depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Koncertbeszámolók
Hirdetés
Live In Bologna 2009

Kedden este 10-kor találkoztunk a Hősök terén, felszerelkezve a 850 km-es út megtételére mindennel, amivel csak komfortosabbá tehetjük a két buszon töltendő éjszakánkat, illetve a bolognai aréna előtti várakozásukat. Bőröndbe pakolt koncertező ruha, de az utazásra kényelmes melegítő, edzőcipő, pléd, kispárna, szendvics, víz, némi Breezer, csak hogy jobban aludjunk…

Mikor találkoztunk, szemerkélt az eső, de mi felajzva már érezve a hónapok óta tartó várakozás beteljesedését becuccoltunk a sötétített üveges Merci Sprinterbe. A sofőrünk, Miki mellé, akinek így utólag is megköszönném, hogy épségben, eljuttatott a helyszínre a nem éppen ideális körülmények ellenére – Ausztria nem fukarkodott a köddel – és vissza is hozott. Valamint hogy egyáltalán elviselt minket, hiszen lássuk be, 8 fanatikus dM rajongóval egy légtérben, a várva várt koncert helyszíne felé kívülállóként vezetni két éjszakát… Nem lehetett egyszerű.

Az éjszaka folyamán rengeteget nevettünk, annál kevesebbet aludtunk, de hosszú beszélgetések zajlottak, természetesen a központi téma az együttes, a koncertek, az élmények. A fáradtságtól, a ködtől, a sötétített és még be is párásodott ablakon keresztül félrenézett hegy után, ami tulajdonképpen csupán egy felhő volt, eljutottunk a kábítószer témáig, amiből csak azért lett vicc és visítva röhögés, mert ráadásul még félre is értettük egymást. Hogyan halljuk a tevekakit, teletubie-nak… azaz beszélgessünk a hasiskockáról, de gondoljunk egész másra… Lévén egyikünk se drogos, alkoholista, vagy bármily más szenvedélybeteg (kivéve persze a depeCHe MODE iránt érzett fanatikus rajongásunkat) igazán viccesre vehettük a figurát és fél éjszaka ezen röhögtünk. Persze sokszor megálltunk, hisz pisi, cigi, szendvics stb. de azért másnap 1/2 10 körül már Bolognaban voltunk. Újra fellángolt az adrenalin az ereinkben, ami arra késztetett, hogy hosszas keringés után mégis csak a város helyett igazán az érdekeljen, hogy hol van a Palamalaguti aréna, hogy fogunk bejutni, érjünk oda elsőnek, hogy lélekszakadva berohanhassunk az első sorba, hogy tényleg néhányunk újra, néhányan először megtapasztaljuk, milyen pár méterre “állni” Dave-től… Szóval Bologna megtekintését megtettük a kisbusz ablakain keresztül… és délben már az arénánál voltunk.

Megdöbbenve láttuk, hogy a két kapu előtt már masszív tömeget alkotnak az olaszok… Az első pánik után azért nem adtuk fel az első sor igényét, gyorsan ledobtuk a maci-nacit és tornacipőt, fel a farmer, fel az official pólók egyike és a bakancs, és felfedező útra indultunk, lehetne-e valahogy áttörni az olaszok hihetetlen fanatizmusán, ami arra késztetett több száz embert, hogy már 7 órával a kapu nyitás előtt ott tolongjon a nem túl jó időben, ködben, szitáló valamiben, hidegben. Megtaláltuk az 5-ös kaput…

