depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
BLACK CELEBRATION REMASTERS / Feliratok

A sokak szerint a “legmódosabb”, az összezártság fullasztó érzésének lenyomatát hordozó lemez immár 23 éves. Keletkezésének körülményeiről és a mintavételezés lehetőségeinek a végletekig történő kiaknázásáról is szól a Remasters-sorozat ezen darabja.

Illusztráció


DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
A Depeche Mode-rajongók számára a Black Celebration minden idők egyik legnagyobb kedvencének, „kultuszzenekarrá” válásuk szempontjából pedig nagyon fontos lemeznek számít – egyben egyike a legnagyobb nehézségek árán elkészültnek is. A Shake the Disease-t és az It’s Called a Heartot már korábban rögzítettük, s bár az utóbbi egyszerű dalnak számított, nem sikerült tisztességesen befejeznünk, amitől kissé le is lombozódtunk. Turnézás közben vették fel, és közben arra már nem jutott idejük, hogy Gareth Jonesszal együtt dolgozva fejezzék be. Bár végül sikerült egész tisztességesre kipofozni, ez a szám megadta a Black Celebrationnel kapcsolatos munkánk alaphangulatát.
1985 utolsó hónapjaiban hosszú időre béreltünk stúdiót Londonban és Berlinben, és a felvételekkel eltöltött idő rendkívüli feszültségekkel járt. Harmadik lemezükön dolgoztak ugyanazzal a csapattal (Gareth, én és ők négyen), s kezdtük úgy érezni, mintha rendes, hétköznapi állásunk lenne, ahová reggelenként időre kell beérni. Túl sok meglepetést nem okozott nekünk ez az időszak – már a kezdet kezdetén világos volt, hogy bajosan fogunk kimondott slágereket összehozni. Martin nagyobb elánnal látott munkának, komor és baljós dalokat akart írni – s bár nem tudom, ki mennyit gondolkodott ezen, mindannyiunkra nagy nyomás nehezedett. Ezzel együtt úgy voltunk vele, hogy „Le van tojva, úgyis nekünk tetsző lemezt hozunk össze!” , remélve, hogy valamelyikből akár „sláger” is lehet.
Egyszerre önmaguk és a másik elvárásainak is meg akartak felelni.
A Ladbroke Grove után a londoni Westside-ba mentünk dolgozni. Próbáltam újítni a korábban megszokott munkamódszereinken (például azt javasoltam, hogy az összes hangszert a stúdióban, és ne a kontrolhelyiségben állítsuk fel), de ellenállásba ütköztem, így minden maradt a régiben. A Westside-ban alkalmunk nyílt érdekes dolgokkal kisérletezni: a Strippedhez számos hangmintát rögzítettünk, mint Dave Porschéjának dohogását (a szám elején jól hallható). Az eredeti hangot egy motorbicikliből „nyertük ki”,  és annyira elnyerte a tetszésünket, hogy a kész számban is ragaszkodtunk hozzá. Amikor „zúgásra” volt szükségünk, felvettük Dave kocsijának hangját, ahogy a motorja felpörgött, majd üresben dohogott. Egy kicsit alakítottunk rajta a mintavételezővel, és máris készen volt ez a remek effekt.
Nem sokkal később rögzítettük a Westside parkolójában néhány tűzijáték hangját is; ezeket főleg a maxira felkerült Stripped-remix elején lehet tisztán hallani. Ebből a számból számos újraértelmezés készült – a remixelés akkoriban még gyerekcipőben járt. Kicsit felgyorsítottuk az eredeti ütemet, és átgyúrva felraktuk a kislemet B-oldalára, Bretahing In Fumes címmel. Nagyon örültem, hogy a fiúk továbbra is ilyen nagy kedvvel kísérletezgetnek.
Berlinbe érkezvén a Londonban tapasztalt feszültség tovább nőtt. Az ötödik Mode-lemeznek álltunk neki elkészíteni, és össze kellett őket „rázni”. Néha úgy éreztem, hogy rám szinte nagyobb nyomás nehezedik, mint rájuk. Láttam rajtuk, hogy az erőik fogytán vannak. Rövid időn belül három lemezt is elkészítettek, rengetegszer léptek fel élőben, és ösztönzésre volt szükségük. Ekkoriban Alan mind jobban kivette a részét a stúdiózásból, következetesen valósította meg a saját elképzeléseit, és a munkája egyre közelebb hozta őt a többiekhez. Ismét rosszul sáfárkodtunk az időnkkel, mert az eltervezettnél kétszer tovább tartott, mire elkészültünk. A fiúk szokás szerint már jó előre eltervezték, mikortól mennek szabadságra, és amikor eljött az ideje, össze is csomagoltak, és szétrebbentek, mint a darvak – egyedül Alan maradt velünk, amíg teljesen el nem készültünk.
Annak ellenére, hogy a Black Celebration az akkoriban rekordnak számító harmadik helyig kúszott az angliai lemezeladási ranglistán, az Egyesült Királyságban lényegesen kevesebb fogyott belőle, mint a korábbi albumaikból. A lemez valóban komor és kísérleti jellegű, szóval nem igazán nevezhető popzenének – nincsenek is rajta igazi „popslágerek”. Az A Question of Time, a már-már himnikus Stripped, valamint az A Question of Lust mind remek dal, de nem tipikus Depeche Mode-kislemezszám – a Depeche iránt rajongóknak viszont ez volt a lemez, mely a legnagyobbak közé emelte őket. Az emberek úgy érezték, hogy egy kompromisszumok nélküli lemezt készítettek, ám ez csak részben igaz. A maguk elképzelésinek megfelelően kijöttek egy albummal, melyet sokan a magukénak érezhettek – de ezek a dalok a „különcöknek” szóltak. Mindenhol akadtak „furcsa” emberek, akik a Depeche Mode-ért rajongtak. Sokak a Duran Durant és a többieket istenítették, de ez a lemez azokat „találta el”, akik feketére festették a szemhéjukat, és titokban a tanáraik vesztét kívánták. A munka során tapasztalt problémák dacára a Black Celebration kulcsfontosságú lemezzé lett.

 

 





DANIEL MILLER: A pontos idő 1985 áprilisa…:) éppen Hunslow-ban forgatjuk az új kislemez, a Shake the Disease videóját.


