depeCHe MODE Budapesten: az első felvonás

Nem is volt jó koncert. Nem is lehetett extázisba kerülni. A Sportaréna nem is volt dugig azokkal az emberekkel, akik már fél évvel ezelőtt nem vették meg a jegyet, hogy ne lássák minden idők egyik legsemmitmondóbb kultzenekarát. Ezért nem fogytak el mind egy szálig rekordgyorsasággal az állójegyek még szeptemberben.

A depeCHe MODE nem az a banda, aki meghatározta a nyolcvanas évek zenei és öltözködési divatját. Nem ők azok, akikből kinőtt ez összes elektronikus zene, és mindaz a zaj és ritmuskavalkád, amit ma mindenféle DJ-k próbálgatnak továbbfejleszteni, buta stílusneveket aggatva erőlködésükre.

A depeCHe MODE egy dilettáns zenekar, zenéje nem határozta meg senkinek az ifjúságát, nem alkottak maradandót, nem hoztak teljesen új stílust a világ zenei életébe. Zenéik nem hatottak más zenészekre, hiszen nem dolgozta fel őket se Marilyn Manson, se a Ramstein, se Johhny B, a Sonata Arctica, Ákos, vagy Pierrot. És nem is lehet tovább sorolni.

Csak semmi extázis

A Mode kedd este egyáltalán nem okozott extázist senkinek. Nem láttam könnycseppet lefolyni a Walking In My Shoes döbörgése alatt a mellettem ugráló srác arcán. Nem sikítozta senki a Question Of Time szövegét, nem üvöltötte önkívületben végig senki sem a Shake The Disease sosem hallott verzióját, és természetesen néma csöndben, nem pedig kezeket a magasba dobva ugrálta állta végig az aréna az Enjoy The Silence című opuszt.

Dave Gahan hangja megkopott, alig tudott kinyögni magából egy tiszta dallamot, Martin Gore gitárjátéka pontatlan és üres volt, Andy Fletcher pedig fel sem jött a színpadra. A fiúk nem élvezték a koncertet, nem látszott az arcukon, hogy ez volt az európai turné legjobban sikerült estéje. Dave csak intett a kezével és az ezernyi torok egyáltalán nem rengette meg a falakat az Everything counts refrénjével.

Miért kell egyáltalán zenélni?

Teljesen fölösleges volt lejátszaniuk a Behind The Wheel-t vagy a World In My Eyes-t hiszen egy rajongó sem próbálta meg fájóan erős decibel értékkel kipréselni magából a szövegüket, hogy még a világ túloldalán is felfigyeljen az ausztrál őslakos: Budapesten Mode koncert van.

A Never Let Me Down alatt nem nézett úgy ki a sportaréna, mint egy húszezernyi kézből álló, ringó búzamező, nem énekelte senki repedő hangszálakkal hogy We’re flying high, vagy hogy „See the stars they shining bright, everything’s alright tonight”. Hiszen nem volt semmi rendben ezen az éjszakán.

Nem felejthetetlen élményt kaptunk

Nem kaptunk semmit a jegy áráért. Fölösleges volt kimenni azért, hogy alig tudjon lélegezni az ember a tömeg szorításában, hogy lássa ezeket a zenészeket élőben a színpadon. Hogy lássa, ahogy Dave élvezi minden egyes percét az estének, hogy Martin egyre szélesebben vigyorogva játszik, hogy lássa, amikor a két ember egymásra néz, és szemükben ott csillan huszonöt év végigélt, végigzenélt emléke; hogy lássa ahogy egymás hátat vetve táncolnak; ahogy átölelve éneklik az utolsó számot, a Goodnight lovers-t, vagy ahogy Dave a koncert végén megpuszilja Martin homlokát.

Akik nem jöttek ki, jól tették. És ne vegyenek jegyet a következő koncertre sem, amit június 12-én adnak nekünk a Népstadionban. Nem fogja megérni, hiszen nem ők a jelen legmeghatározóbb zenészei. Nem, nem ők.

Szerző: Pénzes Dávid

Forrás: © gondola.hu