látja a világot. Általa magamat is másképp látom, ami elég ritkán fordul elő velem. Nem sok ember képes erre – a fényképész meg főleg kevés van köztük. Anton képein még képes is vagyok elviselni magam. Ez van… (Michael Stipe, REM)




Videói

A videóiban az elvontságot szeretem nagyon. A képsorok nem követik szóról szóra a szöveget – alig megfogható módon mégis kapcsolatban vannak vele, mélyen, a tudatalattidban kapcsolódnak össze. (Martin Gore, Depeche Mode)

Sosem tudom, mit üzen a videókkal, de igazán nem is érdekel. Szinte a szövegekre sem figyelek oda. Költői alkat vagyok, akit nem érdekelnek a szavak, csak a hangok. Míg sokak foglalkoznak a szöveggel, én „nem ások mélyebbre”. Mintha csak a meglepő és érdekes képi világ foglalkoztatna, hogy kigondoljam, miről is szól Anton munkája. A kép és a zene közti laza kapcsolat talán fel sem tűnik nekem. „A végeredmény jól mutat, a zene is klassz” – ennyi… A kettő „kéz a kézben” jár… Nagyon hangulatos. (Bernard Sumner, New Order)




A legfurcsább…

Többek között az ötleteim papírra vetése sem ment soha valami jól, hiszen nem is volt benne gyakorlatom, és az akkori szókincsem is szegényesnek bizonyult. Ilyesmiket firkantottam a jegyzettömbbe: Mac úszómozdulatokat téve bukkan elő a függöny mögül. Will a halnak oltözött Lest belöki a színpadra. A „forgatókönyvet” a forgatás előtt mindössze egy nappal küldtük el a lemezkiadónak. Úgy terveztem, hogy egy mini előadást viszünk színre a videóban. „Fent” megnézték, és kifakadtak: „Ez nevetséges…! Ezzel tönkreteszi a bandáról eddig kialakult képet…”  – akkoriban nagyon ment velük a szekér… „Erre az őrültségre egyetlen pennyt sem vagyunk hajlandóak áldozni!” Szinte már ott álltunk a stúdióreflektorok fényében, de úgy tűnt, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a véleményüket, hiszen ők csengették volna ki a forgatás költségeit… Mintha a fogamat húzták volna… …aztán a Bunnymen tagjai azzal vágták át a gordiuszi csomót, hogy átvállalták a költségeket, így nekiláthattunk a munkának.

Emlékszem, hogy Rob Dickins… Nagyon kedvelem őt, de emlékszem rá, mit mondott: „Nem hagyjuk, hogy nőnek öltöztessenek! „Hogy néz ki egy szuper rockbanda halas, pingvines és női maskarákban?!” Nevetségesnek találta az alapötletet. „Ez az eddigi Bunnymen megcsúfolása, kigúnyolása! Úgy gondoltunk, hogy attól kezdve az önirónia viszi majd előre a zenekart. Az év végén Rob Dickins a Warner-istálló jegyezte kisfilmek közül a miénket nevezte be az „Év videója” versenyre Néha elég sokáig tart, mire másnál is leesik a tantusz – főleg a lemezkiadóknál… Egyszerűen csak jó volt az alapötlet. (Ian McCollough, Echo and the Bunnymen)

Ennél jobban még egyetlen előadójuk egyetlen videója sem tetszett nekik, utólag még a forgatási költségeket is megkaptunk tőlük, mi kellhet még? Ám hihetetlenül nyomasztó, amikor ekkora teherrel a válladon kell videót forgatnod… …talán nem is baj, hogy így alakult. Még mindig vadnak és furcsának találom ezt a klipet…!

 



Enjoy The Silence

Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mi járhat Anton fejében, amikor videót forgat… Ezt még a rendezői utasításait olvasva sincs esélyünk kitalálni… A többiek mindig kérdezgetik őt – rosszabb esetben engem, hogy „Mi a frász folyik itt? Miről szól ez az egész?” Könnyű lenne kijelenti, hogy Anton még önmagát sem ismeri igazán, de ha végignézed a munkáit, mindegyikben érezhető egy nagyon erős történetmesélős jelleg. A vele együtt dolgozó zenészeknek készített munkáin keresztül meséli el a saját történetét.  Néha az „abszurd” megoldás lesz a nyerő. Nézd csak meg azt a Depeche Mode-videót, amelyikben Dave Gahan királyi palástba öltözve mászkál és nyugágyban üldögél. Ha erre engem akart volna rávenni, elküldtem volna a fenébe…! A videó viszont nagyszerű. Vagy Dave Gahannak vannak nagyobb tökei, mint nekem, vagy soványabb nálam… Inkább az előbbi… Anton a Depeche Mode-nak készítette a legjobb videóit, talán azért, mert ők négyen hajlandóak voltak kockáztatni. (Bono, U2)