Andy: Nekünk még kicsit korán van… Mindegy, megpróbálok odasózni egyet a feszítővassal… valahova ide…
...valahogy így…
Alan: Mindent bele!
Andy: Köszi…



DANIEL MILLER: Azt hiszem, kicsit „leültünk”, egy kislemezre volt szükségünk. Nem akartuk sem kivárni, sem siettetni a soron következő nagylemez megjelenését, így kiadtunk egy kislemezt, ha már Martinnak úgyis volt egy dala a fiókban.

JACQUES ATTALI [a Mute franciaországi leányvállalatának elnöke]: Teljesen érthető, hogy nem akartak pihenőre vonulni. Tejfölösszájú volt mindegyik. Huszonöt évesen, egy turné végén nem nyaralsz 6 hónapig a Bahamákon. Visszavágysz a stúdióba, hogy felvégy ezt-azt. Ez így természetes.



DANIEL MILLER: Azt hiszem, éppen turnéztak, de kivettek pár nap szabadságot, és a Hansában „készre rántottuk” a dalt.



ALAN WILDER: Mindig is úgy gondoltuk, hogy a Shake the Disease-ből nagylemezes szám lesz, de másképp jött ki a lépés…



MARTIN GORE: Nagyon szeretem ezt a dalt. A 2005-ös turnén akusztikus hangszerelésben játszottuk. Egyike a kedvenc dalaimnak.



DAVE GAHAN: Ugyanazt a figurát játszottuk el újra és újra: azon igyekeztünk, hogy turnézás közben megismertessük az új anyagot – néha meg a turnét dobtuk fel vele…



DARYL BAMONTE [asszisztens / turnémendzser]: A DM sohasem volt igazi fesztiválzenekar, nem? 1985-ben mégis elvállaltak pár ilyen fellépést.



ANDY FRANKS:Hol is? Turhoutban és Werchterben…?



DARYL BAMONTE: Asszem, akkor léptek fel először és utoljára ilyen rendezvényen. Aztán ott volt a görögországi fellépés…



ANDY FRANKS: Athénben, igaz…!


DARYL BAMONTE: A rendezvény zavargásba torkollott. A nyolcvanezres tömeg százhúsz ezressé dagadt, a helyi semmirekellő komcsik meg odajöttek balhézni, provokálták a tömeget, mely a zsarukat meg téglával dobálta. ...a hülye rendőrök meg képesek voltak azokat visszadobálni nekik…!



DARYL BAMONTE: A The Cure eljött, hogy megnézze a műsorunkat. Alan Wildernek sikerült rögzítenie, amint a két zenekar tagjai egy kamion rakterébe menekülve várják a vihar elültét…



ANDY FRANKS [turnémenedzser]: Remek védelmet nyújtott a repkedő Molotov-koktélok ellen… Az egyik kamion ki is gyulladt.



DARYL BAMONTE: Nem is léptünk fel több fesztiválon…



ANDY FRANKS: Ennyi is elég volt…



DARYL BAMONTE: Ja, ahogy mondod…



ANDY FRANKS: Az első válogatáslemezt megjelentetésével a fiúk egy szusszanásnyi időhöz jutottak. Rájuk is fért, hiszen 1980 óta egyfolytában dolgoztak.



ANDY FLETCHER: Sokáig vártunk a megfelelő pillanatra, ami akkor el is következett. Nem azért adtuk ki a válogatáslemezt, mert Martin kiégett volna…



MARTIN GORE: Úgy gondoltuk, elég kislemezt jelentettünk meg egy válogatáslemezre bőven elég ennyi, hát akkor miért ne…?


MARTYN ATKINS [művészeti vezető]: Hosszú évek munkájával alakítottuk ki a „rejtélyes” de „ütős elektronikus banda” képét, erre jön Daniel, és a tévében akarja reklámoztatni a lemezt… Elleneztem az ötletet, de Daniel tett a véleményemre, és a következőszöveggel állt a fiúk elé: „A piackutatási eredményeket alapul véve a tévéreklámra kellene költenünk. Hagyatkozzunk csak a felmérési eredményekre, és próbáljuk meg így eladni ezt a válogatást. Ellenkező esetben csak pénzkidobás lenne az egész…”



DANIEL MILLER: Az eredményekből azt vettem ki, hogy muszáj lenne egy csoportképet tenni a borítóra. Leültünk, és megbeszéltük. Közösen döntöttünk így. Nem kényszerítettem rájuk az akaratomat. Megbeszéltük, és egyetértettek a döntéssel.



MARTYN ATKINS: Szóval ezért más ez a borító, mint a többi. Mellékesen mennyit is adtunk el belőle…?


NEIL FERRIS [promoter]: Mindig is tartottam attól, hogy az emberek azt hiszik, ennyi volt, befejezték, hiszen válogatáslemezt adnak ki.



MARTIN GORE:Kérdezgették is tőlünk akkoriban, hogy ez most a banda végét jelenti-e vagy csak lezártunk egy fejezetet…?



NEIL FERRIS: Számtalan megbeszélést tartottunk. Ültünk az asztal körül: Daniel, én, Dan Silver, a koncertszervezőnk, és egyfolytában arról folyt a szó, hogy mit vesznek le majd ebből az emberek: „Ha kiadjuk, az azt jelenti, hogy… vagy azt jelenti, hogy…?”



CHRIS CARR [reklámigazgató]: „Oké, eddig jutottunk. Sokkal messzebb, mint azt sokan gondolták volna.”



ALAN WILDER: A következőképpen gondolkodtunk: „Nos, kellene egy kislemez, mellyel a válogatáslemezt reklámozhatjuk… …egy új kislemez…” Ezért került fel a Shake the Disease a korongra. …az It’s Called a Heartnak pedig semmi keresnivalója sem volt rajta…

Alan: Hogy állunk a videóval, Martin?
Martin: Elég jól. Már elég későre jár, lehet vagy hajnali kettő… Ötkor abbahagyjuk. Mindenki kimerült, főleg a tegnap este után. Szépen haladunk. Eddig jól sikerültek a felvételek, és elégedettek is vagyunk velük.



MARTIN GORE: Egyszerűen nem volt egy tisztességes dalunk, amit rátehettünk volna a válogatásalbumra – erre felvettük az It’s Called a Heartot, amit az összes megjelentetett számunk közül a legkevésbé szeretek.


