2010. február 26-27-én kedvenc együttesünk dupla koncerttel zárta a Sounds of the Universe nagylemezhez kapcsolódó turnésorozatának téli, befejező szakaszát. Néhány éve felvett, az aktuális turné európai szakaszának folyását lekövető utazási szokásainkkal összhangban Jani cimborámmal úgy gondoltuk, a turné düsseldorfi állomásának közelében élő Zoli barátunk családlátogatását összekötve e jeles nappal személyesen ugrabugrálunk még egyet a karrierje sokadvirágzását élő együttes Universe-turnéja levezető showjának egyikén, melyre az e-bayen sikerült viszonylag kedvező árban last minute jegyet csípni.
End of the Universe
- egy turné zárszava -
Talán a képekről is látszik, hogy a két egymást követő Universe-estnek otthont adó düsseldorfi Esprit aréna már kívülről is egy meglehetősen futurisztikus, hazai mércével elképzelhetetlenül hatalmas falanszter, ahová belépve az érzés csak fokozódott.
Több emeleten számtalan büfé és italstand szolgálta ki maximális kulturáltsággal és elképesztő sebességgel a durva mennyiségű éhező-szomjazó, 10 és 50 év közti, szemnek igen kedves életkori szórásban megjelent rajongót. A hihetetlen méretű parkoló területére begördülve az elektromos táblák egyértelműen tudatták az eseményt és a haladási irányt.
A német színvonalú szervezettség számunkra némileg idegenül ható magaslatai miatt az Esprit és az azt övező infrastruktúra léptékének dacára szó szerint lehetetlen volt eltévedni: a parkolótól (5 ercsi/szgk) a nézőtérig jóindulattal is szórványos némettudásunkkal szemben igen türelmes, sárga kabátos emberek százai kalauzolták a folyamatosan hömpölygő tömeget gyakorlatilag lépésről lépésre.
A Ponyvaregény sajtos negyedfontos történelmi alapvetése óta tudjuk, hogy külföldön járva az apró különbségek megtapasztalása talán a legszórakoztatóbb élmény. Ezt jelen esetben egyrészt a közönség soraiban cikázó, koktélos tálcával és hirdetőtáblával felszerelkezett mobil eladó lánykák jelentették, akik kb. olyan rendszerben tolták, mint ahogyan az usában egy baseballmeccsen a sorok között behajigálják a közönségnek a sós mogyorót.
A másik, ami roppantul kedvünkre való volt, a mód, ahogyan a büfében a bort árulták: a bíborszínben pompázó nedű műanyag talpas, mégis igényes pohárkákba kiporciózva, fóliával lehegesztve állt szépen sorban a látványhűtőben – kauf után egyszerűen lehántolja az ember a fóliát és voilá, fogyasztásra kész a cucc. Kíváncsiságtól hajtva éltünk is eme izgató lehetőséggel - mily’ kellemes meglepetés, kotyvalék kövidinka helyett igényes, ízletes, sivatagi szárazságú vörösbor kellemes zamata áradt szét szánkban. 
Ami a fedett aréna belső méreteit illeti, talán érzékeltetik a képek – becslésünk alapján durván 50 ezer+ fő lehetett jelen a hepeningen, de az is lehet, hogy közelebb volt az a 60-hoz. A hely méreteire egyébként jellemző, hogy teljes értékű focimeccseknek is gond nélkül otthont ad, ami azt jelenti, hogy a teljes mértékben körbefűtött létesítményben, ahol a meccs idejére hidraulikus tepsi tolja fel a küzdőtérre a télen is gond nélkül ápolt füvet, februárban egy szál pólóban lehet nagy vígan végigüvöltözni meccset / koncertet tetszés szerint. Mintegy hatvanezer embernek, mely után a 22 ezer férőhelyes parkolóból térnek haza. Hoppá.
Egy DM koncertre már alapállásban is jellemző izgalmakon túlmenően egyéb váratlan meglepetés már nemigen akadt: a Nitzer Ebb hangulatos, a közönség zajos tetszését kiváltó remek felvezetését követően színpadra lépő DM a már ismert szett rendje alapján probléma és várostévesztő good evening nélkül, egy-két, az előadás élő jellegét csak fokozó melléütéssel is profi módon, a jelenlévők szokás szerint minden energiáját mozgósító tálalással tolta végig a cirka 2 órát.
A biztonsági őröket, bár végig árgus szemekkel figyeltek minket, baromira nem érdekelte, ha az ülőhelyeken állva buliztál - ahogyan ezt meg is tettük, később a korlátig lemerészkedve, germán testvéreinkkel együtt kiáltozva nagyokat.
Mondhatom, a közismert német mentalitáshoz gondolkodásunkban kötődő fegyelmezettséget meghazudtolóan küzdőtéren és ülőhelyeken állva egyaránt és egy emberként orkán módra tombolta végig a showt az összes rajongó – valószínűleg mindannyian éreztük, hogy jó pár évre most jöttünk össze e keretek között utoljára. Aprés Mode találkoztam olyan online hozzászólással is, melynek tanúsága szerint várandós kismama élvezte az őt a forgalomból jó pár évre kivonó szülés és gyermeknevelés előtti utolsó gőzkiengedés lehetőségét – érdekes egybevetés kis közösségünk hasonlóan bátor kismamáinak szerepvállalásával.
Summa summarum, az utazás összes járulékos fáradalmát feledtetni tudta a fantasztikus performance, egyértelműen igazolva, hogy még ülőjegy esetén sem menekülhet az ember a vizesre rajongott póló és reszelősre üvöltött hangszálak maradandó élményétől. A szupersztár státuszba immáron évtizedek óta besorolt zenekar 2010. február 26-án ismét bizonyította, hogy a turné kezdetét beárnyékoló nehézségek dacára, közel az ötödik ikszhez is bírják a komoly igénybevétellel járó strapát s még mindig képesek rajongók millióit saját hírnevükhöz méltán felnövő legendás elő előadással estéről estére levenni a lábukról. Pillanatnyilag rekedten, széles vigyorral a képemen nézegetem vissza az Esprit arénában lőtt néhány képet, melyek itt és most, a Freestate-en veletek megosztva, remélhetőleg visszaadják az este fülledt, toronymagasra repített bulifílingjét.
A remek hangulatú stúdió- és turnéidőszakot ezennel maga mögött hagyó együttes immáron feltehetően jól megérdemelt pihenését tölti. Pár év múlva pedig, ahogy eddig is, see you next time – úgy legyen. Ott lesztek?