A refrén így szól: „Mindent, mit valaha is akartam, mindent, mit valaha is hiányoltam, most a karjaimban tartom.” Azt hihetnéd, hogy egy királynak mindene megvan. Innen jöhet a királyos ötlet, de hogy honnan jöhetett a nyugágy…?! Talán a szöveg az egyik szava „nyugágy”-at jelent hollandul… Fogalmam sincs…! (Martin Gore, Depeche Mode)

Anton elképzelései nem nagyon illenek bele abba a képi világba, amit MTV-n sugároznak… Mindig is nehéz volt meggyőzni az ottani fejeseket, hogy erre a más képi világ bemutatására is szükség van. (Dave Gahan, Depeche Mode)




A legszemélyesebb…
Napjainkban rendkívül nehéz rávenni egy lemezcéget vagy bárki mást, hogy fekete-fehér videót forgattasson… Nincs elég bátorságuk a dologhoz. Elég csak megnézned pár U2- vagy Depeche Mode-videót; a képeket, a szemcsézettséget, a fekete-fehér alapanyagot, a beállításokat, s máris rájössz, hogy ezeket csakis Anton forgathatta. (Grashopper, Mercury Rev)

Még mindig használom a szemcsés filmet, mert valóban szeretem a szemcséket. A mozgásukkal bizonyos értelemben az életet szimbolizálják. A szemcsézettség fontos részévé vált a munkámnak. A „One” egyike a kedvenc videóimnak. Kicsit filmszerű lett, dacára annak, hogy a videóim többsége nem ilyen. Szerény filmes képességeim ellenére ennek saját nyelvezete van, és az esetlensége dacára is tele van érzelmekkel. Ezt a videót látva meghatódsz.

 

Emlékszem a videóban szereplő emberre, arra az idős férfira. Komolyság áradt belőle… Valami roppant erőt sugárzott, bár nem csinált semmit, csak üldögélt… Egészen addig nem is értettem, miről szól a történet, míg Bono évekkel később el nem árulta, hogy az a férfi az apja. Akkor jöttem csak rá, hogy Bono, az apja és Anton hármasa révén létrejött valami, ami egy hivatalos szereplőválogatás révén sohasem jöhetett volna létre. Életszagú volt a dolog, mely Bono és az apja,  az apja és a banda, valamint a közte és az Anton közötti viszonyról szólt. Micsoda alapötlet…! (Michael Stipe, REM)

Furcsa volt az apámat egy videóban szerepelni látni. Sokkal többet jelent nekem, mint amennyit szavakkal képes lennék kifejezni; főleg most, amikor az apám már nincs közöttük, mert nem igazán jöttünk ki egymással. Bizonyos értelemben róla szól a dal, s ő ezzel tisztában is volt – talán ezért vállalta a szerepet. Külseje akár Samuel Becketté vagy egy ír költőé. Kivételes külsővel megáldott ember volt. A videó megjelenése után nem is mondott róla véleményt, azt azonban megkérdezte, hogy a szereplésért miért nem kapott pénzt? Ez persze az én saram, nem Antoné. „Én fizetlek ki” – mondtam neki. „Tessék?” – kérdezte. „Egy Black Busht” – feleltem. „De csak egyet!” – replikázott… (Bono, U2)




Összhang

Imádom a Nirvana Heart-shaped Box című dalához készített videóját. Ha úgy veszzük, ez a színesben forgatott munkája talán a legjobb az összes közül. (Dave Gahan, Depeche Mode)

Úgy gondoltam, hogy az addigi fennállásuk alatt ez volt a Nirvana legfontosabb 4 perce… (Lars Ulrich, Metallica)

Igazán érdekes volt megismerni a Nirvana világát. Fényképeket kellett készítenem róluk. Akkoriban Courtney egy darabig Londonban élt, és ismerte Ian McCulloch-ot és Julian Cope-ot. Ő javasolta Kurtnek, hogy nézzen meg Echo and The Bunnymen-videót, engem pedig megkért, hogy küldjek el egy párat.

 

A videó forgatása előtt pár hónappal találkoztunk vele… …vagy még azelőtt, hogy eszünkbe jutott volna videót készíttetni. Képeket készített rólunk, mi meg jófej hapsinak találtuk. Aztán megnéztem, ha jól emlékszem, egy New Order-klipet. Egy fényképésszel vagy egy más területen alkotó művésszel akartam együtt dolgozni. Biztos akartam venni, hogy a kisfilm képi világa erőteljes és élénk lesz. Ezért választottuk őt. (Kurt Cobain, Nirvana)

Kurt precízsége igazán meglepett… Nemcsak a zeneszerzéshez értett, hanem a látvánnyal kapcsolatos elképzelései is kivételesnek bizonyultak. Csak pár dolgon változtattam, hogy tovább fokozzuk a látvány erejét, mint a Bunnymen „Seven Seas” című dalának videójában. Ilyen volt a pillangós jelenet vagy a madaras képsorok. Mechanika mozgatta madarakat készítettem, s pillangókat vágtam ki papírból. A nagydarab nő is az én ötletem volt. Ennyit tettem hozzá, a többi mind Kurttől származik.