ALAN WILDER:Emlékszem, hogy kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, mert úgy éreztem, ez a dal visszalépés a korábbiakhoz képest. Túl könnyed és közhelyes volt. Írt ennél sokkal jobb dalokat is, mint pl. a B-oldalra került, ütősen szóló Fly on the Windscreent. Megpróbáltam elérni, hogy a két dal cseréljen „oldalt” egymással, de a szöveg első szava a „halál”. Neil Ferris azt mondta: „Felejtsd el!” Egyszerűen leszavaztak. Nem nagyon örültem neki, s emiatt sokáig ment is a „haragszom rátok”…



NEIL FERRIS: Alannel sokszor vitába keveredtünk ilyesmiken. Azon a véleményen volt, hogy a banda helytelenül cselekszik. Akkorra már teljes értékű tag volt, és nem rejtette véka alá a véleményét.



MARTYN ATKINS: Azt hiszem, hogy a fiúk nem sokat foglalkoztak a koronggal, mert úgy gondolták, ezt csak egy slágergyűjtemény, és… Martinnak is máson jártak a gondolatai. Tudta, hogy hamarosan már az új lemezen fognak dolgozni, ehhez pedig egy kicsit „ahogy esik, úgy puffan” alapon álltak hozzá.


MARTIN GORE: Amikor elhatározzuk, hogy új lemezt készítünk, szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik 10–12 jó dallal előállni. Daniellel és Neillel gyakran kerültünk szóváltásba egymással. Előfordult, hogy inkább eltűntem egy hétre, csak ne kelljen hallgatnom, hogy Daniel és Neil szerint a dalok nem elég jók, nem lesz mit kiadni kislemezen, a rádiók sem játsszák majd őket…


DANIEL MILLER: A lemezt pontosan lehet jellemezni: sötét, komor hangulatú, és egyik dalát sem lehet kislemezre másolni. Már nem emlékszem, melyik számok demóját mutatta meg elsőként. Úgy rémlik, hogy visszafogottak és komorak voltak – valahogy a végleges változatnál is komorabbak. Egyfolytában azt sulykoltam a fejükbe: „Olyan lemezt készítsetek, amilyet akartok! A fogadtatás érdekében ne kössetek kompromisszumokat!” Sok ehhez hasonló beszélgetésünk volt.



MARTYN ATKINS:Abban az időben nagyon ment a banda szekere, Danny meg azon törte a fejét, hogyan tehetnék meg a következő lépést…



GARETH JONES [producer]: Az addig elkészült lemezek után ez lett volna a Nagy Mű. Általa még eggyel magasabb szintre akartunk jutni.


Daniel: November elseje van, a helyszín a Westside stúdió. Éppen a midiket állítjuk össze. Sok-sok midit… Sok szép színes midink van. A kanapé helyét demokratikus választással állapítottuk meg. A Synclavier kicsit odébb áll, még nincs összedugva a midivel. A másik szoba tele van dobcuccal. Hamarosan mintát veszünk a hangjukból. Gareth Jones egy rövid távollétet követően visszatért a fedélzetre. Isten hozott, Gareth! Hogy s mint? Örülsz, hogy újra itt lehetsz?
Gareth: Hogyne!



GARETH JONES: Werner Herzog filmrendező munkamódszerét alapul véve – akinél a hajók a dzsungelbe keverednek és hasonlók – jutott eszünkbe vagy Daniel javasolta, hogy „éljük bele magunkat a lemezbe”, ami azt jelentette, hogy a kezdéstől a végső keverés befejezéséig minden egyes nap bementünk a stúdióba, és a lemezen dolgoztunk. Szokásunktól eltérően ebben pontosan megállapodtunk, mielőtt nekiláttunk volna a munkának. Nem, ne úgy képzeld el, mintha a megállapodásunkat vérszerződéssel pecsételtük volna meg, egyszerűen csak mindenki egyetértett a felvetéssel: „Bizarr és érdekes ötlet. Rendben, dolgozzunk így!”


Daniel: December végéig, karácsonyig maradunk. Addig fel kell vennünk az összes dal első változatát, de előbb még vár ránk a kislemezzel kapcsolatos összes feladat, többek között a borítótervről is döntenünk kell. Ezen kívül abban is bízom, hogy az album borítójával sem lesz gond. Rengeteg tennivalónk van: tizenegy dal, köztük a B-oldalas szám, meg egy maxilemez… Szerencsére a fiúk már mindent beprogramoztak a Worldwide Internationalnél, így remélhetőleg nem lesznek problémáink. Na pá!


GARETH JONES: Százhúsz napon át legalább 14 órát vagy többet töltöttünk a stúdióban. Képzelheted, mennyire embert próbáló, klausztrofóbiás körülmények között dolgoztunk. A többiek közvetlen közelsége stresszessé tette ezeket a napokat, de ez is része volt a megállapodás szerinti munkamódszerünknek… Fogalmunk sem volt, milyen lesz, de vállaltuk ezt a fajta összezártságot, hiszen elhatároztuk, hogy „Így fogunk dolgozni.” „Éljük bele magunkat a lemezbe!” Érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatták egymást, gyakrabban és intenzívebben, mint korábban bármikor.



ANDY FLETCHER: Gareth minden bizonnyal oltárira utálta. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejti.



ALAN WILDER: Sajátja az a komor, sötét hangulat, melyet a korábbi lemezekből nem hallani ki. Benne van Daniel vívódása, a helyzet szülte hangulat, a dalszerzés mikéntje. Ez a Black Celebration. Pont ez az egyik erőssége.



DANIEL MILLER: Nem akartam, hogy… Nem akartam sem esetlegesen, sem könnyedén venni a feladatot. A korábban már bevett munkamódszeren akartam változtatni – igaz, a változás kicsit megbosszulta önmagát, de minőségibbé is tette a lemezt. Ki tudja, talán ugyanígy szólna, ha minden nap leültek volna teázni, ha ötpercenként tartottak volna háromhetes szüneteket… Fogalmam sincs. …de a stúdióban szinte tapintani lehetett a feszültséget.


Alan: Várod már az utolsó napot?
Daniel: Persze, hogy várom. Nagyon is várom már. A hajam egy része megőszült, egy másik része meg kihullott…



DANIEL MILLER: Akkorra a mintavételezés kezdett mindennapos gyakorlattá válni. A Construction Time Again idején még minden „gyerekcipőben járt”, s ettől nagyon izgalmasnak tűnt. Bármi, amiből mintát vettél, egy szám része lehetett. 1986-ra azonban eltűnt az újdonság varázsa, így mind jobban és jobban feszegettük a lehetőségek határait.