A tömeg a 6-os és 7-es bejáratok előtt strázsált, de itt az 5-ösnél nem volt senki, viszont biztonsági őr igen, aki igen jól beszélt angolul, így meg tudtuk kérdezni, kinyitják-e majd ezt a bejáratot is? A szokásos “si” szóval válaszolt, így úgy döntöttünk, inkább állunk itt elsőnek, mint beálljunk a masszívan gyülekező olaszok után, ahol már esélytelen lenne az 1. sorba befutni. Hátha szerencsénk lesz, hátha az Isten is azt akarja, hogy testközelből nézhessük, hallhassuk, élvezhessük. Az órákig tartó izgatott várakozás is persze nevetéssel telt. Szerencse, hogy valahogy sose egyszerre jutottunk a mélypontra, mindig ott volt valamelyikünk, aki megint beköpött valamit, amitől percekig rázott a röhögés és ezzel melegedtünk is. Felváltva eljárkáltunk egyszer-egyszer pisilni, de tulajdonképpen végig kint töltöttük az várakozást a kapu előtt. És akkor 5 körül kiderült, rosszul döntöttünk, egyáltalán nem, vagy csak jóval a másik kettő után nyitják ki az 5-ös bejáratot… Itt is elszakadhatott volna a csapat cérnája, majdnem meg is történt, de próbáltuk menteni a menthetőt… Bár szerintem eleve esélytelenül, de megpróbáltunk az állójegyeinket a színpad melletti szektor egy-egy ülőhelyére cserélni, mert látni akartuk. Természetesen már minden jegy elkelt, a koncert hónapok óta “sold out”. Hogy a 8.-ként velünk utazó haver tudott jegyet venni, csak a vakszerencsén múlott, mert ő azzal töltötte a várakozással teli órákat, hogy felkutatott olaszokat, akiknek volt ismerőse, akinek jegye volt és el akarta adni. Így végül ő se potyára jött ki velünk csak azért, hogy teljes legyen a buszban a létszám. Feladva a jegy elcserélésének lehetőségét kis csapatunk ketté vált, először. Hárman arra az elhatározásra jutottunk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent és legalább a színpad előtti “hullámtörőbe” beverekedjük magunkat a kapunyitáskor, hogy aztán majd valahogy előrébb furakodjunk. A többiek elmentek a közeli boltba vásárolni. Aztán visszajöttek, de végül mégis egy olyan bejárathoz álltak, ahol VIP jegyeseket engedtek be. Nikivel nem mertük kockára tenni a már addig furakodással elért pozíciónkat a tömegben, így mi maradtunk a szardínia pózban ácsorgók között, még 6 társunk a vakszerencsében bízva átment ahhoz a bejárathoz, amiről nem tudták, beengedik-e ott őket. Igen későn, 7-kor kinyitották a kapukat… Ekkor én is megtapasztalhattam az eddig csak elmesélésekből ismert olasz dM fanok temperamentumát. Nikivel kart-karöltve próbáltuk nem elveszíteni egymást, ahogy a tömeg nyomakodott befele. A jegy leellenőrzése tulajdonképpen annyi volt, hogy én tartottam, a kapu mellett álló őr pedig miközben ellökődtem előtte letépte a felét… Azt hiszem bármilyen jeggyel bemehettem volna.  Képtelen lett volna visszatartani, hiszen mögöttem több száz ember akart előre jutni egyszerre. Ha akartam volna, se tudok megállni, de hogy is akartam volna, mintha az életemért futottam volna… Bakancsban, 7 órás dermesztő várakozás, álldogálás után olyan sprintet nyomtunk le, ami csak a lábunkból, tüdőnkből kifért. Megláttuk a 6 másik magyar társunkat, akik az előttünk falként összezáródott, ülő olaszok előtt 3-4 sorral próbálták rábeszélni mindenféle nyelven a környezetükben tolongókat, hogy engedjenek minket kettőnket még oda…  Lerángattuk magunkról a kabátot, pulóvert, be a hátizsákba, amit előrenyújtottam a többieknek, gondolván, hamarosan úgy is követem majd a táskámat. Niki merészebb volt, és asszem elvakultabb…  Tigrisbukfenccel átlépett, esett, vergődött a földön zárt alakzatban ülőkön, akik persze felháborodásukban majdnem meglincseltek engem is vele együtt és persze engem már nem engedtek át… de végül mégis jobbnak látták felállni, mivel az utánunk érkezőket akkor sem tartóztathattam volna fel, ha akartam volna. Iszonyat káosz volt, de végül nagy nehezen nagy erőfeszítéssel én is elvergődtem a társaságomhoz. Két lány a két oldalamon iszonyat dühös volt, próbáltak nyomással arra sarkallni, hogy lépjek visszább, de nem hagytam magam. Mire is jó a bakancs, ha már nehezíti is a futást…???  Olyan masszívan tudtam benne terpeszállásban állni, hogy a karomat a mellemen összefonva tehetetlen volt a két lány és végül inkább előttük kötöttem ki a barátaim közvetlen közelében. Csak egy megjegyzésként, hogy érzékeltessem a tömeg nyomását, valahogy futás közben kikapcsolódott a melltartóm, amit képtelen voltam visszakapcsolni, mert nem bírtam a karomat abba a szögbe felemelni, a testemtől 2centire, hogy a pólóm alá nyúljak… Így 7-től a koncert végéig kikapcsolódott melltartóval ugráltam, a tömeggel együtt… Fájdalmasan hosszúnak tűnt, amit ebben a pózban, derekamon a két pulóveremmel ki kellett még bírni este 9-ig, addig a pillanatig, míg a színpadon megjelenik a “fájdalomcsillapító”, a “drog”, az a csoda, ami minden más biológiai szükségletet kikapcsol… Az előzenekart nem méltatnám… Nem volt rossz, de hogy jó lett volna, na az enyhe túlzás… Olyan lassú számokat nyomtak, hogy majdnem elaludtunk. Közben két lányt kicsivel mögülünk a biztonsági őrök rángattak ki ájultan. Szegények, pedig valszeg ők is órákig fagyoskodtak a kapuk előtt, hogy előre kerüljenek… Mi a jól bevált trükköt alkalmaztuk, szőlőcukor. Energiabomba egy szem is, de folyamatosan nyomtuk egymás szájába, hogy ne essen le a vércukorszintünk az egész napos étlen szomjan várakozás után a levegőtlen, nyomuló “szardíniásdobozban”. A körülöttünk állók talán azt hitték, valami pirulát szedünk, ajzószert, pedig only sugar…