 

A hústorony nőt leszámítva minden tőlem származik. Azt Anton találta ki, és tette bele a klipbe. Nem is beszéltük meg előre. Aznap kaphatta le, amikor nem is voltunk ott. Hihetetlenül nagyszerű lett. Igazán jó egy ötletektől duzzadó elméjű fickóval együtt dolgozni. (Kurt Cobain, Nirvana)

Kurt azt szorgalmazta, hogy a videót Technicolor-alapanyagra forgassuk. Már majdnem beadtam a derekam, amikor megtudtuk, hogy a kínaiak felvásárolták a céget. Ezek szerint Kínába kellett volna utaznunk a forgatás miatt… Kurtnek tetszett az ötlet, nekünk már kevésbé… Rengeteg bonyodalmat okozott volna ez a kis kiruccanás. Maradt a B-terv: csináljuk úgy, ahogy Ted Turner csinálta annak idején! A fekete-fehér kópiát kézzel festtette ki… kissé hálátlan feladat, de a végeredményhez nagyon is passzolt ez a módszer. Színes filmre forgattunk, amit fekete-fehérré alakítottunk, majd minden egyes vágás után az első képkockákat kézzel festtettük ki. Hetekbe tellett, mire az összes ilyen festett képkockára áldásomat adtam. A végső változat vágását egy százfős csapat végezte Mexikóban.

A korábbi csapat csak a színezéssel foglalkozott. Így készült hát… Ez lett életem legköltségesebb videója.

 

Azt hiszem, kifogytam a videókkal kapcsolatos ötleteimből. Soha többé nem is akarok ehhez hasonlóval próbálkozni. Szellemileg nagyon fárasztó… Nagyon aprólékos munka… Rengeteg energiát igényel, s nem is biztos, hogy a végére érsz… Tisztára be lehet tőle csavarodni. (Kurt Cobain, Nirvana)

Két, eltérő záróképű változatot készítettünk. A vágásnál Courtney és Kurt is ott volt. Az egyik végén egy hosszú snitt Kurtöt mutatta. Courtney erősködött, hogy ezzel záruljon a klip. Szerintem Kurt valamiért nem akart neki ellentmondani. Bár nem szívesen, de meghagytam a jelenetet, majd elkészítettem a saját változatomat, s mindkettőt odaadtam Kurtnek. Egy hétig ment az MTV-n a Courtney-féle változat, majd egy héttel később Kurt kiadatta a másikat is.

 

Hogyan is fogalmazzam…? Egyszer sem sikerült olyan „majdnem tökéletesen” megjeleníteni az elképzeléseimet, mint ebben a videóban. Azt hiszem, soha nem is sikerül többé… Tökéletes lett. (Kurt Cobain, Nirvana)




Megkésve
Amikor megérkezett, éppen Trentonban, New Yerseyben játszottunk. Három napig maradt, és minden este benyomott. Komolyan? Aha, rendesen elázott. Az indulás napján éppen autóra várt, a reptérre igyekezett, amikor hirtelen megszólalt: „Asszem, valamiről megfeledkeztem.” „Miről?” – kérdeztem. „Egy átkozott képet se csináltam…” – felelte. El kellett mennünk a vidámparkba, mert az volt a legközelebb hozzánk. …és nem volt nála eldobható kamera? A gépe a csomagjaival együtt éppen úton volt a reptér felé, ezért vett egy egyszer használatos kamerát, és azzal dolgozott. A Soundsnak fényképezett, nem? Így van. Erre nem is emlékszem. Steve szemüveget viselt. Ott voltam én egyáltalán? Persze. Volt egy gépe… Vett egy eldobható masinát. Steve-nek is ő vette a szemüveget. Meg nekünk is… …még az eldobható fényképezőgép előtt… Nem a szokott gépével dolgozott. Nem a bazi nagy Hasselbaldját használta. Azért egészen jól sikerültek a képek. Talán csak egyetlen tekercsnyit kattintgatott el. (New Order)