GARETH JONES:A koncepciónk másik fő eleme a visszhang volt. Erre igyekeztünk alapozni… A visszhangosság és a „gazdag hangás” alatt ugyanazt értem. A gazdag hangzás érdekében több visszhangot használtunk, és a sok különböző visszhang mind más és más hangulatot eredményezett.



ALAN WILDER: Úgy emlékszem, a Strippedet az elsők között vettük fel. Nem is mehetett volna egyszerűbben… Talán az egyetlen ilyen dal volt a lemezen. Könnyen ment, mert megtartottam Martin demójának nyitányát, abban ugyanis már szerepelt egy üresben dohogó motorbicikli hangja. „Nos, akkor vegyük fel mindezt stúdiókörülmények között!” Ezután már minden jött magától. Dave akkoriban egy Porschéval járt, ezért felvettük, ahogyan a kocsi motorja beindul.


WALTER FARBER [promoter]: Akkoriban én is zenéltem, és nekem is volt egy Porschém. Akkoriban még lehetett kétszázzal száguldozni, manapság már nem. Egyszer a fiúk azt mondták: majd nekik is lesz egy ilyen kocsijuk… Lett is…


Dave: A Stripped forgatásán vagyunk. Éppen a pergődob üteméhez igazítva zúzunk apró darabokra néhány autót… Azt akarjuk, hogy minden ütést az ütemnek megfelelően vigyünk be. Szerintem sikerült… Nézd csak! Az ott Dan régi Citroënje…


ANDY FLETCHER: Akkorian a kritikusok nem voltak kibékülve az elektronikus zenével. Az volt a dolgunk, hogy bebizonyítsuk: az elektronikának igenis létjogosultsága van a zenében. Ez sarkallt bennünket munkára. Egészen addig nem használtunk gitárokat, egy számot kivéve: ez volt az And Then. Mindig tettünk egy próbát, aztán el is vetettük az ötletet.



ALAN WILDER: Az egyetlen szabály úgy szólt, hogy gitárt nem használunk. Ennek ellenére a Strippedben mégis csak használtuk ezt a hangszert, mert a nyitóakkord egy gitáron szólal meg.



DAVE GAHAN: A sajtó nagy felfordulást csinált a tényből, miközben mi csak hangokat kutattunk…



GARETH JONES: A kívánt Stripped-hangzás eléréséhez november 5.-én tűzijátékokat vetettünk be…



DANIEL MILLER: Rakétákat hozattunk, alacsony emelkedési szögben állítottuk fel őket, leraktunk egy sor mikrofont, így vettük fel a kilövésükkor adott hangokat. Ha függőlegesen lőjük ki őket, akkor csak egy sivítás lett volna az egészből. Alacsony szögben lőttük ki őket, és kb. 5 mikrofont helyeztünk el egymástól nagyjából 4,5 méternyi távolságra…


Alan: Mi a véleményed, Jürgen?
Jürgen Kramar: Imádom az ütemét, értitek? Szinte hipnotizál… Már a kezdet kezdete óta ott bujkál benne a csoda… Misztikusan indul, aztán ütemessé válik. Ezt imádom benne… Sokat fejlődtetek… Sokat fejlődtetek, és ez a lemez ragyogóan sikerült…!
Alan: Köszönjük!
Jürgen Kramar: Ez a véleményem…


JÜRGEN KRAMAR [a német Intercord lemezkiadó tehetségkutatásért felelős vezetője]: Bár számoltunk vele, mégis csalódást keltő volt, hogy a dal nem került be az első tíz vagy az első öt közé. Másrészt a siker mindig attól is függ,
hogy az adott pillanatban milyen dalokat dobnak piacra. Erőltetni úgysem lehet a sikert…



DAVE GAHAN: Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem voltunk csalódottak, mert nagyon bíztunk benne. Ha megnézed a korabeli legjobb 40 között szereplő számokat, észreveheted, hogy már az is szép teljesítménynek számíthat, ha az első 15-be beverekszed magad.



CHRIS CARR: Vicces, mert biztosra vettem, hogy sláger lesz belőle. Sosem slágerlistás helyezésekben gondolkodtam, csak elképzeltük, milyen fogadtatásra számíthatunk…



GARETH JONES: A Stripped nem az a kimondottan könnyen emészthető szám… Nem egy Just Can’t Get Enough, ugye…? Hál’ istennek, olyan messze van a Just Can’t Get Enough-tól, amennyire csak lehet, bár a két dalszerző sem azonos…



MARTIN GORE: A dal kapcsán az amerikaiak okozták a legnagyobb csalódást: valakik úgy döntöttek, hogy nem ezt adják ki, hanem a B-oldalas But Not Tonighot, csak mert az valami hülye film betétdala lett… A Stripped keverésén 9 napig dolgoztunk, és ki tudja, meddig tartott, míg felvettük… A But Not Tonightra elég volt három óra. Erra az amerikaiak – nagy bölcsen – ez utóbbit jelentetik meg…



ALAN WILDER: Talán ebből a példából érthető meg igazán, miért gondoltuk, hogy az amerikai sikerekről dédelgetett álmainknak nincs semmi alapjuk. Az amerikaiaknak más az ízlésük, a miénket ott senki sem értékeli… Ha a saját lemeztársaságunk döntéshozói úgy gondolják, hogy a Stripped B-oldalas számát kellene kiadnunk a Stripped helyett, mert az a jobbik dal, akkor szerinted értenek a zenénkhez?! Ettől függetlenül mi sem ellenkeztünk, ami őrültségnek tűnhet, de így történt. Valószínűleg meg voltunk róla győződve, hogy mindez csupán időpocsékolás. Talán úgy gondoltuk, hogy csináljanak, amit akarnak. Ha azért mondják, mert jobban tudják, legyen hát így. Daniel mindig ezzel érvelt. „Nézzétek, az amerikaiak ismerik a saját piacukat. Ha úgy gondolják, erre van szükségük, miért vitatkoznánk velük?”



DAVE GAHAN: Elfogadtuk az érveiket. Őszintén szólva nem hiszem, hogy sokra mentünk vele…



MARTIN GORE: A But Not Tonightból nem lett sláger… Ennyit akár a Strippeddel is elérhettünk volna…



BRUCE KIRKLAND [a Second Vison elnöke]: Egyes lemezek nagyobb sikerrel szerepelnek az amerikai piacon, mint máshol. Az amerikai kiadók ezért próbálnak néha külön utakon járni.


