depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Lemezkritikák
Hirdetés
LIVE IN MILAN - DVD mustra

Jó kis játék, amikor az ember koncertfilmet tartalmazó DVD-t tesz a lejátszóba, és az első képkockákat figyeli, mert azon izgulhat, hogyan izgulnak a helyszínen lévő rajongótársai… A rendezésért felelős Blue Leach jól kombinálja a színpad mögötti történéseket mutató álló- és mozgóképeket a várakozó tömeg látványával.  Miközben a képek peregnek, megszólal a „tömeghangoló” bevezető, mely rövid részlet az I Want It All c. számból; egyetlen nagy hibája van: intrónak gyenge, mert a „nulladik” számnak egyetlen nagyon fontos feladata van, mégpedig az, hogy eszenciakánt egy-másfél perc alatt sejtetni engedje, milyen koncertre is számíthatnak a nézőtéren helyet foglalók. E feladat ellátására nem ezzel kellett volna előrukkolni. Felrémlett előttem az 1998-as kölni koncert „étvágygerjesztője”: akkor a Painkiller mindössze 59 másodpercig csillapította kínunkat, de ugyanolyan tökéletes kezdés volt, mint mondjuk a Higher Love 1993-ban.
Az is látszik, hogy a színpad felépítése megváltozott: végre emelvényre tették a dobost és a billentyűsöket, a központi hely szerkezete mozgalmassá válik a sok pici, a nagy gömbben futó felirattól Ez a megoldás egy kevés reklámpszichológiai jártasságról is tanúskodik, úgy játszanak a fel-felvillanó feliratokkal, mint a reklámfilmekben szokás az adott termék vagy szolgáltatás nevének „bevésésére” – David Ogilvy reklámguru után szabadon…

Illusztráció

Még egy utolsó „hello” felirat tűnik fel, aztán a szinti visítani kezd, és elkezdődik az A Pain That I’m Used To.  Már az elején rendkívül zajosra veszik a hangzást, s Martin öltözéke nagyobb feltűnést kelt, mint amikor lakkozott körmökkel, bőrszoknyában fényképeztette magát. Erről majd egy kicsit később, most csak annyit, hogy Mart a csirkepunk-díva kitalálója és élő megtestesítője…

Illusztráció

Az ezt követő John The Revelator, az azonos című népdal ihlette szám a sokadik hallgatás után tökéletessé forrta ki magát, bár Dave első versszaka gyenge. Akit érdekel a dal háttere, figyelje az utalást a kivetítőn: John v1-5, azaz János 1:5 – tessék fellapozni a Bibliát… Kemény hangú dob szól az electro helyett, de mégsem olyan precíz a hangzás, mint az albumon. Martin újabb trükköt tanult el a nagy elődöktől: ezúttal Chuck Berryt idéző bakugrásokkal szántja a színpadot…

Visszaszámlálás kezdődik a kivetítőn 3:50-ről, s nulla basszussal elindul az A Question Of Time. 1994 óta tart a tendencia, hogy ezt a velejéig szintidalt gitár-dob zúzású felállásban adják elő, ám a szám minden erejét elveszti a legato (az egymáshoz szünet nélkül kapcsolódó ) helyett staccato (rövid, szaggatott, apró szünetekkel tarkított)  főrifftől; viszont megelevenednek a patchwork (foltvarrás)-képernyők, amelyek olyan hatást keltenek, mint az összetört tükör darabkáiból visszaverődő képek, vagy Máté András 1964-es plakátja, mely a Karambol című, Máriássy Félix rendezte mozifilmhez készült.

Illusztráció

Gahan kimegy a mikrofon formájú kifutóra, a közönség közvetlen közelébe kerül, akiknek kezében zöld lufik imbolyognak. Mikrofonnal a kezében bíztatja őket éneklésre, majd felrúg az égbe egy léggömböt, és Michael Jackson-szerű „vakarózásba” kezd – a kezdetek óta tartó furcsa ellenérzésem bizonyossá lesz, és egy kérdés fogalmazódik meg bennem: vajon az is árulásnak számít-e, ha önmagunkat dobjuk fel, ha a legfontosabb vezérelvünkről megfeledkezve önnön „hóhéraink” leszünk? Fiatalkoromban sokszor olvastam róla, de sosem értettem, hogy a punkok előbb miért istenítették, majd taposták el saját kedvenceiket? Mindig ugyanaz volt a válasz: mert ha befutnak, ha „megveszik őket kilóra”, többé már nem hitelesek. Amíg csak egy szűk közönség előtt lépnek fel, amíg a zaj, a pogo és a három akkordba fojtott társadalomutálat körül forognak a dolgok, addig az művészet, egyfajta sajátságos performance – ám amint a punkok által pellengérre állítottak nem nyíltan, szemből támadnak, hanem lemezszerződésekbe burkolt késsel akarják hátba szúrni a maguknak oly „bájos” beceneveket választott tüskehajúakat, és azok belemennek a játékba, az már csak üzlet, hazugság.

Illusztráció

Ez egyenes beszéd. A Mode sokáig volt a „könnyűzene” „fekete báránya”; azok, akiknek nem szenteltek kellő figyelmet sem a közönség, sem a kritikusok köreiben, de ennek egyetlen, ám annál fontosabb következménye volt: több volt zene, s kevesebb volt a látványosság (mondhatnám: több kenyér, kevesebb cirkusz), egészen a Devotionalig, s mindinkább úgy tűnik, hogy annak színvonala még csak meg sem közelíthető (főleg nem technikailag, hanem a hozzáadott művészi teljesítményt tekintve). Sosem hittem volna, hogy a punk-körökben minden bizonnyal hétköznapos „árulás” keserű érzése tölt majd el egyszer, amikor őket hárman a színpadon látom… Becsapottnak érzem magam, mert csak cirkusz van, kenyér nincs, ez már csak üzlet, s az meg nem művészet… Vajon az évek számának növekedésével feltétlenül együtt jár-e a konszolidáció vagy a divatos, küldök alatt végződő csípőnadrág? Mennyi mindent fejez ki és mennyi minden elmúlásáról tanúskodhat egyetlen ruhadarab… Úgy érzem, tényleg van egy pont, amin túl már az üzleti megfontolások felülkerekednek a zeneszerzéssel kapcsolatos ambíciókon, amikor egy csapat eggyé válik azzal, ami ellen régen annyira ágált, az emlékezet pedig rövidnek bizonyul…