Számomra a Joy Division fontos feladatot jelentett. 1986-ban felkértek, hogy készítsek egy videót. Először nemet mondtam: „Nem forgatok semmit, mert Ian már nincs köztünk. Hogy készíthetnék videót nélküle?” Tony Wilson, a Factory lemezkiadó elnöke megpróbált meggyőzni: „Sok száz képből válogathatsz. Filmezd le őket, s csinálj ebből videót.” Akkor is nemet mondtam, mert nem akartam olyan képekkel dolgozni, melyeknek nem sok közük van hozzám. Aztán Tony eljött Londonba, és személyesen próbált hatni rám. Azt mondtam neki: „Adj egy kis pénzt a költségekre, és igyekszem összehozni valamit.” Felnagyítottam néhány képemet, elutaztam Dél-Spanyolországba, és leforgattam ezt a kis történetet. Rajongóként ez volt az első rendezésem. „Így lát videót” egy Joy Division-mániás…

 

Anton nagy rajongónk. Ian és mindannyiunk barátja, és imádta a Joy Divisiont. Tony azért szerette volna megnyerni az ügynek, mert kedvelte a zenekart. A videó nagy rajongásról tanúskodik… Nagyon kedvelte Iant. Ezért is lett olyan nagyszerű. Ez az egyik kedvenc videóm. Egy spanyolországi nyaralás befejeztével állt neki a munkának. Okos…! Azt hittem, a Love Will Tear Us Apartról van szó… Nem, most az Atmosphere-ről beszélünk… Vagy úgy…! (New Order)

Az összes képet én készítettem, hosszú évek alatt… Na jó, hat hónap alatt.

 

…és ismét előkerültek a képei. Ragaszkodott a saját fotóihoz. Nagyon okos…! Azt a sok képet a mi kedvünkért őrizgette. Folyton rimánkodott nekünk, hogy vigyük el őket, mert fel kell újítania a stúdióját. Teherautót béreltem, lementem Londonba, felpakoltam őket, és berongyoltam velük a Factory lemezcéghez. Megkérdeztem odabenn: „Mihez kezdtek velük?” Mire ők: „Biztos helyre szállíttatjuk az összeset.” Egy héttel később kérdőre vontam őket: „Hé, arról volt szó, hogy biztonságba helyezitek a képeket, nem?” Vállat vontak: „Ja, csak valaki meglovasította az összeset…” Szóval Anton Corbijn dokumentumértékű fotói valahol Machesterben kallódnak. Milyen remek ez a kép… Mind ott hányódik valahol Manchesterben. (New Order)

A záró képsor lett a leggyönyörűbb. Az a hosszú snitt vagy 40 másodpercig tart. A legelején egy hullám bukkan fel a kép közepén, majd két oldala elterülve lassan elhal. Teljesen szimmetrikus. Ennél szebben komponálni sem lehetett volna. Nagyon szeretem. Ez a videó nagyon fontos nekem.




A leggyönyörűbb…
Anton nagyon könnyedén ráérzett arra, milyen is legyen az Eletrical Storm videója. (Bono)

Bono körülbelül egy hónappal ezelőtt mutatta meg nekem a dalt. Kitaláltam egy rövid kis történetet, amiben nagy szerepe volt a tengerpartnak, mert Bono ezzel szerette volna kifejezni Dél-Franciaország érzékiségét.

 

A dal címe eredetileg arra az ideges „vibrálásra” utalt, ami napjaink emberét körülveszi, de a végeredmény sokkal személyesebb, intimebb lett – két szerelmesről szól, akik tisztázzák a másikkal kapcsolatos érzéseiket. (Bono)

Samantha és Larry közös jeleneteit volt a legnehezebb filmre venni.

 

Soha az életben nem csináltam még ehhez hasonlót… (Larry Mullen)
Vihar

Bono fejéből pattant ki az ötlet: mi lenne, ha valaki egy tévével a kezében sétálna ki a tengerből? Remek ötletnek tartottam. Továbbfejlesztettük az ötletét, és a tévén kívül más dolgokat is fel kellett hoznia a víz alól – mintha egy kapcsolat elmúltával ezek a tárgyak az együtt töltött idő mementói lennének…

 

Az évek múltával igyekeztünk mind jobban bevonni Larryt a videókban való szereplésbe. Megígértük neki, hogy ha hajlandó kimászni a dobcucca mögül, akkor egy gyönyörű lánnyal „játszadozhat” a sekély tengervízben… (Bono)

A partnak legalább a 90 százalékát lezártuk a felvételek idejére. Így könnyebben ment a munka, mert nem kellett tartanunk a kíváncsi tekintetektől. (Larry Mullen)

Samantha valami olyasmivel gazdagította a látványt, amit még csak nem is reméltem… Minden egyes mozdulatában bámulatos kifejezőerő rejlik – egyszerre fejez ki szomorúságot, boldogságot, reményt, félelmet vagy elutasítást… Teljesen átélte a szerepet. A lélegzetem is elállt a látványtól…