CRAIG KOSTICH [a Reprise Record rangidős alelnöke]: Az egyiknek sikerül, a másiknak nem… A banda általunk vélt érdekeit szem előtt tartva cselekedtünk. Nem a tehetségkutatásért felelős vagy más mondta meg, melyik dal jobb a másiknál… Mi nem… nem így ítéljük meg a munkáikat. Az alapján igyekszünk döntést hozni, hogy az adott lemezzel kapcsolatban milyen visszajelzéseket kapunk a sajtótól, a rádióállomásoktól…



DANIEL MILLER:Ez volt a kis számú kompromisszumaink egyike. Meg is erősített bennünket abban, hogy máskor körültekintőbben kell eljárnunk…



DAVE GAHAN: Időnként meghallgatjuk mások ötleteit is, de mindig nagyon gyorsan visszatérünk a saját munkamódszereinkhez…



DANIEL MILLER:Idővel megváltozott a B-oldalas dalokhoz való viszonyuk. A Speak and Spell idejében
még rengeteg dal közül mazsolázhatták ki, melyik legyen A-, illetve B-oldalas. Később már kifejezetten B-oldalra szánt dalokat is írtak.


Három hangmintából áll?
Martin: Nem, csak kettőből.
Az egyik hangminta az emulátorból jön.
Az egyik…
A másikat meg rákeveritek?
Nem, minden élőben szól…
Gareth: Most vették fel, itt a stúdióban.
Martin: Ez egy hangológép, egy gitárhangoló.
Gaterh: Emlékszel azokra a régi gitárhangolókra? Ez pont egy ilyen.
Martin: Ki gondolta volna…? Elmesélek egy érdekes történetet. Ezt a hangológépet a mostani lakásom előző tulajdonosa, Mr. Lampet felejtette ott. Ki gondolta volna, hogy felhasználjuk majd az egyik lemezünkhöz? Ha költözéskor magával viszi, sosem írjuk meg ezt a számot…
Gareth: A jó, öreg Lampet úr…
Martin: Tehát a „Black Day” Gore–Miller–Wilder–Lampet-szerzemény…:-)



GARETH JONES: Minden B-oldalas szám… A Depeche Mode összes B-oldalas száma nagyon fontos nekünk. Sosem muszájból készítettünk ilyen dalokat. Gyakran másképp és tempósabban közelítettünk hozzájuk. Néha, felüdülésként, úgy álltunk neki a munkának, hogy na most, mivel ez egy B-oldalas szám lesz, vegyük fel és öntsük végleges formába egyetlen nap alatt, és ne szórakozzunk vele egy hétig, mint egy albumdal esetében. Egyszer-kétszer én is részt vettem ilyesmiben, és mindenki végtelenül elégedett volt az eredménnyel, hiszen a korábbiakhoz gyorsan és kevesebbet mérlegelve kellett dolgoznunk. A Breathing in Fumes is így készült, és teljesen természetesnek éreztük. Nem csupán egy szokásos EXTENDED változatot akartunk kihozni belőle, hanem igyekeztem valami újdonságot vinni bele. Az ötletet Adrian Sherwoodtól „kölcsönöztük”, aki elég radikálisan alakította át a People Are People-t. Gondoltuk, erre magunk is képesek vagyunk. Ha nem is Sherwood-i módon nyúltunk a dalhoz, azért beleadtunk apait-anyait…


Gareth: November 19.-e van, és éppen most láttunk neki az A Question of Lustnak…



DANIEL MILLER: Tudjuk, mely dalok passzolnak inkább Martin hangszínéhez. Egyszer csak azt vettük észre, hogy négy dal, melyeket mindannyian az albumra szántunk, inkább Martin hangjához való… Az A Question of Lust volt az első kislemezes dal, melyet nem Dave énekelt. Törtük is a fejünket, mi legyen: énekesként nyilván furcsán éreznéd magad,
ha egy kiadandó kislemezen nem is te énekelnél… Ennek azonban 20 éve. Úgy tűnik, e problémával is sikeresen megbirkóztunk…


Dave: Hihetetlen… Ne ezt nézd meg…! Akkor történt… Az Oszaka és Tokió között közlekedő vasúton történt… Martin a vasút kocsiban kiürítette a zsebeit…
Martin: a turné végeztével általában kétszer fordul elő...
Dave: Volt ott női nyaksáltól kezdve harisnyanadrág, száras női alsó, telefonszámos cetli, szövetdarab… …hitelkártya… … a világ minden tájáról származó papírpénz… …sok különböző nemzetiségű csaj telefonszáma… nézd! …Elaine, Susan…
…különféle kulcsok, isten tudja, milyen zárba valók… …egy rakás arcfesték… Ezek azok? …két levél kocsmai gyufa… …ezeréves mentás cukrok…
Alan: Szereted a mentát, édes? Kajálod…?
Dave: Csodaszép, friss, extra erős mentás cukrok… Csodás… …gyöngyszemek…
Alan: Nem rossz…
Martin: Egy papnövendéknek jól jönnének… Nem rossz…

Alan: Akkor most nekilátunk az album keverésének, ugye?
Gareth: Kezdjük a címadó dallal. Sorrendben fogunk haladni az elkövetkezendő 19 nap alatt.



GARETH JONES: Mire eljutottunk a keverésig, a rengeteg stressz és idegeskedés felőrölte az energiatartalékainkat. Egy perc szabadidőnk sem volt Ha visszagondolok, be kell látnom, hogy így legfeljebb egyszer lehet dolgozni. Ha már elkövetted ezt a hibát, tanulnod kell belőle… Óriási nyomás nehezedett ránk, mire a keverési fázishoz értünk. Nagy dolgot vittünk véghez, mely nagyszerűnek ígérkezett – olyannyira, hogy kétségessé vált, készítünk-e még valaha újabb lemezt… Így láttunk ház neki a végső simításoknak, és Dannyvel egy örökkévalóságig küzdöttünk az első változaton. Elkészültünk vele, visszahallgattuk: „Nem, ez nem jó így…” c:/format c:, kezdjük előröl az egészet ugyanazzal a dallal, és milyen lett…? „Nem, még mindig nem jó…” Bejöttek a fiúk, és azt mondták: „Nagyon szuper, csak ide és ide kellene még egy kis változtatás…” Megint kezdtük előröl az egész munkát… A fiúk érthető módon kezdtek kiborulni: bejöttek, jónak találták, amit hallottak, egy-két módosítást kértek tőlünk, aztán szerettek volna egyről a kettőre jutni, befejezni a lemezfelvételeket, turnéra indulni, és sok egyéb mást elvégezni…