Illusztráció

Ha már a divatot emlegettem, vajon miként értékeljen Martin hajmeresztő szerkóját, a fekete bőrbakanccsal, fekete bőrszoknyával és fekete pólóval kiegészített csirkepunk-tollkoronát némi táncos-díva beütéssel? Legközelebb talán olyan jelmezben láthatjuk viszont, mint a Helyszínelők „hülyegyerekét”, Greg Sanderst, aki két DNS-vizsgálat közben magára öltötte a neves táncos-előadóművésznő gyöngysorokkal díszített fejékét, amit annak idején annyira szorosan rögzítettek, hogy csak a hölgy hajával együtt lehetett leszedni? Nem hinném, hogy a besavanyodás és a konzevativizmus feltétlen jeleként értékelhetnénk, ha Martin az évek múlásával kissé kevésbé lenne extrém… Egy bizonyos kor után ez már inkább vicces és szomorú, mint jó poén… A zúzós metál hangszereléssel érdekes elegyet alkot Dave szám végi, latin ritmusokat, pontosabban a kasztanyetta hangját idéző tapsolása…

Illusztráció

Martin elteszi a gitárokat, és a billentyűk mögé vonul, hogy eljátsszák a Policy Of Truth-t. Érdekes visszahallgatni a dal koncertváltozatait az 1990-es évektől kezdve. Talán ez az egyetlen olyan szám, amivel egyszerűen „nem tudnak mit kezdeni” a koncerteken. A Violatorön hallható hangszerelés annyira markáns, hogy egyszerűen szinte nem is hagy mozgásteret a variáláshoz. Figyeljük csak meg a dal legfőbb alkotóelemeit: tuti dobhangok, mely olyan ütemben váltakoznak, melyet egyik más számban sem vettek elő újra, és ott van az utánozhatatlan steel-gitár is, amit annak idején még Nils Tuxen játszott fel a lemezre. Mióta Eigner dobol a koncerteken, egyszer nem adatott meg neki a lehetőség, hogy kizárólag ő adja a tempót a zene alá, mindig a sampler-dobbal együtt játszik, és a számba még annyi, minimális variálást sem tettek bele, mint pl. a Never Let Me Down Againbe (párszor hallhattuk az aggro mix közepét a koncertváltozatokban). Hiába játsszák ugyanazt, mint az albumon, mégis kevesebbnek, erőtlenebbnek hat… Mindezek ellenére általában része a programnak – nem értem, sebaj… Azon sem csodálkozhatunk, hogy Dave sem az a szószátyár pali, ha a színpadon áll – sosem volt az –, de azért egy kevés változatosságot elviselnék: pl. nem pont ugyanazt mondja ugyanúgy, mint 2001-ben a Halo alatt (Yeah, that’s right!)... A TTA több koncertjét végigélvezők is ugyanezt figyelték meg: a spontánnak ható bekiabálások szinte másodpercnyi pontossággal érkeztek egy másik helyszínen is, ugyanabban a számban…

Illusztráció

Love, Regret, Lament – szeretet, megbánás, sirám: ezek a Precious kulcsszavai, melyek folyamatosan jelennek meg és tűnnek el a kis kivetítőkön… Nagyon izgultam, hogy a Washingtonban nyújtott remek hangszerelési teljesítmény kitart-e a DVD felvételéig… Igen, kitartott, s ebben oroszlánrésze van Christian Eignernek, aki a felturbózott ritmusszekcióval remekül dolgozik alá a koncertváltozatnak, melyben a középső rész vad zúzássá alakul, de a dal mit sem veszít a szöveg sugallta intimitásból és személyes hangvételből. Az album alapján talán nehezen képzeltük volna, hogy a Precious élőben is megállja a helyét, íme az élő cáfolat. Annak ellenére, hogy Dave immár menetrendszerűen „spontán” hajol Martin gitárjának húrjai fölé a szám felénél, azt kell mondanom, hogy először az ötödik dalban történik „valami”...

Illusztráció

Továbbra sem tudnak meggyőzni, hogy a Walking In My Shoes-ra ne férne rá egy radikálisabb átalakítás, vagy akárcsak ne kellene egy kicsit jobban visszatérni az eredeti hangszereléshez. Eigner „hangoskodása” nagyon elnyomja azt a finom, de határozott ütemet, ami annyira karakteressé teszi ezt a dalt – viszont pozitívum, hogy a látványt tekintve itt is visszatértek a nagyobb odafigyeléssel megtervezett színpadképhez, mert mióta Anton a Mode körül sertepertél, a jó értelemben vett monumentalitás elválaszthatatlan részéve vált a zenének. A védjegynek számító Bosch-szerű csőrős nőalak is hatásosabb, ha három nagy méretű képernyőn mászkálhat… Dave éneke valamivel jobb, mint 2001-ben, de továbbra is a torkozást erőlteti, ami már máskor sem jött be (ez főleg az egy szótagos, mássalhangzóval kezdődő, hosszan kitartható szavaknál figyelhető meg, ilyen például a „my” ). Azért nem hagynak bennünket meglepetés nélkül: ezzel a szaggatott, önmagát visszhangzó effekttel még sohasem ért véget a dal, s az utolsó taktusok elhalkulása után megjelenik a cinikus felirat (Try it), mely jól felel a szám kezdésekor olvasható „pain” szócskára, így lesz kerek az egész: érezd át a fájdalmam!