 

„Nem színészkedni” volt a legnehezebb. Nagyon figyeltem Larryre, és igyekeztem úgy tenni, mintha minden valóban megtörtént volna. (Samantha Morton)

Arra kértem Larryt, legyen egy kicsit passzív, hagyja, hogy Samantha irányítson. Azt hiszem, pont erre volt szüksége ahhoz, hogy oldódjon benne a feszültség, természetesen mozogjon a kamera előtt – általában ez nem szokott neki menni… Éjféltájt elég nehéz újraértékelni a korábbi ötleteidet, de most megérte. Tisztára Velvet Underground-stílusú lett a mű – kemény, punkos… Remek videót forgattunk. Ha ezt elmondhatod a végén, már nem is fontos, mennyi szenvedésbe került. Remélem, hogy az egy hetes forgatási idő ellenére a végeredmény olyan lett, mint amilyennek szerették volna.

 

Anton Corbijn bizonyára nagy rajongója lehet a film „mestereinek”, a fekete-fehérben való ábrázolásnak, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberi szépség, az emberi teremtmény „valójának” ábrázolásában megmutatkozó tehetségét. Kevés videóban lehet ennyi karakteres arcot, ennyi komoly jelentést hordozó tekintetet, ennyi visszafogottan ábrázolt érzelemtől fűtöttséget látni, s ezek szépségét tovább fokozza, hogy a rendező sikeresen kerüli el az „olcsó”, közhelyes ábrázolás lehetőségét, szereplőit képes valóságos(nak ható) vággyal megtölteni – illetve olyanokat kér fel, akik képesek ennek megjelenítésére. Corbijn a női test és az emberi arc értő ábrázolója. Filmjeiben nyoma sincs a silány erotikának, sosem öncélúság vezérli, amikor enyhén öltözött nőket vagy „mértéktartóan” meztelen testeket jelenít meg. Egyszerű (vagy az avatatlan szem számára annak tűnő) eszközökkel (szép közelik, lassított mozdulatok) képes kiváltani a nézőben a bennük rejlő egészséges vágyat vagy az ellenkező nem közelségének hiányából fakadó, sajgó sóvárgást. Az Electrical Storm Samantha Mortonjának „hétköznapi” mozdulataiban megtestesül mindaz, amitől a férfi annyira képes kötődni egy nőhöz, ami igazán széppé, „nemessé” a másik iránt érzett vonzódást.

 



Sylvian
Antonnak a David Sylvian-féle Red Guitarhoz készített videója ugyanolyan gyönyörű játéknak tekinthető a fényekkel és az arcokkal, mint 6 évvel később az Enjoy the Silence-hez forgatott képsorai, csak itt most a színesnél mindig gyönyörűbb fekete-fehér és szürke árnyalatok dominálnak. A képsorok rendkívül nyugodtak, hirtelen vágásoktól és mozdulatoktól mentesek, idilli nyugalmat árasztanak; az általuk keltett „lebegést” a zene enyhe disszonanciája és szaggatottsága hivatott ellenpontozni. Ugyanez a szöges ellentét vonul fel a pergő képkockákban; a kronológiai sorrendet követő 16 kiragadott részletből is jól lehet látni, hogy (nem szándékosan) az egymás mellé kerültek egymás ellentétei is: világos bőr, fehér haj, fejér szakáll – sötétebb bőr, sötét haj, égő fekete szempár; a ló vakítóan fehér szőrében fekete szembogár – a fekete háttér előtt ülő énekes fehér bőréhez a tarkónál sötét, felül világosra melírozott haj ér…
David Sylvian: Red Guitar

 

Sok jelenet emlékeztet a 60-as évek filmjeinek hangulatára: a Sylvian arcára vetülő, egymást kergető felhők képe Polanski Iszony-ának csendesebb pillanatait idézi; az öregemberes és a lovas képkockákban, a hosszú snittekben ott bujkál valami az orosz mozgóképművészet keltette utánozhatatlan érzésekből; s mindezekkel együtt a profilképek és Sylvian mozdulatlanul is kifejező, szép arcának látványa pedig a régebbi angol filmek sajátja volt, gondoljunk csak pl. Antonioni Nagyítás című munkájára… Filmművészet-történeti kirándulásnak lehetünk hát tanúi 4 és fél percben…

 

Az 1958-ban David Alan Battként anyakönyvezett, majd a David Sylvian művésznéven ismertté vált angol énekes-zeneszerző a Japanban kezdte pályafutását. A zenekarból való kiválása után szólókarrierbe kezdett; önálló lemezeinek hangzását a jazz, az avantgarde, az ambient, az elektronikus zene és a progresszív rock fémjelzi.