Az előzenekar végeztével színpad-takarítás, felszerelés stb. Újabb jó fél órás idegölő várakozás. Aztán a kivetítő gömbjén megjelent a dM jel, a tömeg ordít, mintha egyetlen élőlény lenne, de még mindig nem hangosodik a zene, még mindig égnek a villanyok. Jó néhány perc telt el, még végül több hónapnyi várakozás után végre kilépett elénk újra a dM. Martin a színpad bal oldalán, Dave pont velünk szemben, Andy a jobb oldalon, Peter a szinti mögött, Christian pedig a doboknál. Dave kecsesen meghajolt a tomboló, sikítozó, tapsoló, ugráló tömeg előtt. Ahogy megláttam elsírtam magam… A szép feje, a csillogó szeme és az iszonyatosan vékony teste… Aztán persze magával ragadott a tömeg, az előadás, és már csak azt vettem észre, hogy teli torokból éneklem vele az In Chainst…  Két barátom előttem állt, nagy feeling volt együtt hárman az Univerzum mozgásban levőségét imitálni a fejünk felett egyszerre köröző karunkkal feltartott mutatóujjal. Csodálatosan szólalt meg, nagyon jó volt a hangosítás, tényleg jó ennek az arénának az akusztikája. Hát persze, fával bélelt a teteje…

A Wrong alatt az első sorokban állók felvették az előzőleg szétosztogatott fehér álarcokat. Elég egyértelmű megnyilvánulása volt a rajongásnak, a fanok is adni akartak az együttesnek valamit. Nem nagyon vettem észre, hogy bármi reakciójuk lett volna a gesztusra, Dave állandósult mosolygásán kívül. Aztán jött a Hole To Feed természetesen. A küzdőtér tombolt, mindenhonnan sikítás, néha igazán jobban hallottam a mellettem állók éneklését, mint Dave bársonyhangját, de a katarzis már itt az ereimben volt. Aztán jött a beköszönés, amit nagyon vártunk. „Good evening, Bologna!” Nem rontotta el a város nevét, bár többen jól láttuk, hogy előtte azért rápillantott a súgógépre…