Illusztráció

Egy koncertfilmben – legalábbis számomra – határozottan újszerűnek ható képi megoldásokkal találkozhatunk: hatalmas nagytotálok, lassítások, életlenítések, képszaggatások, de párszor találkozhatunk „ollóhatással” is, amikor a képet vízszintesen, v-alakban háromfelé vágják, és a középső részt balra kimozdítják. Dave számában, a Suffer Wellben ez még eggyel, a vizeslencse-hatással gazdagodik, melyet a Forma 1-es verseny alatt gyakran láthatunk, amikor eső zúdul a pályára, és a kamerák optikája vízfoltos lesz. Annyi látványelem zúdul ránk, hogy a képsorok már-már videóba és nem koncertfilmbe illőek. Ami a számot illeti, egy nem túl korrekt albumverziót hallhatunk, semmi több…

Illusztráció

Ha konferanszié lennék, a nyolcadik dalt így vezetném fel: Hölgyeim és Uraim, Martin Gore mint Gary Glitter: glamrock-gitár, ének /  Dave Gahan: vokál (!), háttértánc… Először fordul elő, hogy egy dalban Dave háttérszólamot énekeljen Martinnak, mindez koncerten pedig még inkább meglepő... Nagy örömömre szolgált, hogy a PTA jobbik Martin-dala került bele a főprogramba, mert számomra a zene és a szöveg összhangja igen tiszteletre méltóvá teszi ezt a szerzeményt. Az előadást kísérő szavak ugyanazt az érzetet erősítik: kozmikus, megfoghatatlan minden, de hadd támasszák alá mindezt Mart sorai: „Legyen az atomnyi világ / Mércéje a mindenség, / Minden mozdulatunkban / Ott a természetesség, / Örökké hirdetve / Dicsőségét, / Átalakulását, / Megteremtését…” Egyúttal itt a remek példa, hogy mostanság mi a különbség a két énekes élőben nyújtott teljesítménye között: zongorázni lehet a különbséget…. és végre Peter Gordeno is hallatja a hangszerét, s amit belejátszik, ha nem is különleges, de odaillő. Martin csillag alakú gitárral feszít a színpad főhelyén, ami persze vicc, mert a Macrónak semmi köze a glam rockhoz, de a hangszere önmagában megmagyarázza a zenei irányzatot kifejező szópár értelmét: flitter, csillogás… A Macro azonban komolyabb: nagyívű énekszólam, üstdobra emlékeztető ritmushangra épülő kíséret, vonósok és torzított gitár a végén – a Zenstation után újabb rövid kirándulás a „komolyzenei” vizekre… Bravó! Bízom benne, hogy a végleges keverésű DVD-n jobban kijönnek majd a hegedűk hangjai.



Illusztráció

Egy újabb Martin-szám, az 1997-es Home következik, mely szintén nem igazi koncertdal, mert annak minden szépsége egy fülhallgatón keresztül élvezhető igazán. Ezt a számot is próbálják variálni, ez a második koncertturné, ahol az eredeti hangszerelés mellett a szám elején felhangzik az Air által készített „Around The Golf Remix” eleje is. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ezt a mixet meghallom, minduntalan Oliver Stone Doors-filmjének az a jelenete ugrik be, amikor Morrison és Manzarek, azaz Val Kilmer és Kyle MacLachlan ül a tengerpart fövenyén, és a billentyűs arra bíztatja az akkor még „félénkebb” énekest, hogy mutasson valami saját szerzeményt. Valahogy a 60-as évek hangulata, életérzése árad ebből az átiratból, ami teljesen más, mint az Ultrán hallható eredeti. Ha az előadás nem is ragad magával, mindenképpen megható a magát szokatlan külsőségekkel észrevetető, világító szőkére hidrogénezett hajú, többgyermekes vén „bolond” esetlen mozgása, s jó látni, ahogyan „magába issza” a közönségből felé áradó szeretetet… A közönség pedig kifogyhatatlan ötletekből: a Waiting For The Night lezárásaként ismerős „ó-óó-ó” helyett most a Home gitárszólóját éneklik nagy lendülettel… :)

Illusztráció

Titkon reméltem, hogy az I Want It All lesz a „Live In Milan” When The Body Speaks-je… Sajnos nem lett, pedig a kedvenc dalom a PTA-ról megérdemelt volna több cifrázást, több kiteljesítést, hogy közelebb kerülhessünk egy jó kis Dave-katarzishoz… Martin gitárbetétjei teljesen elvesznek a szintetizátorhangokban; bízom benne, hogy a hivatalos változaton már tökéletesen hallhatóak lesznek majd, mert nélkülük sokkal kevesebb ez a csodálatos opusz… (egy technikai érdekesség: furcsa, hogy Martin az egyes dalokra külön áthangoltat egy-egy gitárt, hogy minél könnyebben és minél közelebb játszhasson az első fekvéshez, ahelyett, hogy egy capóval oldaná meg a problémát… Zenésznyelven nem beszélő kedves olvasóinktól elnézést kell kérnem a szakmai duma miatt; a capo nem más, mint egy gitárnyakszorító, melynek használatával a húrok elhangolása nélkül lehet más hangnemben egyszerűen, kezeink kitörése nélkül játszani…) Na nem baj, talán lesz még alkalmunk megtapasztalni az esetleges finomítgatásokat…

Illusztráció

Régi szép hangzásokat idézően indul a bűnös vesszőfutása a The Sinner In Me-ben: agyzsibbasztó basszus, hatásos zaj, csak a dobok lennének már egyszer fémesebbek…! A pár számmal ezelőtt hatra sokasodott kivetítőkön egy fényes kereszt formálódik, a képfelelősök pedig bedobják a „hozzáadott zaj” figurát, amivel helyenként kivehetetlenné torzul a látvány… Az operatőrnek jó szeme van az érdekes képkivágások megtalálásához: sokadik ilyenként egy képre varázsolja a statikusan éneklő Martint a csupa mozgás Dave-vel… A versszakból és a refrénből csak egy kicsit több átütő erő hibádzik, de amikor elérünk a kiállásig, azt vehetjük észre, hogy a két énekes és a dobos színésznek sem utolsó: Dave és Mart sötétvörös fényben úszva vádlón áll a ritmusfelelős előtt, mintha azt mondanák neki: na, te bűnös, mutass valamit azon a hangszeren, ha a verő nem csak dísznek van a kezedben! Eigner nem rest eleget tenni a felszólításnak, és azután, amit levág, bőr és cinbevonat nem marad épen…. Bár ez a szám nem az aktuális album legerősebbikje, az előadása mindenképpen figyelmet érdemel.

