depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Cikkek
Hirdetés
Demo Mode

Martin Gore nem Depeche Mode-os. Legalábbis ez derül ki a Sound Of The Universe mellé kiadott demo felvételek gyűjteményéből.

A Deluxe kiadvány 3. CD-jén 2 Dave-demo,  4 Martin-szerzemény a SOTU-ról, 8 dal pedig korábbi, ’86 utáni albumokról származik. A korábban bootleg CD-kről megismert Martin-demókhoz képest csak erősödött az a feltevés, hogy Martin nem nagy megfejtője a modern technikáknak, és mintha fogalma nem lenne, hogy mi tette Depeche Mode-dá az egyébként zseniális zenéjét. A DM alapítója, dalszerzője kb. 4 sávon dob össze egy számot rendkívül kezdetleges hangzással, és aztán tanácstalanul áll a végeredmény előtt. Bár Martin Dj-ként is jól ismeri a trendi hangzást, magától mégsem változtat igazán a dalokon, semmi „kicsavarás”, semmi átértelmezés.

Az ötlettelenség leginkább a SOTU-n szereplő dalokon érződik. Demói gyakorlatilag változtatás nélkül kerültek az albumra, a hangzást némileg megváltoztatták a Martin által mostanában favorizált analógra, Dave felénekelte, és kész.  Hogy Ben Hillier producer miben járult hozzá az albumhoz, rejtély. Az viszont biztos, hogy az együttes még mindig nem találta meg, vagy nem is kereste azt a szakembert, aki az igényes végeredmény érdekében hajnalokig ülne a stúdióban egy-egy effekt vagy dobszólam miatt. Martin ugyan kitűnő dalszerző, de nem képes formába önteni a legjobb zenei témákat. Nem képzett hangszeres zenész, és legfőképpen nem elektronikus. Csupán egy olyan zseni, aki a dalok komponáláshoz elektronikát használ.

Francois Kevorkian hangmérnök már a Violator felvételeinek idején tapasztalta, hogy Martin nem szívesen bíbelődik hangokkal a stúdióban, hanem azt várja, valaki kezdjen valamit a dalaival. David McCracken, a PTA egyik technikusa és az egyik dal közreműködője pedig azt állapította meg az album felvételekor, hogy a DM épp abban nem jó, amiben várnánk tőlük: a technikában. Meglepő nyilatkozatok. A Depeche Mode stílusát, hangzását valójában Daniel Miller, Gareth Jones, Flood és persze Alan Wilder alakította ki. Ő mondta korábban: „Az én erősségem – mondjuk így – a hangszerelésben és a hangok előállításában rejlik:  inkább a meglévő ötletek kidolgozására és véglegesítésére vagyok alkalmas. A zeneszerzéshez nincs ennyi tehetségem… Ezért úgy döntöttem, meghagyom ezt inkább Martinnak, ő meg pont ebben jó. Nagyon termékeny zeneszerző.”

És Martinnak ez jó is volt így: „Alan gyakran még hajnali 2-3 órakor is a stúdióban ült Daniellel és Gareth-szel. Mi közben remekül éreztük magunkat valamelyik helyi csehóban vagy klubban.”

A termékeny zeneszerző azonban nemcsak, hogy nem „formálta” a Mode hangzását, de a kiadott demók alapján az is hallható, hogy sokszor a banda eredeti avantgard, újhullámos stílusához sem ragaszkodott. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy Gore eredeti dalai hordozzák a dark-hatású, fémcsőütögetős világfájdalmat. Nem, nem ez az ember szőtte bele a dalokba a külvárosi nyomasztó magányt, a kétségbeesést, a tudat háborgását és a bűn hangjait. A „black”, a „strange” érzés nem Martin. Ő „csak” zseniális dalokat írt, de figyelme mindig is más zenei irányzatok felé irányult. Country, jazz, blues és más stílusok motívumaival próbálta eljátszani szerzeményeit. Majd Alan Wilder és az éppen soros producer illesztette be szerzeményeit a DM-életműbe. Néha nem volt könnyű dolguk.

Ha meghallgatjuk a Walking In My Shoes demóját, visszahőkölünk. Ez valami funky-paródia? A 90-es évek mindenhova begyűrűződő hip-hopja? Neney Cherry collaboration with Martin Gore?  Persze vágjuk a jól megírt dallamot, értjük a kitárulkozó szöveget, igen, de ez a végeredmény ismeretében vicc. Ráadásul morbid. Hogyan lett ebből fülsértő, szentségtörő zenei mutánsból a DM egyik elsöprő erejű, drámai dala? Talán csak Alan és Flood tudná megmondani. Szerencse, hogy a kezükbe vették a szerzeményt, és nem hagyták, hogy egy SOTU-szintű önparódia kerekedjen belőle. 

Az I Feel You demója már nem okoz ekkora megdöbbenést.  Az eredeti ugyan monoton, de azért élvezhető, mégis üres. Egyszerre földöntúlivá és zúzóssá csak az albumverzió tette a dalt. A húzós felvétel után egy újabb lesújtó darab következik: Judas. Ez a demo maga a DM elárulása. Nem tudni, hogy egy vietnami veterán vagy a basildoni tűzoltózenekar fúvósának búcsúztatására íródott, mindenesetre siralmas. Hogy a lemezre végül egy teret betöltő, angyali zsoltár került, az ezek szerint nem Martin dicsősége. De tisztelet Tim Simenonnak, az Ultra producerének is, aki megértette az OWILM demójának erősen kódolt üzenetét, és megtalálta benne az elveszett Martint. Erről a felvételről ordít a zsenialitás, bár ha a dalszerzőn múlik, csupán egy tucatsláger lett volna.  A lassú-triphopba fojtott keserű Jamiroquaiból igazán mestermunka volt egy depresszív ugyanakkor erőteljes, félelmetes erejű, tudatmódosító dalt kihozni.

A demók kiadásának céljával nem lehetünk tisztában, de az biztos, hogy óva intjük Martinékat a BC, a Blasphemous Rumours vagy a Stripped eredetijének megjelentetésétől. Ha meg is találják a fiókban, zárják el! Martin pedig inkább gitáron játssza fel dalait, így legalább a végeredmény nem lesz annyira kiábrándító.




   
   

   

2009.12.01. 22:19 | SomeGreatReward | 16257 Olvasás | 368 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©