Walking In My Shoes… Hát igen, az én egyik nagy kedvencem, hiszen SOFAD szám. Örülök, hogy még mindig nem mellőzik a SOFAD-ot, nagyon jók élőben, meg egyébként is… 

A Question Of Time. Tombolt a közönség, velünk együtt. Ricsi eufóriában ugrált előttem, én meg vele…  Tapsoltam, ugráltam, énekeltem és ordítottam a tömeggel. Dave kitartotta szokás szerint a mikrofont, énekeltette a tömeget, ő mosolygott, zakó már nem volt rajta…  aztán következett az a sor: „with my LITTLE one” Úgy megmarkolta magát, ahogy kell!  A szokásos állvánnyal pörgés elmaradhatatlan volt, a végén a kasztanyettaszerű taps megrázta az épületet, ahogy a sokezer kéz is a magasban összeverődött a gyorsuló ütemre.

Precious. Szerintem az előző lemez elcsépelt „slágere”, ha a PTA-ról kell választani, akkor én nem ezt választottam volna, de persze azért imádtam minden másodpercét. Már csak azért a mozdulatért is, amit Dave a szám közben tett a mikorfonállvánnyal… 

(0.47-től) Ezt a felvételt nem mi csináltuk, de muszáj volt ide betenni…  Mi szemből láttuk, 6-7 méterről, és meg kell mondjam, egy pillanatra kihagyott a szívverésem is. Le guggolt, lába között a mikrofon állvány és felállás közben hagyján, hogy végigsimította a szokásos mozdulattal az állványt a kecses ujjaival… Konkrétan a fütyijét húzta végig rajta, ahogy hátrahajolt.  Iszonyat szexi volt!!! És a dög persze nagyon jól tudja, hogy a csajok meghalnak érte, ezért a mozdulatért visítanak, először jól körülnéz, hogy tuti mindenki rá figyel-e, aztán megcsinálja, majd kajánul vigyorog, ahogy a stadion egy sikollyá alakul…

World In My Eyes

a másik örök szám. Ütött. Dave élvezettel keringőzött a mikrofonállvánnyal.  Kiment a kifutóra is, a körülötte állók legnagyobb örömére. A kivetítés tökéletes, a hang továbbra is, és a fények a hangulatnak megfelelően vibráló csóvákkal pásztázták a színpadot, a közönséget, fel-felvillantva, megmutatva a full teltházas arénát, ahol együtt ünnepli kedvenceit a közönség.

Fly On The Windscreen. Dave kígyómozgása csak még fantasztikusabbá tette a számot. A Devotional óta nem játszották túrnén, pedig élőben ez is fergeteg! Főleg, ahogy az egyre soványodó Gahan teljes teste kígyózva ingerli éneklés közben a közönséget. „Kiss me, NOW!”

Insight. Martin előadásában. Nekem annyira nem a szívem csücske, bár eredetiben imádom, Dave-től. Elfogult vagyok, tudom, bár a későbbiekben Martin is megríkatott, ahogy a One Carresst énekelte, szóval nem vele van a baj, egyszerűen nekem az Insightot Dave énekli, az ő hangja adja át azt az érzést, amit jelent a szám, a lassú témák után a refrénnek erővel kell szólnia, ezt Martin nem tette hozzá. De nem bánom, hogy hallottam, szép volt!

Home. Az elmaradhatatlan szám, amit Martin már-már tökéletesre fejlesztett, fűszerezve az olaszok óóóóóóóóózásával, amit a szám végén sem hagytak abba. Persze mi is énekeltünk, de zenget a közönség hangjától az aréna. Martin vezényelt nekünk, majd félreállt, mert Dave is visszatért a parkettra, de csak azért, hogy tovább vezényeljen mosolyogva a közönségnek.