Illusztráció

A továbbra is erőtlenül szóló I Feel You hangzásába új színt hoz, hogy úgy hallani, Martin egyedül is képes megteremteni az általában két néger háttérénekesnő által előadott vokált a refrénben…. Dave éneke ezúttal is szinten aluli; én úgy érzem, estéről estére maximálisan akar teljesíteni, ám ez a visszájára fordul, és csak kevesebb lesz belőle…

Illusztráció

A háttérvetítésben feltűnő, meztelen felsőtestű hölgy látványa biztosan meglepőbb volt, mint a zenekar játéka… Egyvalamit egyetlen, a DM zenekarában játszó külsősnek sem lenne szabad elfelejtenie: ez a zene nem a virtuozitásról, hanem a „belehelyezkedésről”, az empatikus készségek használatáról szól. Mindenki döntse el maga, ez mostanában megvalósul-e vagy sem…

Illusztráció

Egy korrekt, ordításoktól mentes Behind The Wheel következik, melyben Andy is megdolgozhat a pénzéért, ugyanis kiosztották neki a furulyaszólót, amit – jó basszusjátékoshoz illően – két kézzel játszik, pedig egy is bőven elegendő lenne… Ez a tésztadob-hangzás továbbra sem passzol ide, viszont kezdek bizonyos lenni abban, hogy a látvány megálmodói között van egy színházi vénával megáldott ember, figyeljük csak meg azt a jelenetet, amikor Dave ismét a mikrofon-kifutó gömbölyű végébe megy, és éneklés közben lehajol a közönséghez, hogy megszorongassa őket. A jelenetet hirtelen egy másik kamera képéből élvezhetjük, s dè javu-érzésem támad, mondván én már láttam ilyet…

Illusztráció

Igen, a tömegben állók feje és karja zöld fényben úszik, minden más koromfekete, s a kettő éles kontrasztban áll egymással. A pillanat már-már kísérteties, a nézők keze fekete ragadozószárnnyá változik, mozdulatlanságukban is azt a benyomást keltik, mintha rávetni készülnék magukat a színpadon álló magányos alakra; ezt a hatást erősíti az ide-oda cikázó reflektor fehér fénye. Az egyik tülekedő mintha meghallotta volna, miről elmélkedem: jobb kézfeje vadul verdes Dave arca előtt… Ismerős a képsor? Feketébe öltözött, ragadozóknak maszkírozott emberek egyszerre rontanak rá egy ártatlan, szőke lányra, hogy végre szétmarcangolhassák… A párizsi különc színház előadásának egyik jelenete az Interjú a vámpírral c. filmből… Dave csókot dob az egyik csinos vérszívónak, majd lassan visszakozik…

Illusztráció

A nagyon erotikus töltetű World In My Eyest keltette vágyat Dave a csípőringatásával igyekszik még tovább fokozni, hogy ezzel a női nemre miként hat, arról egyrészt férfiként nem tudok nyilatkozni, másrészt nekem mindig is sokkal izgalmasabb volt a zenével és nem a ruhával leplezett erotika. A ruhával takart megvan, a zenébe csomagoltat azonban hiányolom, mert a hangzás nem teljes, nincs meg benne az ebben a számban annyira szeretett, pillanatról pillanatra fokozódó izgalom, de Martint szemmel láthatóan tökéletesen hatalmába kerítette a saját szenvedélye, mert alig bír magával. Mellesleg érdekes kísérlet volt részéről a szám végi kis szólója…

Illusztráció

A szétrobbanthatatlan Personal Jesus–Enjoy The Silence-blokk túl sok újdonsággal nem szolgál, ez minden koncert legtipikusabb „Music For The Masses-része”, a páros mégis sokkal élettelibben szól, mint az 5 évvel korábbi változatok, ám érthetetlen, hogy a torzítós gitárszólóból miért nem hallható semmi, míg az Enjoy főtémájából pedig az utolsó hang is…? Mindegy, Martin angyali mosolya mindent feledtet…

Illusztráció

16 szám után a főprogram véget ér, a fiúk pihenőre vonulnak, de Peter visszatér, hogy zongorán kísérje Martint, aki meglehetősen önparodisztikusan, rossz ripacs módjára adja elő a Shake The Disease-t. Ilyenkor anyám szavai jutnak eszembe, aki a táncdalfesztivál és Korda György kapcsán mondta, hogy ezt a palit csak hallgatni szabad, nézni nem… A látvány összképét az sem dobja fel, hogy Gordeno fizimiskája leginkább a Holló egyik jelenétében éppen a végletekig meggyötört Brandon Lee-ére emlékeztet, s azt sugallja, hogy sokáig és folyamatosan állt tudatmódosító szerek hatása alatt. Egyszerűen borzasztó a számot bevezető és lezáró két énekszólam összhatása…

