Jó kis játék, amikor az ember koncertfilmet tartalmazó DVD-t tesz a lejátszóba, és az első képkockákat figyeli, mert azon izgulhat, hogyan izgulnak a helyszínen lévő rajongótársai… A rendezésért felelős Blue Leach jól kombinálja a színpad mögötti történéseket mutató álló- és mozgóképeket a várakozó tömeg látványával.  Miközben a képek peregnek, megszólal a „tömeghangoló” bevezető, mely rövid részlet az I Want It All c. számból; egyetlen nagy hibája van: intrónak gyenge, mert a „nulladik” számnak egyetlen nagyon fontos feladata van, mégpedig az, hogy eszenciakánt egy-másfél perc alatt sejtetni engedje, milyen koncertre is számíthatnak a nézőtéren helyet foglalók. E feladat ellátására nem ezzel kellett volna előrukkolni. Felrémlett előttem az 1998-as kölni koncert „étvágygerjesztője”: akkor a Painkiller mindössze 59 másodpercig csillapította kínunkat, de ugyanolyan tökéletes kezdés volt, mint mondjuk a Higher Love 1993-ban.
Az is látszik, hogy a színpad felépítése megváltozott: végre emelvényre tették a dobost és a billentyűsöket, a központi hely szerkezete mozgalmassá válik a sok pici, a nagy gömbben futó felirattól Ez a megoldás egy kevés reklámpszichológiai jártasságról is tanúskodik, úgy játszanak a fel-felvillanó feliratokkal, mint a reklámfilmekben szokás az adott termék vagy szolgáltatás nevének „bevésésére” – David Ogilvy reklámguru után szabadon…

Még egy utolsó „hello” felirat tűnik fel, aztán a szinti visítani kezd, és elkezdődik az A Pain That I’m Used To.  Már az elején rendkívül zajosra veszik a hangzást, s Martin öltözéke nagyobb feltűnést kelt, mint amikor lakkozott körmökkel, bőrszoknyában fényképeztette magát. Erről majd egy kicsit később, most csak annyit, hogy Mart a csirkepunk-díva kitalálója és élő megtestesítője…

Az ezt követő John The Revelator, az azonos című népdal ihlette szám a sokadik hallgatás után tökéletessé forrta ki magát, bár Dave első versszaka gyenge. Akit érdekel a dal háttere, figyelje az utalást a kivetítőn: John v1-5, azaz János 1:5 – tessék fellapozni a Bibliát… Kemény hangú dob szól az electro helyett, de mégsem olyan precíz a hangzás, mint az albumon. Martin újabb trükköt tanult el a nagy elődöktől: ezúttal Chuck Berryt idéző bakugrásokkal szántja a színpadot…

Visszaszámlálás kezdődik a kivetítőn 3:50-ről, s nulla basszussal elindul az A Question Of Time. 1994 óta tart a tendencia, hogy ezt a velejéig szintidalt gitár-dob zúzású felállásban adják elő, ám a szám minden erejét elveszti a legato (az egymáshoz szünet nélkül kapcsolódó ) helyett staccato (rövid, szaggatott, apró szünetekkel tarkított)  főrifftől; viszont megelevenednek a patchwork (foltvarrás)-képernyők, amelyek olyan hatást keltenek, mint az összetört tükör darabkáiból visszaverődő képek, vagy Máté András 1964-es plakátja, mely a Karambol című, Máriássy Félix rendezte mozifilmhez készült.

Gahan kimegy a mikrofon formájú kifutóra, a közönség közvetlen közelébe kerül, akiknek kezében zöld lufik imbolyognak. Mikrofonnal a kezében bíztatja őket éneklésre, majd felrúg az égbe egy léggömböt, és Michael Jackson-szerű „vakarózásba” kezd – a kezdetek óta tartó furcsa ellenérzésem bizonyossá lesz, és egy kérdés fogalmazódik meg bennem: vajon az is árulásnak számít-e, ha önmagunkat dobjuk fel, ha a legfontosabb vezérelvünkről megfeledkezve önnön „hóhéraink” leszünk? Fiatalkoromban sokszor olvastam róla, de sosem értettem, hogy a punkok előbb miért istenítették, majd taposták el saját kedvenceiket? Mindig ugyanaz volt a válasz: mert ha befutnak, ha „megveszik őket kilóra”, többé már nem hitelesek. Amíg csak egy szűk közönség előtt lépnek fel, amíg a zaj, a pogo és a három akkordba fojtott társadalomutálat körül forognak a dolgok, addig az művészet, egyfajta sajátságos performance – ám amint a punkok által pellengérre állítottak nem nyíltan, szemből támadnak, hanem lemezszerződésekbe burkolt késsel akarják hátba szúrni a maguknak oly „bájos” beceneveket választott tüskehajúakat, és azok belemennek a játékba, az már csak üzlet, hazugság.