Alan: Hogy halad a keverés?
Gareth: Szerintem nem elég „koszos” a hangzása… Kicsit túl sterilen szól, próbálok javítani rajra a lábdobbal…



GARETH JONES: Aztán egyszer csak elfogyott a türelmük, és leültek velünk beszélgetni… Azt kérték, véglegesítsünk már egy változatot, hogy legyen majd mit megjelentetni… E nélkül talán még ma is ott ülnénk…


Daniel: Január…
Alan: …tizenharmadika…
Daniel: Janár tizenharmadika van… Tizennegyedike… Éppen most jöttünk vissza a fiúkkal… …Londonból, ahol is Joan Rivers műsorában léptek fel. Kábé egy hétig voltunk távol. Sokat haladtunk: elkészültünk a B-oldalas szám keverésével, felvettük és készre kevertük a B-oldal kislemezre és a maxira szánt változatát… Aztán… Mi is volt még…? Felvettünk egy számot, a címe: The World Without Nothing… Martin elkészült a Breathing in Fumesszel… Sokat haladtunk… Nagyszerű… Megjöttek az első próbanyomatok Angliából… Jürgen meghallgatta őket, és nagyon meg volt elégedve a hallottakkal… …remélem, ezt is megörökítetted… Megérkezett két eszköz, a PPG és a Proper 2000 is… Pete, Karen és a forgatócsoport napokon belül megérkezik, és nekilátunk a videónak… Ezek történnek éppen most…



GARETH JONES:A Fly on the Windscreennel kapcsolatban nem tudok szabadulni a sebesen száguldó autó szélvédőjén szétkenődő rovarok képzetétől…



ANDY FLETCHER: Most már úgy gondoljuk, hogy a dal helye pont egy kislemez B-oldalán volt, mert nem sikerült igazán jóra…



GARETH JONES: A képzettársítás és annak sötétsége a meghatározó… Ha jobban belegondolsz, mindannyian legyek vagyunk egy szélvédőn… Elég komor gondolat… Ettől a komorságtól valahogy illett az album többi dala közé, annak ellenére, hogy „csak” B-oldalas dalnak indult.



NEIL FERRIS: E lemezzel a Depeche Mode egy sötétebbik oldalát mutatta meg: erre utalt a cím, ahogy Martin a dalszerzéshez fogott, és az együttes egész akkori megjelenése is. Minden sokkal fenyegetőbb, komorabb lett, és mind több jelentést sűrített magába. Mindez magától alakult ilyenné, semmit sem terveztünk meg előre…


MARTYN ATKINS: Senki ne tartson neonácinak azért, amit most mondok, de… …egyszerűen imádtuk azokat a keskeny, hosszú szöveteket, amiket a németek a 30-as években, majd a II. világháború idején a főhadiszállásul szolgáló épületek homlokzataira lógattak… Horogkeresztet festettek az anyagra, majd szinte teljesen beborították vele az épületek falait. Daniellel arról beszélgettünk, hogy nekünk is valami hasonlót kellene kezdenünk ezekkel a logókkal. Először úgy volt, hogy egy igazi épületre húzzuk fel őket, aztán végül Brian készítetett egy modellt. Körülbelül ilyen magas lehetett, amikor feltettük az asztalra. Ezzel próbáltunk imitálni egy harmincemeletes, olasz futurista stílusú épületet… Apró kis szalagok lógtak az oldalain, és egy mini ventilátorral fújattuk őket, hogy azok lobogjanak – ám a makett méretaránya miatt inkább nevetségesnek hatott. Fogalmam sincs, Brian mit szívott aznap, de szörnyű volt az összhatás… Igazán sajnáltam, hogy nem jutott több időnk egy olyan lemezre, a Black Celebration… A határidők szorításában vergődtek. Elmentem hozzájuk Hounslowba, hogy megmutassam a képeket, és igen csalódottak voltak.


Alan: Eldöntöttük, mi legyen?
Dave: El, baszki… Szerintem meg kellene nyújtani egy kicsit. Változtassunk az arányain, legyen inkább karcsúbb, a borítófotó fókuszában lévő kép fényes, a többi rész és az összes oldalfal pedig matt. Szerintem nagyon állatul nézne ki.
Sokkal jobban sikerülne, mint a legutóbbi lemez borítója, de ez csak az én véleményem. A művészet relatív dolog.
Daniel: …és ahogy a kép egyre jobban halványul…
Dave: Pontosan…
Daniel: …úgy futunk ki mind jobban az időből…



MARTYN ATKINS: Ment a tanakodás, hogy miként mentsük a menthetőt…? Mindent a logókra építettünk, s a végén sikerült egy ízléses, ám drága borítót összehoznunk, csak éppen a legfontosabbnak tartott szimbólumokat halványítottuk el rajta…


BRIAN GRIFFIN [fényképész]: Martyn valószínűleg arra számított, hogy ez lesz a pályája „nagy dobása”… Kitalálta ezeket a szimbólumokat, meg a fekete drapériákat…



MARTYN ATKINS: Sokat retusáltunk az első felvételen, és a végén már úgy tűnt, hogy csak egy színes csíkot látunk, az épület egyik futurista stílusú részletét… Akkor már meg nem mondtad volna, hogy ez egy modell-e vagy csupán egy rosszul lefényképezett igazi épület… Azt hiszem, végül is azt mondhatjuk, hogy jól sikerült a borító.