Az 1974-ben megalakított Japan a David Bowie, a T-Rex és a New York Dolls nyomdokain haladt. Pár év alatt a stílusuk és a megjelenésük is árnyaltabbá vált, ennek köszönhették, hogy a kritikusoktól megkapták az “új romantikusok” címkét. 1978 és 1981 között öt albumot rögzítettek.

A Japan 1982-es feloszlásában többek között az is közrejátszott, hogy Sylvian közelebbi kapcsolatba került a Japan basszusgitárosának volt barátnőjével, Yuka Fujii fényképész-képzőművész-formatervezővel. Fujii nagy hatást gyakorolt Sylvianra; ő vezette be az énekest a jazz világába, melynek köszönhetően Sylvian a zene olyan területeit ismerte meg, melyek egyébként biztosan rejtve maradtak volna előtte. Fujii fontos szerepet játszott a szólista lemezeinek grafikai tervezésében is (kimondottan e célból alakítottá meg az Opium névre keresztelt művészeti céget is).

Az 1984-ben kiadott első szólót, a Brilliant Tearst a kritika kedvező fogadtatásban részesítette. Ez a lemez összefoglalja Sylviannak a Japanban végzett munkáját, egyúttal azt is érzékelteti, hogy zeneileg milyen irányba kíván haladni. Sylvian szándékosan töltötte meg könnyebben befogadható dalokkal az A-oldalt, hogy aztán kedvére kísérletezgethessen a B-oldalra került számokban. A Sylviannal együttműködő Ryuichi Sakamotónak, Jon Hassellnek és Holger Czukaynak, a Can volt basszusgitárosának oroszlánrész jutott a második szólólemez, az instrumentális Alchemy: An Index of Possibilities elkészítésében. Ez a lemez egyértelműen jelezte, hogy Sylvian mind jobban távolodni kíván a kommersz könnyűzenétől. E két lemezt még további 18 követte 2007-ig. Sylvian kisebb-nagyobb megszakításokkal 2004 óta dolgozik új szólólemezén, melynek megjelenését 2009-re ígéri. (en.wikipedia.org)





angyal
A Quiet Eyes múzsáját, Tonyt nyugodtan felfoghatjuk a 80-as évek Kék Angyalaként – bár a férfiak nem buknak el, nem csúsznak le, a Dietrich játszotta Lola Lolához hasonlóan Tony is alaposan „elcsavarja a fejüket”. Itt is adottak a „klasszikus” kellékek: bárhangulat modern köntösbe öltöztetve (vagy inkább vetkőztetve, ha már Tonyról beszélünk, aki szemtelenül jó alakú és lengén öltözött, ráadásul még táncol is), a színpadon állóktól nem sanzont, hanem dübörgős basszusú rockzenét hallunk; Tony plakátjaival borítottak a tűzfalak, és hozzá hasonlóan szinte mindenki vastag, fekete keretes szemüveget visel.
Golden Earring: Quiet Eyes

 

Anton – némi jóindulattal szólva – alig ötperces, mini Kék Angyal-mozit varázsol elénk: a klip elején tévét néző öregurat akár az 1930-as film professzoraként is felfoghatjuk, aki álmában „elmegy megnézni”, miért vadulnak meg annyira a férfiak ettől a nőtől – persze álmában ő is úgy riad fel, hogy Tony keretbe foglalt képe huncutul kacsint le rá az éjjeliszekrényről…