Illusztráció

Egy poén akkor ül igazán, ha van csattanója. Ez a poén akkor lett volna igazán csattanós, ha Dave az alábbi mondattal kezdi ezt az 1981-es (!!!) számot: „Ladies and Gentleman, Mr. Vince Clarke!” A Just Can’t Get Enough minden mindegy-alapon kerülhetett be az előadandó számok közé, más magyarázatot nem tudok elképzelni, s egyúttal itt érhető tetten az átgondolatlanság, a tervezés hiánya is. Ha egy lemez mottójául a „Pain and suffering in various tempos” (különböző ütemekre „hangszerelt” fájdalom és szenvedés) alcímet adom, akkor az azt népszerűsítő koncerten nem játszom el az első nagy slágeremet, ami akkora sikert hozott nekem, hogy a kedvezőtlen mellékkövetkezményeitől hosszú időn át igyekeztem megszabadulni. Ha jól tévedek, ezt a figurát a Singles Tour alatt is eljátszották, pedig ott a 86 és 98 közötti dalokon volt a hangsúly. Miért kell hülyének nézni a közönséget?! A fiúkra ráférne egy kiadós fricska…

Illusztráció

Még mielőtt az elfogultság vádjával illetnének, be kell vallanom, hogy az Everything Counts e 2006-os újrahangszerelése sokkal jobban tetszik, mint Alan átdolgozása, amit a Devotionalhoz álmodott meg. Szinte úgy szól ez a mostani változat, mintha a lemezprésből vették volna ki: friss, dinamikus, modern hangszerelésű, jól eltalált arányokkal… Príma! Ezzel zárul az első ráadás, s a fiúk újra eljátsszák azt a megunhatatlan játékot, hogy visszavonulnak az öltözőbe, miután kiintegették magukat. A közönséget azonban nem lehet becsapni, hiszen tudják, hogy a Never Let Me Down Again nélkül nincs koncertlezárás.

Illusztráció

Még mielőtt a húrok közé csapnának, Dave bemutatja a kisegítő zenészeket: „Peter Gordeno!” – rikkantja, majd hozzáteszi a „csodálatos” jelzőt is, ám az eredmény így is csak halovány taps. Gordeno abszolút cserélhető ember a stábban, hiszen a közepes billentyűs teljesítmény mellett csak a „hű, de nagyon átélem a zenét” arckifejezése hagy kellemetlen nyomokat az emberben.  Christian Eignert jobban szereti közönség…

Illusztráció

A szám közepén a világítástechnikai arzenál teljes sebességre kapcsol, ami él és mozog, az fényárban úszik, vibrál, villog, majd elcsendesedik, hogy átadja a helyét a lengő kezek által előadott „búzatábla erős szélben” című performance-nak…

Illusztráció

Sok mindent feledtet és sok, eddig még nem tapasztalt szépséggel ajándékoz meg bennünket az eddig teljesen mellőzött Exciter című album zárószáma. Mindketten a mikrofonszínpad fejébe sétálnak, s a hatalmas csarnokot betölti a gospel ihlette dal halkan mormogó kísérete, Dave szépen artikulált éneke, majd a végén Martin mindig csodás vokálja. A befejezés annyira jól sikerül, hogy még egy nagy puszi is csattan a szőke fején – ugye milyen kellemes, amikor nem hangorkánnal zárul egy este?

Illusztráció

Nem véletlenül kapott helyet csak a bónuszdalok között az A Question Of Lust, mert ez Martin aznap esti leggyengébb teljesítménye, a dal egészén pedig tovább ront Gordeno harmatgyenge vokálteljesítménye.

A Home-hoz hasonlóan nem koncertdal a Damaged People sem, melyet Mart még csirkejelmezben, csillaggitárrral, Gary Glitter szellemisége előtt tisztelegve ad elő, s melynek színvonala megegyezik az albumváltozatéval.

Illusztráció

Nos, milyen koncertfilm is akkor a Live In Milan?
A borítón ragyogó káosz, a menü háttérképe egyszerű, de hatásos, a menüt nem bonyolították és nem cicomázták agyon, fogalmazzunk úgy, hogy lényegretörő lett. A színpadkép átgondoltsága és kivitelezése messze felülmúlja a Exciter Tour alkalmával látottakat. Izgalmas újdonság, hogy a szintetizátorokat is díszletek mögé bújtatták, ezáltal azok a korábbiaknál nagyobb szerepet kapnak a látvány tökéletesítésében; a bal oldalon lógó hatalmas gömb a fényújság funkción kívül szintén a dekorációt is szolgálja; a hangsúly pedig a rendetlen, papírokkal teledobált íróasztalt idéző, az egymást fedő és egymással különböző szögeket bezáró, hat darabból álló óriás kivetítőn van, mely ezúttal nem mesél történeteket, kevesebb előre gyártott filmmel erősíti a számok teremtette hangulatot, de hatásosan segíti az alaphangulat megteremtését. A hangzásról nem nyilatkozhatok a promóciós lemez alapján (melyen öles betűk hirdetik, hogy csak utómunkálatok nélküli sztereó hangsávval „szerelt” ), mellesleg nem is vagyok egy hangmérnök típus, de remélem, hogy néhány Martin-szólamot a végső keverésben tisztábban és hangosabban élvezhetünk majd. 

Illusztráció

Számomra a csúcspontot a Macro, a Goodnight Lovers, a Precious és az Everything Counts jelenti; az első kettő a szokásostól való eltérés, a másik kettő pedig a remek hangszerelés miatt érdemel figyelmet és dicséretet. Kisebb gyermekbetegségei és visszatérő ostobaságai ellenére a Live in Milan a korábban már emlegetett érdekes képi megoldásaival együtt, mely révén olyanná válik, mint egy majd kétórás klip, stabil harmadik a hivatalosan dokumentált koncertfilmek sorában.
...hogy melyik az első kettő? Csak két dátumot mondok: 1993, 1984…

Kapcsolódó anyagok:

LIVE IN MILAN - „Tiszta energia” - frissesség és dinamika
LIVE IN MILAN - Cutting The Angel
LIVE IN MILAN a mozikban!
LIVE IN MILAN - Minden, amit tudni lehet
LIVE IN MILAN - DVD ajánló


   
   

   