BRIAN GRIFFIN: Azt hiszem, nem nevezhető különösebben sikeresnek… …legalábbis borítófotóként nem nagyon… …főleg akkor, ha az A Broken Frame-mel hasonlítod össze…



MARTYN ATKINS: Akkoriban még minden más volt, nem minden a pénzről szólt. Régen minden egyszerűbben ment. Ha lekéstél egy határidőt, akkor neked annyi volt… Időre be kellett fejezned a borítót, történjék bármi… Felpörögtem, mint a motor… Fel-le robogtam az emeletek között, még reggel nyolckor is teljes erőbedobással rohangáltam le a nyomtatószobába, dacára annak, hogy három napja nem aludtam…



ALAN WILDER: Az A Question of Time forgatása azért volt annyira fontos, mert ezt az első Antonnal közös munkánkként harangozták be. Akkora hatással volt ránk, hogy azóta is vele „dolgoztatunk”…


ANTON CORBIJN [művészeti vezető]: Csak azért mentem bele a dologba, mert Amerikában forgathattuk a videót. Ők éppen ott turnéztak, összehoztunk egy nagyon alacsony költségvetésű klipet, de csakis azért, mert Amerikában dolgozhattam velük.


Martin: Üdv mindenkinek! Éppen Los Angelesben vagyunk, és éppen felvételeket készítünk a következő videónkhoz, az A Question of Time-hoz. Néhány anyuka itt ül körülöttünk a gyerekével… Van egy félkarú műbabánk is… Talán olyan messziről is rá tudsz közelíteni a kamerával… Elég szörnyű látványt nyújt… Kábé egy percünk van még a forgatás megkezdéséig. Ezt a videót Anton Corbijn rendezi.



ALAN WILDER: Vele nagyon könnyű volt együtt dolgozni. Volt egy kézikamerája, egy producere és talán egy segédje, aki a világításért felelt… Senki más, csak ők. Ez nagyon tetszett nekünk. Videóról videóra egyre nagyobb stábbal forgattunk, ahol unott arcok hugyoztak a forgatócsoport háta mögött, miközben neked tőled teljesen idegen szerepeket kellett eljátszanod. Utáltuk az egészet – úgy, ahogy volt. De megjelent ez a fazon, és felélénkültünk tőle… Jó humorérzékkel áldotta meg a sors…



ANTON CORBIJN: Életem egyik fordulópontja volt ez a forgatás, mert egyre jobban kezdett érdekelni a mozgókép világa. A filmfelvevővel a kezemben úgy éreztem magam, mintha fényképeznék. Mindenféle körülöttem lévő dolgot lencsevégre kaptam. Fontos forgatás volt, legalábbis nekem biztosan. Meg kell mondanom, egy kicsit meggyűlt velük a bajom, mert a lemezcég azt mondta nekik, hogy fél nap alatt végeznek majd – anélkül, hogy bármit is mondhattam volna a forgatásról… Mindegy, rábeszéltem Alant, hogy szánjon rá a dologra még egy napot, így lettünk csak készen…


CHRIS CARR: A Mute mindig olyan fényképészekkel igyekezett dolgoztatni, akik látásmódja eltért az átlagostól. Azonban akkoriban Anton számított a szakma „egyes számú közellenségének”, mert kizárólag a saját elképzelései szerint volt hajlandó dolgozni. Gyakran készített olyan négyfős csoportképeket, melyeken három arcot is az életlenségbe burkolt. Többen azzal jöttek hozzám, hogy: „Carr, ezt nem engedheted…! Ez nevetséges! Mi a franc ez?!” Ez volt Anton művészi ars poeticája… Azt hiszem, Dave nagyon tartott tőle, bár Anton igyekezett segíteni őket. Akkoriban nemzetközi sikereket értek el. Sajtósként arra is figyelnem kellett, mik az ezzel kapcsolatos fejlemények. Csupa jó híreket kaptam…


DAVE HENDERSON [zenei szakújságíró]: Az előbb említetted Chris Carrt, ő volt a fiúk reklámfőnöke. Azt mondja nekem: „Tudom, hogy kedveled a Depeche Mode-ot. Élőben is látnod kellene őket. Tapasztald meg magad is, milyen jók!” Mire én: „Évekkel ezelőtt már láttam őket…” „Nem, nem!” – erősködött. – „Nézd meg a fellépésüket, s ha szerinted nem elég jók, ha nem találod elég jónak, amit csinálnak, találkozz és beszélgess velük, és tutira megkedveled őket!” Kedveltem Christ, bíztam is a véleményében, így csatlakoztam hozzájuk a turné idejére. Vicces volt a három gyerekkori iskolatárs és az új fiú négyese… Jól kijöttek egymással…



DAVE HENDERSON: Gyerekesek, infantilisek voltak, s mi remekül éreztük magunkat köztük…



DANIEL MILLER: Az iskolásfiú-humor még ma is jellemző rájuk, képzelheted, milyenek voltak régen…


JONATHAN KESSLER: Igen, biztosan nagyon furcsán hatott, hogy azok a srácok, akik fekete ruhába öltözve ilyen sötét zenét játszanak, azok a hétköznapi életben nagyon is vidámak, érzékenyek és fogékonyak – s nem utolsósorban viccesek… Igen, ilyen voltak. Két lábbal álltak a földön.



DANIEL MILLER: Nem mondanám, hogy kifejezetten hétköznapiak, csak szerények. Ez a lényeg: nagyon szerények, egyszerűek voltak.



DAVE HENDERSON: Az első napot Bournemouth-ban töltöttük, s ott támadt valakinek az az extrém ötlete, hogy míg a stáb a színpad építésével bajlódik, rendezzünk focimeccset, mert a négy fiú unatkozott. Néhány német srác ellen álltak ki. Néhányan remekül rúgták a bőrt, mások kevésbé, de ne kérdezd, kik voltak… Aztán egykettőre eljutottunk a koncert utáni partiig, ahol minden dugig van tömve emberekkel, és mindenki rájuk kíváncsi, tele fontos emberekkel, tele az akkori hírességekkel… Na, ez aztán nem semmi…


DAN SILVER [koncertszervező]: 1986-ban vágtak bele az addigi leghosszabb turnéjukba. A nagylemez március 17-én jelent meg, rögtön ezután fellépések sora várt rájuk. Lezavartak egy nagy volumenű brit turnét. Két Wembley-beli előadás után kaptak egy hét kimenőt, aztán már következett is a turné európai része, és nem sok időnk marad arra, hogy rendezzük sorainkat a németországi fellépések után, ahonnan egyenesen Amerikába kellett repülniük, akárcsak a felszereléseinek… Nem volt megállás… Több mint 6 hétig járták az amerikai városokat, majd egy teltházas Los Angeles-i koncerttel fejezték be ezt a részt, ezen kívül az Orange megyei Irvine Meadowsban két fesztiválfellépést is elvállaltak, kb. 15 000 ember előtt… Elképesztő sikert arattak – és jött az újabb állomáshely: Japán. A fellépőhelyeket az album megjelenése előtt kellett volna meghatározni, de igazából minden csak menet közben alakult ki…