Miles Away / The Truth Is. Nyáron a Peace volt a Népstadionban ehelyett, pedig a SOTU egyik legjobb számának tartom ezt. Nagyon örültem, hogy hallhattam élőben!  A két Martin szám alatt Dave kicsit kifújta magát, tovább táncolt a színpadon.

Policy Of Truth. IMÁDOM! Énekeltem vele, élveztem a hangját, a mozgást és a tömeg lüktetését. Csoda! A kivetítőn pattogtak a színes golyók. Találó valahogy és felhívás keringőre, hogy az állóhelyeken lufikat ütögessenek százával az ott bulizók. A fanatikus olaszok meg is tették…

It’s No Good. Erről asszem inkább a refrént írnám…
 
„Don’t say you want me
Don’t say you need me
Don’t say you love me
It’s understood
Don’t say you’re happy
Out there without me
I know you can’t be
’Cause it’s no good”
 
Mert nagyon igaz!!! Hogyan is élhetnénk boldogan, nélküle, nélkülük!!!

In Your Room. Az örök első számú kedvencem, ez volt az a szám, amibe első hallásra beleszerettem, amit bárhol, bármikor úgy tudok meghallgatni, hogy kihagy az agyam, beleesek, nem létezek közben. Ha nem kényszerítettem volna magam, hogy de igen is látnom kell, ahogy énekeli, lecsukódott volna a szemem, elfelejtettem volna újra levegőt venni, de sikerült vele énekelnem, sikerült szemből néznem, a szöveg magáért beszél,
 
„I’m hanging on your words
Living on your breath
Feeling with your skin
Will I always be here”
 
Hát persze, hogy csüngök a szavain, vele lélegzek és a leghőbb vágyam, érezni a bőrét..  és persze örökkön örökké ott lenni, hallani, érezni, imádni.

I Feel You. Stroboszkóp szerűen villogó éles fények, Dave hihetetlenül felpörgeti magát. A SOFAD nyitó száma újra és újra üt, hergel, tombol a közönség, mindenki együtt ordít Dave-vel. Nem térdelt le a színpadon, mint az előző turnékon… Ahogy Pesten se azóta se…

Enjoy The Silence

Ez az egyik olyan szám, ami nélkül asszem nincs dM koncert. Dave az utolsó energia tartalékait éli föl, többször megfogja a mikrofonállványt és arra támaszkodik, a refrént természetesen a közönség énekli el. A közönségnek háttal rázta a csípőjét… Jaj, a jól ismert mozdulat, csak ne lógna annyira rajta a nadrág!

Never Let Me Down Again

Na, ez meg a másik, ami nélkül nem tudnék elképzelni koncertet. A húszon éves szám kultuszt alkotott a kézlengetéssel, aki egyszer látott már dM koncertet, biztosan az első ütemre tudja, mi lesz a vége…  Dave aerobikoktatót megszégyenítő lendülettel irányítja a stadionban, arénában levő összes kezet. Az embert a hideg rázza valahányszor felvételről látja, ahogy a kézerdő búzamezőszerűen jobbra-balra kalimpál a kifulladt énekes vezényletével.

A szám végével vége tért a főműsor iszonyat tombolás, sikítozás, tapsolás és ováció közepette levonult a DM a színpadról, két-három perces szusszanásnyi szünet után Martin folytatta a One Caress-szel. Mint feljebb már említettem az Insight kapcsán, ezzel igazán elkápráztatott. Csodás volt, tiszta, szép! Behunyt szemmel énekeltem vele, és potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy már csak néhány perc és vége a csodának, véget ér az élmény, amire 5 hónapja várok. Jövő hét csütörtökön megyünk Bécsbe, januárban pedig természetesen az Arénába, de kitudja utána valaha látom-e még? A szám végén az olasz sajátság következett, a közönség elkezdett poporoppozni, ez talán a focirajongásukból ered, de másodpercek alatt visszhangzott az aréna, mire Peter a szintin lejátszott néhány hangot a Just Can’t Get Enoughból.  Vicces volt nagyon és hihetetlenül hangulatos, ahogy morajlott a tömeg.

