A Sounds Of The Universe album általam legjobban várt dalai – miután hallhattam pár dalt az új albumról még a megjelenése előtt - kétséget kizáróan a demók voltak. Számomra ezek igazi kincsek. Hallgatva a korongot, elmondhatom volt mit várnom! Ez a korong 10/10-es! Pár sort írnék kedvcsinálóként, aki tényleg meglepetésre vágyik, ne olvasson tovább!
Little 15 – Szinte azonos a kiadott verzióval, csak elektronikusabb, és ugye Martin énekli. Libabőr, mestermű ebben a formában is, még ebben a formában is gyilkolná a slágerlistákat. Félelmetes energianyaláb! Csilingelő játék szinti hangzás, de félelmetesen hatásos, megállt az idő mikor először hallottam ezt a verziót.
Clean – Ha lehet valami hihetetlenül egyszerű, akkor ez az. Szinte csak ének, pár apró hang, elszórt basszus, egy kis elektronikus kórus – akiknek a SOTU bejön, a demók is biztosan tetszeni fognak. Hangszerelésileg szinte azonosak! :P De már a puszta énekben is érződik a dal potenciálja.
Sweetest Perfection – Akár a Clean, szívbemarkoló. Ez is ugyanazzal a szintivel lehetett felvéve, mint a Clean, de már nagyon jó alap volt. Mindkét esetben csak a hangszínekkel kellett játszani, s feltölteni az üres hangzást. Nem titok, hogy imádom a jól, zeneien hangszerelt dalokat. Mégis elvarázsol ez is, lehet, hogy az elfogultság szólalt meg bennem, vagy az emlékek. De ezek a dalok így is félelmetesek! A végén, mikor Martin saját magát kíséri vokállal már a demón is, libabőr a köbön! Deluxe Boxot mindenkinek!
Walking In My Shoes – Ez a dal, amiért egyedül is megvettem volna a Deluxe csomagot! Wauh, mi ez? Ez hihetetlen, nem lehet leírni – megpróbálom. Diesel Christ elektró ritmusok, prüntyögés, tompa basszus a taktusok elején és Martin szinte rappel. Finoman alákevert dobok – bárcsak így szólnának a dobok a SOTUn! A refrén falhoz vág! Martin ismét vokállal, gyönyörű. Szinte semmi köze a végső verzióhoz. Totál elektronikus, nulla zongora, hiányzik a mélység, de a melódia így is gyilkos, totál ötletes, kész, kész, kész! A refrén alatt szinti-gitár pattogás, a végén vonósokkal. Oltári, kész, kész, kész! Martin valamit nagyon tudott abban az időben!
I Feel You – Gitár, tompa lábdobbal, erős basszus. Martin szinte Daveként nyomja a refrént a többi kissé lágyabb. A hangszerelés itt is szinte semmi, de már pár az eredeti dalból ismert effekt is megjelenik, viszont egy gitár és egy dob viszi végig a prímét. Szinte látom magam előtt a stúdióban az arcokat: Uhh, gyerekek mi ez? Kihívás a javából, és megcsinálták! A kor atomrobbanása volt!
Judas – Elektronikus, lágy vonósok, pár dobbal, Martin szinte tökéletes énekhangja, akár az eredetiben. Kicsit elmosolyodtam hallva a fúvósokat, teljesen más hangulatot adott a dalnak, komolyan vidámságot visz a dalba, pláne hála egy két dobátkötésnek. Talán jobban bejön, mint az albumverzió. Mindkettő mástól szép, de mondhatjuk egyik szebb, mint a másik. A végén kis Behind The Wheel stílusú gitár pizzicato. Elragadó.
Surrender – Gitár, borongó szintivel fűszerezve, Twin Peaks cintányérok, orgona. Erre feszül rá Martin fantasztikus vokálja. Túl sok meglepetést nem tartogat, többnyire az ismert ének sávot kíséri a halk zene, végén további hangok lépnek be, ezzel koronázva, a triviálisan megragadó dallamot. Nagyon eltalált dal.