Jürgen Kramar: Nagyon jól haladunk, tudjátok? Már csak pár város hiányzik a listáról, de szerintem azok sem sokáig. Ha nem is a turné ideje alatt, akkor röviddel utána, de biztosan meglesz… Mindkét lemezre értem.
Dave: Ez komoly?
Jürgen: Igen.
Dave: Klassz. Akkor talán duplán „aranyos” lesz az ünnep.
Jürgen: Aha.
Dave: Remekül feldobja majd a hangulatot.
Jürgen: Igen, szerintem is. Azt kétlem, hogy a partin már be is jelenthetük, de röviddel utána bizonyosan…
Dave: Legfeljebb csalunk egy kicsit a számokkal…
Jonathan Kessler: Még utoljára néhány szót a turnéról…
Andy: A koppenhágai repülőtéren vagyunk, ez az utolsó esténk itt. Véget ért az öt hónapig tartó világkörüli turnénk.
Martin: Igen, nagyon élveztem. Tegnap lett vége, s előző este rendeztünk egy kis bulit. Ahogy látszik is, mindenki kába még egy kicsit… Igen, nagyon klassz volt.



DAN SILVER: A banda sikere tagadhatatlan. Ott ültem, és csendben örültem, mert sokan már évekkel ezelőtt leírták őket… Ehhez képest a kortárs zenekarok egyik legjobbikával róttam az utat…



ANDY FRANKS: Azt hiszem, hogy az embereknél akkor esett le végre a tantusz… Végre a zeneipar is felfigyelt rájuk. Végre elkezdték hallgatni is őket, s bár nem ők szóltak állandóan a rádióból, nem volt tele velük a média, rájöttek, hogy számolni kell velük…


BRUCE KIRKLAND: A hírnevüket a Black Celebrationnel alapozták meg igazán. Inkább koncert-, mint stúdiózenekarként tekintettek rájuk – míg Angliában sikeres kislemezeik voltak. Ott a „popzenekar” skatulyába kerültek, nálunk hiteles, alternatív koncertzenekarnak számítottak, akik nagy rajongótáborral rendelkeznek. Megszívlelendő tanulság ez a mai zenészeknek is: A színpadon elért sikereik révén jobban fogytak a lemezeik, azokat többször játszották a rádióállomások.



CHRIS CARR: Mindenhol befutottak… Sikerük volt a Vasfüggöny országaiban, ott, ahol mások meg leszerepeltek…



ANDY FLETCHER: Franciaországot akkoriban „vettük be”, Olaszországot, Spanyolországot és Skandináviát korábban. Igen, őszintén szólva csalódottak voltunk, hogy a saját hazánkban nem termett nekünk igazán babér, de a többi országban elért sikereink mindezt feledtették velünk.



CHRIS CARR: Nem mondhatnám, hogy a szakma kitörő lelkesedéssel fogadta a sikerüket. Sokak szemében szálka volt, hogy ennyi mindent elértek… De nincs mit tenni…



DARYL BAMONTE: Az első lemezeik közül – még mielőtt nagyon sikeressé lettek volna – ez volt a kedvencem.



DANIEL MILLER: Ha megnézted a későbbi, pl. a Music for the Masses-koncertekre érkezőket, azt láthattad, hogy sokan Black Celebration-feliratú pólót viselnek. Nekik még mindig a BC volt a legnagyobb koncertélményük…



CHRIS CARR: Én fantasztikusnak találtam. Még mindig annak érzem… …mérföldkő volt a fejlődésükben.



DAVE HENDERSON: Nekem úgy tűnt, hogy akkoriban hozták a legjobb formájukat. Minden korábbi tapasztalatuk ott sűrűsödött benne, és érezted, hogy komolyan kell venni őket. Messzire jutottak a basildoni popzenétől…



ANDY FRANKS: Szerintem a lemez címe egyfajta…



DARYL BAMONTE: …összegzésként is felfogható. Ünnepeljük a komorságot…!



DAVE GAHAN: A végére mindenki olyan lett, mint a kifacsart citrom. Ez volt az utolsó lemez, amit Berlinben vettünk fel. Három lemezünk is ebben a városban készült. Egyúttal a Gareth-szel és Daniellel való munkakapcsolatunkban rejlő lehetőségeket is kimerítettük. Egyszerűen kiégtünk…



MARTIN GORE: Ha túl sokáig dolgozol együtt ugyanazzal a csapattal, könnyen klausztrofóbiás leszel, és minden olyan „langyos víz”-szerűvé válik.



DAVE GAHAN: A mostani fejemmel azt mondom, jó ötlet volt így dolgozni, mert kihallani belőle az helyzetből fakadó kétségbeesett felhangot…



MARTIN GORE: Szerintem Daniel is tudta, hogy legközelebb máskén mennek majd a dolgok, hiszen a Mute sikeres lemezcéggé lett – így háromhavonta próbált meg újabb és újabb lemezek producere és góré is lenni egyszerre… Nem lehetett könnyű dolga…



DANIEL MILLER: Nem könnyű olyan lemezeket visszahallgatnom, melyekhez így vagy úgy közöm volt, tárgyilagosan, alaposan figyelni rájuk, úgy, hogy ne azon töprengjek, vajon ez a dob vagy ez a gitár hogyan szólhatott volna jobban…? Minden bizonnyal ez a legkomorabb lemezük, ám ez korántsem baj. Büszke is vagyok erre a korongra…


GARETH JONES: Az album hangulata hűen tükrözi az együttesen belüli általános hangulatot. Több áldozatot követelt tőlük. Azt hiszem, mindannyiunkat komolyabb dolgok foglalkoztattak akkoriban, s ez tükröződött is az elkészítésében és a hangzásában is.


DANIEL MILLER: Inkább egy korszak végét, mint egy új korszak kezdetét jelentette. Ez járhatott a fejemben, hiszen ez volt az utolsó közös lemezünk, de később sok minden megváltozott…





Kapcsolódó anyagok:
SPEAK AND SPELL REMASTERS / Feliratok
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
CONSTRUCTION TIME AGAIN / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS / Feliratok
ULTRA REMASTERS / Feliratok


   
   

   

2009.10.12. 09:09 | Kucced | 7684 Olvasás | 17 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©