2006.09.04. 15:44 | Kucced | 40488 Olvasás | 79 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Hozzászólások: LIVE IN MILAN - DVD mustra
Lapozás: « Első  <  2 3 4
19. Hozzászóló: ANDY | Időpont: 2006.09.28. 01:05

Sziasztok! Én tegnap láttam először a DVD-t és nekem nagyon bejön! De azért személyesen jó volna megint ott lenni…... :-)

 
18. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2006.09.28. 00:16
Kucced

Egy kis reklám következik: mindent megtalálhatsz a slowblow.uw.hu oldalon, a Média>Zenekar menüpont alatt…:) Örülnék, ha érdekelne a dolog, mert olyan kevés Mode-ot szerető zenészt ismerek…

 
17. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.09.26. 09:16
Faith

“Nem kellett neki”  8-)

Csak azért nem erőltettem, mert annyira időhiányban élek, hogy nem biztos, hogy végigtudtam volna hallgatni. Sok dM CD-m is jó ha egyszer hallottam. Van legalább 50-100 olyan dM live DVD-m, amit még nem is láttam, csak bekatalogizáltam és elraktam a szekrénybe - mondván majd…

A Fan News szekcióban, akár a zenédről is írhatsz valamit. Szívesen megjelenítjük majd. S tudunk segíteni esetleg felrakni 1-2 dalt.

 
16. Hozzászóló: Iron | Időpont: 2006.09.26. 08:37
Iron

Teljesen korrekt a hozzáállásod, és tény, hogy alátámasztod mind a negatív, mind a pozitív észrevételeidet, ám - bár ez természetes, nem árt kiemelni - mindez a személyes, teljességgel szubjektív véleményed. Én nem érzem hanyattlónak a dm zenei szívnonalát, sőt, tovább megyek: számomra zenei és színpadkép tekintetében sem volt a Devotional afféle benchmark. Szegény Peternek meg olyan az arca, amilyen: kifejezéstelen. A lényeg, amit a vas mögött produkál, ami mellé tegyük oda Fletch-et a bűbájos álsztárkodásával, mely közben 15 év alatt nem esett le neki, hogy a Halo utolsó záróüteme 1 negyeddel odébb van, mint ahogyan arra emlékszik, és valóban: egy egyszerű témát két kézzel izzad ki magából (nem kötnék rá nagyobb összegű fogadást, hogy a szintije ki is volt erősítve). De hát ez a szép a világban: különözőek vagyunk, ugyanazt a dolgot két ember akár háromféleképpen is láthatja. :) 

Jómagam szintin nyomulok, pár zeném a netről is letölthető. Kínáltam itt az oldalon Faith-nek egy lemezem, a legutóbbit, 2004-est, de nem kellett neki. :) Te mijen projektben nyomulsz?

Iron

 
15. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2006.09.26. 08:03
Kucced

Véleményed teljes tiszteletben tartása mellett azt hadd tegyem hozzá, hogy semmit sem utálok jobban, mint amikor zsenge korú fiatal újságírok “divatból” fikázzák le a Mode-ot, de mondjuk bajban vannak egy koncerten, hogy melyik szám is szól éppen - magyarán nincsenek igazán tisztában a zenekar mibenlétével, csak olyan “jól szól”, amikor valakiról negatívan nyilatkoznak (lásd Wan2 és társaik). Én azért merészeltem kritikusabb hangot megütni, mert nem a kommercializálódást, hanem a zenei színvonal hanyatlását fájlalom, és most nem akarok utalni a már ezerszer emlegetett Devotionalra. Valóban nem vagyok tök hülye a zenéhez, de jártasságom korántsem alapos, tehát könnyen tévedhetek (mint ahogy szoktam is tévedni). Viszonylagos “vájtfülűségem” ellére úgy érzem, Peter semmi komolyabbat nem tett hozzá a Mode zenéjéhez, legalábbis nem kapott akkora mozgásteret, mint pl. Eigner a dobok mögött. Minden olyan “kollegáris” észrevételnek örülök, ami szélesíti a zenei látóköröm, tehát újra meg újra oda fogok figyelni a háttérzenészek telejsítményére, s nem leszek rest bevallani, ha valami nekem tetszőt produkálnak - ellenben meglehetősen visszataszítónak találom némelyik megnyilvánulását, mondjuk azt, ahogyan a Milan elején bevonul a színpadra… Az az arckifejezés nagyon illúzióromboló, de ez legyen az én bajom.
Úgy érzem, a “fikázásomat” megpróbáltam megfelelően alá is támasztani, nem csak a levegőbe kiáltani, s hallgatni, milyen szépen szól… Ha mégsem, akkor azt sajnálom, de a célom sosem volt, és nem is lesz az öncélú odamondogatás!

Apropó, ha már te is zenész vagy, milyen hangszeren játszol? Elkelne nálam egy-két dolgos kéz…:))

 
14. Hozzászóló: somebodri | Időpont: 2006.09.26. 07:13
somebodri

Iron: :)

 
13. Hozzászóló: Iron | Időpont: 2006.09.26. 05:29
Iron

Tegnap DTS-ben és nagyképernyőn megnéztem a koncertet (a Satrunban a 3 lemezes kiadás 6,2e ft). A Touring the Angel sorozat 4 koncertjén voltam, 2 a tavaszi, 2 a nyári felvonásból, tehát van némi összehasonlítási alapom a dvd-n látottakhoz-hallottakhoz. Mostanában számomra úgy tűnik, kicsit olyan sikkes lett fikázgatni a dm-et, no nem sárba tiporni, de legalább annyi övönaluli-közeli ütést bevinni, mint amennyire elismerni - Kucced, a Te kritikád számomra ezen írások sorába illeszkedik. Nyilvánvaló, hogy rajongó vagy, valahol még a zenéhez is értesz és felteszem, nem ez az első ilyen cikked - mind-mind pozitív dolog. Viszont sok hasonló kvalitást bíró ember is olvas(hat) Téged - pl én. Így - amatőr zenészként - több mindennel nem értek egyet, csak hogy egy markáns példát mondjak: Peter Gordeno “középszerű” zeneisége. Miért is? Hallgassuk meg a párizsi live Breathe végén a zongoraszólót. Mi jön le belőle? Peter feltehetően képzett jazz-zenész, aki nem csak virtuózitásával, de spontaneitásával is hozzájárul a koncertverziók teljessé, mássá tételéhez (jelen esetben a szívszorító alaptémát még melankólikusabbá varázsolva). Vagy kapjuk fülvégre a nyári budapesti koncert cd-ről a Leave in Silence-t: a zongoraszólamok vérprofi pötyögtetése közben hivatásos énekeseket megszégyenítő módon vokálozik Martinnak (és nem baritonban ugye, mint Dave a Macro -hoz…). Számomra ez minden, csak nem középszerű.