Only When I Lose Myself – Elektromos orgona, teljesen jó dobokkal, kis rezonálás, játék a térben a hangokkal. A félelmetes vonósok, hallatszik a demón, hogy volt idő a kidolgozására. Kicsit rángatózóbb az ének, mondhatjuk hipnotikusabb, az Exciter hírnöke a hangszerelés. A felépült refrént tam-tam dobok pezsdítik fel. Már most nyilvánvaló, számomra ez a demo korong lesz 2009 kedvenc albuma.
Nothing’s Impossible – Csattogó elektronika, baromi jó hangok. Ismerős torzítások, már tudjuk mi szól. Várom a vokált, és jön Dave finom baritonja. Tisztán, torzítás nélkül. El sem hiszem, hogy ez a demo. Tiszta, nem bántja a fülem az albumverzió gitárja. Lassan telik meg a hangzás. Kábító. Egy kiállásnyi gitár tompítás. Aztán pörög tovább az erős elektronika, ez igen! Egyre inkább kételkedem abban, hogy ez a demó, inkább egy kiadatlan verzió lehet. Nálam veri a végleges verziót!
Corrupt – Analóg vad is meg nem is, jó! Martin térből torzított hangja köszön vissza. Most fogom megszeretni a SOTU-t? Vagy mi van!!! Ez jó! Refrén, a gerincvelőm is felszisszen, elektronikus sweep-özön. Cut-off gyakran tekergetve, de pont megfelelően. Sodor a dal, várom újra a refrént, és jön! Kórus és lüktetés, csak nagyon halkan megy a végleges verzióból ismert gitár, az is inkább szinti. Komoly szinti szólam a végére az elmaradhatatlan tekergő sweep hangokkal. Féltem a SOTU demóktól, de ez nagyon jó!!! És nem a szuper hangszerelés fogott meg, hanem a harmónia a dal lényege, az összhatás, teli találat. Ben Hillier nagyon gyorsan mondjon le!!!
Peace – Sci-fi a javából. Martin Martinnal karöltve zümmög a fémes analóg szikrák között. Számomra az album leggyengébb pontjaként megismert dal. Martin szokatlanul határozott énekhangja, tetszik és a magas részt is jobban kezeli, mint Dave. Nálam az a rész Dave-nél már fájt, nem volt fals vagy bármi, csak olyan ideges Davetől, Martinhoz jobban illik. Egy kis dob-roppanás, aztán hömpölyög tovább a dal. Határozottan ritmikusabb és hallgathatóbb, mondjuk a végérő levágnám azt a vokál-párbajt, az nem számomra nagyon nem jön be, így egy picit tompult e demó fénye is. És akár egy leálló szív, a dal is véget ér.
Jezebel – Ismét a Twin Peaks orgona-hangzás, Martin torzított hangja járja át a teret, közben suttogva a dalcímet. Szép lassan bővül a hangzás elszórt gitár pendülésekkel, a refrén kissé zsúfolt a felvezető részhez képest. Középtájt egy az egyben a végleges verzió, zümmög tovább a dal, finoman lüktetve, egészen végig.
Come Back – Sokban nem tér el az először kikerült verziótól, picit tisztább, nem annyira zsúfolt, ahogy az a teljes SOTU-ról elmondható. Viszont a dal jellemező részei már itt véglegesek voltak. Jobban előtérbe kerültek az elektronikus hangok. Ez tetszik, mert nem fedi be az a szétkent zajos moraj, ami az album verzió szinte minden számát végigkíséri, érvényesül az ismert mondás: a kevesebb néha több.
In Chains – Ismét erősen elektronikus hangzás, Martin lágy hangjával, puritán ritmusok, csilingelő fémes ritmus szekció. Tiszta, elgondolkodtató, jól felépített refrén, basszus és elektronikus kavalkád. Martin önmagát kísérő vokáljai minden pénzt megérnek. A lassul lüktetés pedig szépen elhalkul, ahogy véget ért ez a kincset érő korong.
Light – Elindult a másik korong is, a Light kellemes ritmusai és Dave fantasztikus baritonja ragadja el az embert, de erről talán majd máskor…
Nagyon-nagyon csodálatos és fatasztikus az egész. 