Stripped. Fekete atlétában jött vissza Dave a színpadra. Még jobban látszott, mennyire vékony. Végigénekelte, kecses kézmozdulatokkal kísérve.

Behind The Wheel

Nagyon örültünk neki! A legerotikusabb szám!  A kivetítés pepitában, fantasztikus! Viszont itt már nagyon látszott a fáradtság Dave-n. Mikor nem énekelt, akkor tulajdonképpen csak pihegett a színpadon.

Personal Jesus

Az utolsó, befejező szám… Azt gondoltam, hogy mivel kivették a Waiting For The Nightot a track list végéről – legnagyobb bánatomra – ki fogom bírni bőgés nélkül… Nem sikerült. Sose hittem volna, hogy képes vagyok a Personal Jesusra is bőgni… De látva, tudva, hogy ez az utolsó szám… Elöntött az érzelemhullám, csak ugráltam, ordítva énekeltem, ahogy körülöttem mindenki, és közben folytak a szememből a könnyek… Aztán vége lett… Dave bemutatta az együttes tagjait szokás szerint, good night stb., de egy valami nagyon nem stimmelt, nem volt „see you next time” Hogy csak elfelejtette, vagy azért, mert másnap este Torinoban még újra a fanatikus olaszoknak énekelhetett, vagy tényleg komolyan gondolta? Nem lesz next time??? 

Felkapcsolták a lámpákat és csakugyan véget ért a varázs. A tömeg megindult kifele, mi is megkíséreltük egymást összeszedni, lihegve, hulla fáradtan, csatakosra izzadva kullogtunk kifele, de az eufórikus hangulat, a csillogó szemek, mindent elárultak. Találkoztunk a „királlyal” is, akivel Nikinek már sok közös képe van, minden olaszországi koncerten lefotózkodott vele, bizonyítékául az olasz fanatizmusnak. Az Enjoy alatt Dave mosolyogva rámutatott és aztán magára, hiszen a srác pont úgy néz ki beöltözve, mint ő 1990-ben a szám klipjében…

Mikor véget ért vettem észre, mennyire zsibbad már a lábam a fáradtságtól, mennyire úgy érzem magam, mint aki lefutotta a maratont – Niki szavaival élve, mezítláb… Vattát köptem a szomjúságtól, pisilni kellett. Ezeket vajon egész addig a pillanatig miért nem éreztem, még a dM a színpadon volt? Soha semmilyen biológiai szükséglet nem lép fel koncert közben. Olyan egyértelműen csak rájuk, rá, az élményre koncentrálok, hogy a tudatom nem enged a felszínre semmi más ingert. Vajon meddig lennék képes étlen, szomjan, pisilés nélkül állni és élvezni?  Szívesen kipróbálnám.

Ehelyett egy 850 km várt ránk visszafele Pestre… A buszban átöltöztünk, aztán elindultunk enni, inni stb. Én meg nem bírtam abbahagyni a bőgést. Egyszerűen rám tört, hogy Dave annyira elfáradt, annyira le van fogyva, mi lesz vele? Mi van, ha most csak az húzza előre, hogy csinálni kell, ha totál szarul van is, de nem akar, hátat fordítani a rajongóknak. Egyáltalán hogy tudnék én élni nélküle? Hogy tudnám magam még egyszer jól érezni a Pecsában tudva, hogy ő, az Istenem, már nincs… És már megint bőgök… Abba is hagyom inkább ennek az elemzését…

A hazafele út kicsit több alvással, de azért ugyanolyan vidámra sikeredett. Valószínű a fáradtság is rátett, de visítottunk a röhögéstől. Már Pesten voltunk és a csütörtök délutáni dugóban próbáltunk előre haladni, mikor előjött az étikacsa, meg a nem bírok menni, mert szexuális kapcsolatom volt Dave Gahannal, megb@szott a hangjával…  És még sorolhatnám, de ez így leírva úgyse akkora vicc.




   
   

   

2009.12.25. 17:33 | depeche@mode | 9462 Olvasás | 63 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©