Sokáig sorolhatnám még, mennyi mindenben kiváló a Live in Milan dvd hang-és képanyaga, bár tudom, a végleges dvd-hez, pláne az 5.1-es hangzáshoz nem hasonlítható egy promóciós lemez tartalma. Ettől függetlenül is olyan rajongóként, aki ugyan nem esik hasra csak attól, ha Dave Gahan elfingja magát, ugyanakkor bő húsz éve a Dm a kedvenc zenekara, számomra tökéleteshez közeli élményt nyújtott tegnap este a koncertfilm, egyfelől a közelmúlt koncertjeinek, másfelől cseperedő kamaszkorom epizódjainak újarélése okán. 25 év után pedig ha csak az az egyetlen bűne a DM-nak, hogy darkságában is kommercializálódik (ez ténykérdés, nem lehet vita tárgya), azt a performanszba fektetett energia és professzinonalizmus könnyen feledteti. Részemről a Question of Time-ot ugyanúgy végigpogóztam 2006-ban, mint mondjuk 15 éve egy ifjúsági házban, és feltételezem, ezzel mindannyian így voltunk - legatoval vagy anélkül.;)

Iron

 
12. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.09.17. 23:12
Faith

THX! Köszi a hozzászólást! A JTR-hez még annyit, hogy ember legyen a talpán aki azt élőben hibátlanul elénekli! |-|

 
11. Hozzászóló: Faith and Devotion | Időpont: 2006.09.17. 19:17
Faith and Devotion

Csak néhány észrevétel a cikkhez a DVD ismerete nélkül, főként budapesti koncertélményeimre alapozva…

Az intróról annyit, h amikor a koncertek előtt olvastam a setlisteken, h “Intro - I Want It All”, adta volna magát a dolog, h 2001-hez hasonlóan itt is Martin bácsi lepötyögi azt az akkordbontást, amire a szám épül, de ugye nem így történt. Nyilván nem olyan hatásos, mint mondjuk a felülmúlhatatlan Devotional-féle bevezető, de sztem egész jó “folytatása” volt Martin minimal DJ-szettjének.

John The Revelator: a hivatalos beharangozóban is észre lehet venni, h Dave kifogy a levegőből az egyik verze közepén (“Seven lies multiplied by seven/Multiplied by -hhh- seven again :), de sztem elég drámai az élő vokálja, van benne vmi plusz.

Walking In My Shoes: nekem ez az élő változat jobban tetszik, mint a Devotionalon hallható, a hosszan kitartott, torkozós “myyyyy shoes” sztem jó ötlet, szinte adja magát, remélem jobban sikerül itt, mint 2001-ben.

I Feel You: Martinnak azért a vokálban besegít Peter is, mindez pl. a Home-ban sztem kifejezetten jól szól. (Live Here Now, Puskás Ferenc Stadion tapasztalat, de nem hiszem, h az sokban eltérne a DVD-n láthatótól.)

Enjoy The Silence: szintén Live Here Now alapján - tényleg halk Martin szólója, pedig sztem ez jobb, mint ‘98-as, ami sokak kedvence.

Just Can’t Get Enough: hááát nem is tudom… Azon kevés DM szám egyike, amit valahogy soha nem sikerült megszeretnem. Vmelyik másik Live In Milan cikkhez írt hozzászólások között volt egy link a YouTube-ra, ahol fenn van egy JCGE DVD rip. Ott egy hozzászóló eléggé jól kiszúrta, h az örökké kifürkészhetetlen Martin mintha nem tűnne felhőtlenül boldognak a szám közben. Bár ki tudja… Sztem mondjuk az Open Air Tour-ra elővett Photographic nagyobbat ütött volna, márcsak a fantasztikus vizuáljai miatt is. A nyári turnén nagyon finom öniróniával adták elő. :)

Goodnight Lovers: zseniális húzás, ráadásul ez volt a debütálása koncertszámként a kedvenc Exciter dalomnak. :)

Bocs, h a DVD ismerete nélkül ennyit összeirkáltam, és h ilyen sokáig zsibbasztottam az agyatokat…;-) A megjelenésig már csak kibírjuk valahogy, és akkor, ahogy minden igazi rajongóhoz illik, irány vmely bolt! :)

 
10. Hozzászóló: somebodri | Időpont: 2006.09.15. 06:16
somebodri

...Elvégre ott lesz a DVD minden tisztességes DM rajongó otthonában előbb-utóbb,ha jól sikerült, ha nem. A mi kutyánk kölyke… :-)

 
9. Hozzászóló: Tharsis | Időpont: 2006.09.14. 07:42
Tharsis

Nekem tetszik, ahogy szól. :) Amit eddig hallottam, az alapján írom ezt, de majd ha kezemben lesz a DVD, akkor mondok végleges véleményt.

Egyébként nem vitatom, hogy Alan progresszív utakat tapos. Van akkora egzisztenciája, hogy ezt megtehesse. Szerintem ez neki már csak hobbi. Ha ez lenne a fő kereseti forrása, biztos beadná a derekát egy-két dologban. Ő nem drogozta/itta el a sok lóvét, így nem kell kompromisszumokat kötnie. Az más kérdés, hogy nekem nem tetszik a zenéje. Hiányzik belőle valami….talán a lélek. Túl száraz muzsika.