Ez egyenes beszéd. A Mode sokáig volt a „könnyűzene” „fekete báránya”; azok, akiknek nem szenteltek kellő figyelmet sem a közönség, sem a kritikusok köreiben, de ennek egyetlen, ám annál fontosabb következménye volt: több volt zene, s kevesebb volt a látványosság (mondhatnám: több kenyér, kevesebb cirkusz), egészen a Devotionalig, s mindinkább úgy tűnik, hogy annak színvonala még csak meg sem közelíthető (főleg nem technikailag, hanem a hozzáadott művészi teljesítményt tekintve). Sosem hittem volna, hogy a punk-körökben minden bizonnyal hétköznapos „árulás” keserű érzése tölt majd el egyszer, amikor őket hárman a színpadon látom… Becsapottnak érzem magam, mert csak cirkusz van, kenyér nincs, ez már csak üzlet, s az meg nem művészet… Vajon az évek számának növekedésével feltétlenül együtt jár-e a konszolidáció vagy a divatos, küldök alatt végződő csípőnadrág? Mennyi mindent fejez ki és mennyi minden elmúlásáról tanúskodhat egyetlen ruhadarab… Úgy érzem, tényleg van egy pont, amin túl már az üzleti megfontolások felülkerekednek a zeneszerzéssel kapcsolatos ambíciókon, amikor egy csapat eggyé válik azzal, ami ellen régen annyira ágált, az emlékezet pedig rövidnek bizonyul…

Ha már a divatot emlegettem, vajon miként értékeljen Martin hajmeresztő szerkóját, a fekete bőrbakanccsal, fekete bőrszoknyával és fekete pólóval kiegészített csirkepunk-tollkoronát némi táncos-díva beütéssel? Legközelebb talán olyan jelmezben láthatjuk viszont, mint a Helyszínelők „hülyegyerekét”, Greg Sanderst, aki két DNS-vizsgálat közben magára öltötte a neves táncos-előadóművésznő gyöngysorokkal díszített fejékét, amit annak idején annyira szorosan rögzítettek, hogy csak a hölgy hajával együtt lehetett leszedni? Nem hinném, hogy a besavanyodás és a konzevativizmus feltétlen jeleként értékelhetnénk, ha Martin az évek múlásával kissé kevésbé lenne extrém… Egy bizonyos kor után ez már inkább vicces és szomorú, mint jó poén… A zúzós metál hangszereléssel érdekes elegyet alkot Dave szám végi, latin ritmusokat, pontosabban a kasztanyetta hangját idéző tapsolása…

Martin elteszi a gitárokat, és a billentyűk mögé vonul, hogy eljátsszák a Policy Of Truth-t. Érdekes visszahallgatni a dal koncertváltozatait az 1990-es évektől kezdve. Talán ez az egyetlen olyan szám, amivel egyszerűen „nem tudnak mit kezdeni” a koncerteken. A Violatorön hallható hangszerelés annyira markáns, hogy egyszerűen szinte nem is hagy mozgásteret a variáláshoz. Figyeljük csak meg a dal legfőbb alkotóelemeit: tuti dobhangok, mely olyan ütemben váltakoznak, melyet egyik más számban sem vettek elő újra, és ott van az utánozhatatlan steel-gitár is, amit annak idején még Nils Tuxen játszott fel a lemezre. Mióta Eigner dobol a koncerteken, egyszer nem adatott meg neki a lehetőség, hogy kizárólag ő adja a tempót a zene alá, mindig a sampler-dobbal együtt játszik, és a számba még annyi, minimális variálást sem tettek bele, mint pl. a Never Let Me Down Againbe (párszor hallhattuk az aggro mix közepét a koncertváltozatokban). Hiába játsszák ugyanazt, mint az albumon, mégis kevesebbnek, erőtlenebbnek hat… Mindezek ellenére általában része a programnak – nem értem, sebaj… Azon sem csodálkozhatunk, hogy Dave sem az a szószátyár pali, ha a színpadon áll – sosem volt az –, de azért egy kevés változatosságot elviselnék: pl. nem pont ugyanazt mondja ugyanúgy, mint 2001-ben a Halo alatt (Yeah, that’s right!)... A TTA több koncertjét végigélvezők is ugyanezt figyelték meg: a spontánnak ható bekiabálások szinte másodpercnyi pontossággal érkeztek egy másik helyszínen is, ugyanabban a számban…

Love, Regret, Lament – szeretet, megbánás, sirám: ezek a Precious kulcsszavai, melyek folyamatosan jelennek meg és tűnnek el a kis kivetítőkön… Nagyon izgultam, hogy a Washingtonban nyújtott remek hangszerelési teljesítmény kitart-e a DVD felvételéig… Igen, kitartott, s ebben oroszlánrésze van Christian Eignernek, aki a felturbózott ritmusszekcióval remekül dolgozik alá a koncertváltozatnak, melyben a középső rész vad zúzássá alakul, de a dal mit sem veszít a szöveg sugallta intimitásból és személyes hangvételből. Az album alapján talán nehezen képzeltük volna, hogy a Precious élőben is megállja a helyét, íme az élő cáfolat. Annak ellenére, hogy Dave immár menetrendszerűen „spontán” hajol Martin gitárjának húrjai fölé a szám felénél, azt kell mondanom, hogy először az ötödik dalban történik „valami”...