Anton egyszerű eszközökkel teremt „olaszosan érzéki” környezetet, hiszen a függőlegesen csíkozott, fekete-fehér tapéta és a „modern” vonalvezetésű tévé láttán előjöhetnek a 60-as évek olasz filmjeinek hangulata. Az ellensúlyozás, az ellentétek megteremtésének szándéka itt is tetten érhető: fekete-fehér, csíkos falak és egyszínű, fekete nadrágból és fehér ingből álló öltözet a klip elején; a hálószobában már vízszintesen csíkos a falborítás, ám a pizsama újra függőlegesen vonalkázott, a fekete ágyvas mellé hófehér ágynemű dukál. Anton ötletesen terjeszti ki a számcím sugallta alapötletet mindenre, amire csak lehetséges. A hálószoba falán lógó két kép, a nyitott szempár még arra utal, hogy ébren vagyunk, ám amikor felharsan az első versszak első sora, és az öreg halálra rémülten ül fel az ágyban, már egy csukott és egy résnyire nyílt szempárt ábrázoló kép lóg az ágy két oldalán, az éjjeliszekrényen pedig magától tesz 180 fokos fordulatot a rámázott női arc … Anton az 1925-ös, az 1945-ös és az 1965-ös szemüvegviseletet ábrázoló képekkel kezdi variálni az okuláré-témát, mely használati tárgy később Tonynak kölcsönöz majd végzetes vonzerőt… Fekete-fehér videó lévén kissé furcsa lenne színdinamikáról vagy a színeknek tulajdonítható jelentésekről beszélni, ám Anton ezt is megoldja: álmában a „bűn”, azaz a szórakozóhely függönyét átlépő, a szmokingjában kiköpött olasz maffiafőnöknek tűnő öregúrtól kezdve a zenekaron át a közönségig mindenki fekete vagy sötét ruhát visel; kivételt a fekete-fehér kockás zakóban masírozó, „megrontásra alkalmas” fagylaltos fickó és a zenekar vágyakozó, „romlatlan és vágyakozó, szerelmes lelkét” a fehér ingjével kifejező énekes képez; ám Tony démoni hatású személyisége egy pillanatra sem engedi feledtetni, hogy itt minden körülötte forog. Tony tekintete mennydörög az énekesre: te pancser! miközben a magát kis szelíden előadó frontember leheletfinom vallomásával akarja levenni a lábáról a dívát, aki szerint Tony tekintete nyugalmat sugároz, könnyei oly halkan potyognak, mint amilyen halk volt az az éjszaka volt, amikor a hősszerelmest pofára ejtette… Tony személyiségének legfontosabb vonását Anton konkrét felirattal is közli: mindent a szemnek, semmit a kéznek! (for your eyes only) Ez a felirat – kissé módosult formában, némi szójátékkal – később arról tudósít, hogy Tony hideg, mint a jég (for your ice only), majd utoljára azt közli, hogy Tony tekintete rabul ejtő (for your eyes Tony), ahogyan arra az éneklésre „kényszerített” közönség egyenkinézete is utal. Anton tréfával fejezi be a történetet: a tábla alatt álló vak koldus mutatja meg az Anton által eljátszott fényképésznek, mikor kell „kattintgatnia”…

„Falling in Love Again” – énekelhetné szarkasztikusan Tony Marlene Dietrichre utalva, ám a refrénből újra és újra azt hallhatjuk, miként töri össze a szíveket a modernizált „Kék Angyal”…

 

A Golden Earring (arany fülbevaló) nevű holland együttest 1961-ben alakította meg az akkor 13 éves George Kooymans és 15 éves szomszédja, Rinus Gerritsen. Kezdetben The Tornadosnak hívták magukat, ám kénytelenek voltak nevet változtatni, amikor megtudták, hogy már létezik egy ilyen nevű zenekar. A Golden Earring név Mitchell Leisen 1947-es, Golden Earrings című filmjéből ered, melyben a címszereplő, Marlene Dietrich egy gyakran dalra fakadó cigányasszonyt alakít, s némileg meglepő módon mind a dalok, mind a káromkodások ízes magyarsággal törnek fel a torkából. Az azonos című dalt is Dietrich énekelte a filmben, majd 1948-ban Peggy Lee vitte sikerre. A zenekar ez utóbbi változattal kezdte a koncertjeit.  A kezdetben popzenét játszó, Frans Krassenburg énekessel felálló csapat már a legelső, 1965-ben kiadott kislemezzel sikereket ért el. Fred Haayen, a holland lemezkiadó munkájával elégedetlen menedzser rábeszélte a zenekart, hogy a következő lemezüket a londoni Pye stúdióban vegyék fel. A “csel” bejött, az ott rögzített That Day című számmal a holland lista második helyéig jutottak – az első helytől csak a Beatles Michelle-jének sikerült elütnie őket.

Az 1968-as listavezető kislemezük után kiadták a nagy sikerű, pszichedelikus hatású Eight Miles High című albumot, melyen a címadó dalt 18 percesre hizlalták (a dal egyébként egy 1966-os Byrds-sláger feldolgozása volt). E dal 45 perces változata szokatlan „bájt” kölcsönzött az 1969-es első és a második amerikai koncertkörútjuknak, a hippikorszakkal és Woodstockkal egyidőben.

Az európai együttesek közül elsőként, szintén 1969-ben adták az első, igazán jelentősnek tekinthető koncertjeiket a tengerentúlon. Hard rockos hangzásuknak köszönhetően a Led Zeppelinnel, Eric Claptonnal és Jimi Hendrixszel léptek fel közösen. 1969 és 1984 között 13 turnét zavartak le az amerikai kontinensen, és többek között Santana, a The Doobie Brothers, a Rush és a .38 Special előzenekaraként játszottak. A Radar Love 70-es évek beli hatalmas sikerekor a KISS-t és az Aerosmith-t hívták meg “bemelegítésként”.