 
8. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2006.09.14. 06:07
Kucced

Egy szóval sem mondtam, hogy a véleményeddel van bajom (nincs is), és persz, hogy ezért van…
Alannel kapcsolatban gondolj arra, hogy azért a kis “zsebpénzért” szerintem elég rendesen megdolgozott (akárcsak a többiek). Ha neki pénz fontosabb lenne a produktumnál, akkor már száz meg száz lemez és csapat producere lehetett volna, hiszen nem egyszer, nem kétszer kérték fel erre. Elég világosan kifejtette, hogy a saját főnökének lenni és a saját zenéjét írni neki fontosabb a pénznél… Fabe talán jobban tudja, hogy mennyire ráfizetéses a Recoil (Alan saját elmondásából leszűrve eléggé az lehet…)
Én ugyanúgy várom az új anyagokat, mint te, és a PTA időszakból is volt olyan, ami elvarázsolt, pl. a Newborn, legalább annyira, mint a régiek…
Én nehezen emésztem, hogy a pénz fontosabb kezd lenni a művészetnél, de ez legyen az én bajom, és kérlek, ne sarkíts a staccatóval és a legatóval, én is teszek az ilyenekre, ha jól szól, de szerintem nem szól jól…:)

 
7. Hozzászóló: Tharsis | Időpont: 2006.09.14. 04:01
Tharsis

Én is leírtam a véleményem, remélem nem baj (elvégre ezért van ez a hely nem?).

Alan bátyónak azért jól jön az a kis zsebpénz ami a DM korai anyagaiból még mindig csordogál… Az, hogy ő megmaradt underground szinten, talán dicséretes, talán nem. Most nem nennék bele az ő történetébe.

A lényeg, hogy kíváncsian várom ezt az új, friss koncertvideót a zenekartól. Ha elvarázsol, és kiváltképp szórakoztat, akkor engem marhára nem izgat miért csinálják még mindig. Szerintem a hangzás is bőven rendben van. Persze akit a legato meg a staccato közti különbség érdekel, az biztos talál benne kivetni valót. :)

 
6. Hozzászóló: Kucced | Időpont: 2006.09.14. 01:31
Kucced

Nem eltántorításképpen írtam, hanem azért mert sajnálom, hogy ma ilyen a DM. Én nem megmondóember vagyok, nem kértem senkitől, hogy egyetértsen velem, és talán közel sem olyan hangnemben nyilatkoztam, ami pl. a WAN2-ban szinte mindenapos, nem trágárkodtam, hanem leírtam a VÉLEMÉNYEM. Én tiszteletben tartom a te véleménydet is, senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy örömét lelje ebben a filmben, és a végelszámolásnál pozitív legyen az egyenleg. Nekem az nem tetszik, hogy a zene minősége mintha kezdene másodlagos lenni a körítés mellett, ennyi…
Szerinted mindig is a pénzért zenéltek? Ha teheted, lapozz bele néhány 80-as évek eleji interjúba vagy a Stripped c. könyvbe. Akkor az őket menedzselők akartak belőlük pénzt csinálni, ők arra hajtottak, hogy kiadhassák az első kislemezüket…

 
5. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.09.13. 15:33
Faith

2. lehet, hogy végig kellett volna olvasnod a cikket, mielőtt véleményt nyilvánítassz!

 
4. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.09.13. 15:30
Faith

“Ők mindig is pénzért zenéltek, azért küzdöttek, hogy minél több legyen. Kár beleszőni mítoszokat? “

hát, ezt nem mondanám! Szerintem Alan pl. biztos, hogy soha nem a pénzért zenélt, akkor nem csinálna most is Recoil lemezt! S a többiek sem hiszem, hogy ennyire a pénzre mentek volna, most is inkább a management/kiadó, aki a pénzre megy!

 
3. Hozzászóló: Tharsis | Időpont: 2006.09.13. 15:20
Tharsis

Kár volt ennyit írnod. Én a felénél feladtam az olvasást… :) Sosem tudtak eltántorítani az ilyen vélemények. Ma ilyen a DM. Különben se szeretem ezt a “majd én megmondom a frankót” stílust. Kicsit olyan érzésem támad ilyenkor, mintha (most éppen) Kucced-nél lenne a bölcsek köve.

“Úgy érzem, tényleg van egy pont, amin túl már az üzleti megfontolások felülkerekednek a zeneszerzéssel kapcsolatos ambíciókon, amikor egy csapat eggyé válik azzal, ami ellen régen annyira ágált…”

Ez egy vicc. Ők mindig is pénzért zenéltek, azért küzdöttek, hogy minél több legyen. Kár beleszőni mítoszokat…

 
2. Hozzászóló: Faith [Admin] | Időpont: 2006.09.13. 14:15
Faith

Így van, ettől félt az EMI is, hogy a cikk befolyásolja majd a rajongókat a DVD megvásárlásánál, véleményem szerint, ettől még kíváncsibb lesz az ember! Ugyi?!  :D

 
1. Hozzászóló: Useless-girl | Időpont: 2006.09.13. 13:50
Useless-girl

Hmm… kemény kritika, de a nagyját sajnos megérdemelték a fiúk!  :[
Viszont még mindig várom a dvdt és továbbra is ők lesznek miden kliséjükkel, hibáikkal együtt az ELSŐK nálam. ;)  :-)

 
Lapozás: « Első  <  2 3 4
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned, ezt a belépési oldalon megteheted. Amennyiben még nem regisztráltál azt a regisztrációs oldalon tudod elvégezni.


You must be logged to post comments, You can enter on the login page. If You're not registered yet, You can do so on the registration page.
FREESTATE.hu - depeCHe MODE - Koncertek / Concerts
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
FREESTATE.hu ©