A rövid, de sikeres amerikai időszak után ínségesebb idők következtek: egészen 1982-es Twilight Zone-ig nem sikerült slágert írniuk. A Radar Love örök klasszikusának mintegy 200 feldolgozása ismert, mások mellett a U2, a White Lion, az REM és Bryan Adams is rögzítette a saját átköltését.

1992-től 2004-ig a banda három akusztikus (unplugged) albumot adott ki, melyeket a közönség melegen fogadott. Ugyancsak 1992 óta rendszeresen lépnek fel színházakban ezzel a hangszereléssel, általában telt házak előtt.

Az évente több mint 200 helyen, főleg Hollandiában, Belgiumban, Németországban és az Egyesült Királyságban fellépő zenekar éppen az új stúdióalbumon dolgozik. 2008-ban ünnepelték fennállásuk 47.(!) évfordulóját. 1970 óta a változatlan négyes felállásban zenélnek, s csak időnként egészülnek ki egy beugró ötödik taggal. A Rolling Stones, a Beach Boys és a német The Lord mellett a Golden Earring is a legrégebben alakult és a mai napig aktív rockzenekarok közé tartozik. (en.wikipedia.org)






videográfia


2005
Depeche Mode – Suffer Well
Coldplay – Talk
The Killers – All These Things That I’ve Done


2003
Travis – Re-Offender
Herbert Grönemeyer – Zum Meer


2002
U2 – Electrical Storm
Herbert Grönemeyer – Mensch


2000
Joseph Arthur – In the Sun
Joseph Arthur – Chemical


1999
Mercury Rev – Goddess on a Highway
Mercury Rev – Opus 40
Roxette – Stars
Roxette – Salvation


1998
Herbert Grönemeyer – Bleibt Alles Anders
Herbert Grönemeyer – Fanatisch


1997
Depeche Mode – It’s No Good
U2 – Please
Depeche Mode – Useless


1996
Metallica – Hero of the Day
Metallica – Mama Said
Depeche Mode – Barrel of a Gun


1995
Bryan Adams – Have You Ever Really Loved A Woman?
Red Hot Chili Peppers – My Friend


1994
Rollins Band – Liar
Johnny Cash – Delia’s Gone
Naomi Campbell – Love & Tears
Grant Lee Buffalo – Mockingbirds


1993
Nirvana – Heart Shaped Box (MTV Award Winner)
Depeche Mode – In Your Room
Depeche Mode – Condemnation
Depeche Mode – Walking in my Shoes
Depeche Mode – I Feel You (MTV Award Nominee)


1992
Danzig – Dirty Black Summer
Bryan Adams – Do I Have To Say The Word?
U2 – One
Nick Cave – Straight To You


1991
Rainbirds – Two Faces
Banderas – May This Be Your Last Sorrow
Garland Jeffreys – Hail Hail Rock’n Roll
Ian McCulloch – Lover Lover Lover
Herbert Grönemeyer – Marie


1990
Depeche Mode – Enjoy the Silence
Depeche Mode – Policy of Truth
Danzig – Killer Wolf
Depeche Mode – Halo
Depeche Mode – World In My Eyes
Front 242 – Tragedy For You


1989
Rainbirds – Sea of Time
Depeche Mode – Personal Jesus
Rainbirds – White City of Light
Ian McCulloch – Faith and Healing


1988
Joy Division – Atmosphere
Rainbirds – Blueprint
Joni Mitchell & Peter Gabriel – My Secret Place
Front 242 – Headhunter


1987
Echo and The Bunnymen – The Game
Depeche Mode – Strangelove
Echo and The Bunnymen – Lips Like Sugar
Depeche Mode – Never Let Me Down Again
Depeche Mode – Behind the Wheel
Echo and The Bunnymen – Bedbugs & Ballyhoo


1986
Golden Earring – Quiet Eyes
Depeche Mode – A Question of Time


1985
Echo and The Bunnymen – Bring on the Dancing Horses


1984
David Sylvian – The Ink in the Well
Echo and The Bunnymen – Seven Seas
David Sylvian – Red Guitar
Propaganda – Dr. Mabuse


1983
Palais Schaumburg – Hockey
Art of Noise – Beatbox










A RENDEZŐKET BEMUTATÓ SOROZAT TOVÁBBI RÉSZEI


Director’s Series vol. 1: Spike Jonze
Director’s Series vol. 2: Chris Cunningham
Director’s Series vol. 3: Michel Gondry
Director’s Series vol. 4: Mark Romanek
Director’s Series vol. 5: Jonathan Glazer
Director’s Series vol. 7: Stephane Sednaoui




Letöltés:
Director’s series: Anton Corbijn


   
   

   

2008.10.09. 05:29 | Kucced | 19808 Olvasás | 7 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©