Továbbra sem tudnak meggyőzni, hogy a Walking In My Shoes-ra ne férne rá egy radikálisabb átalakítás, vagy akárcsak ne kellene egy kicsit jobban visszatérni az eredeti hangszereléshez. Eigner „hangoskodása” nagyon elnyomja azt a finom, de határozott ütemet, ami annyira karakteressé teszi ezt a dalt – viszont pozitívum, hogy a látványt tekintve itt is visszatértek a nagyobb odafigyeléssel megtervezett színpadképhez, mert mióta Anton a Mode körül sertepertél, a jó értelemben vett monumentalitás elválaszthatatlan részéve vált a zenének. A védjegynek számító Bosch-szerű csőrős nőalak is hatásosabb, ha három nagy méretű képernyőn mászkálhat… Dave éneke valamivel jobb, mint 2001-ben, de továbbra is a torkozást erőlteti, ami már máskor sem jött be (ez főleg az egy szótagos, mássalhangzóval kezdődő, hosszan kitartható szavaknál figyelhető meg, ilyen például a „my” ). Azért nem hagynak bennünket meglepetés nélkül: ezzel a szaggatott, önmagát visszhangzó effekttel még sohasem ért véget a dal, s az utolsó taktusok elhalkulása után megjelenik a cinikus felirat (Try it), mely jól felel a szám kezdésekor olvasható „pain” szócskára, így lesz kerek az egész: érezd át a fájdalmam!

Egy koncertfilmben – legalábbis számomra – határozottan újszerűnek ható képi megoldásokkal találkozhatunk: hatalmas nagytotálok, lassítások, életlenítések, képszaggatások, de párszor találkozhatunk „ollóhatással” is, amikor a képet vízszintesen, v-alakban háromfelé vágják, és a középső részt balra kimozdítják. Dave számában, a Suffer Wellben ez még eggyel, a vizeslencse-hatással gazdagodik, melyet a Forma 1-es verseny alatt gyakran láthatunk, amikor eső zúdul a pályára, és a kamerák optikája vízfoltos lesz. Annyi látványelem zúdul ránk, hogy a képsorok már-már videóba és nem koncertfilmbe illőek. Ami a számot illeti, egy nem túl korrekt albumverziót hallhatunk, semmi több…

Ha konferanszié lennék, a nyolcadik dalt így vezetném fel: Hölgyeim és Uraim, Martin Gore mint Gary Glitter: glamrock-gitár, ének /  Dave Gahan: vokál (!), háttértánc… Először fordul elő, hogy egy dalban Dave háttérszólamot énekeljen Martinnak, mindez koncerten pedig még inkább meglepő... Nagy örömömre szolgált, hogy a PTA jobbik Martin-dala került bele a főprogramba, mert számomra a zene és a szöveg összhangja igen tiszteletre méltóvá teszi ezt a szerzeményt. Az előadást kísérő szavak ugyanazt az érzetet erősítik: kozmikus, megfoghatatlan minden, de hadd támasszák alá mindezt Mart sorai: „Legyen az atomnyi világ / Mércéje a mindenség, / Minden mozdulatunkban / Ott a természetesség, / Örökké hirdetve / Dicsőségét, / Átalakulását, / Megteremtését…” Egyúttal itt a remek példa, hogy mostanság mi a különbség a két énekes élőben nyújtott teljesítménye között: zongorázni lehet a különbséget…. és végre Peter Gordeno is hallatja a hangszerét, s amit belejátszik, ha nem is különleges, de odaillő. Martin csillag alakú gitárral feszít a színpad főhelyén, ami persze vicc, mert a Macrónak semmi köze a glam rockhoz, de a hangszere önmagában megmagyarázza a zenei irányzatot kifejező szópár értelmét: flitter, csillogás… A Macro azonban komolyabb: nagyívű énekszólam, üstdobra emlékeztető ritmushangra épülő kíséret, vonósok és torzított gitár a végén – a Zenstation után újabb rövid kirándulás a „komolyzenei” vizekre… Bravó! Bízom benne, hogy a végleges keverésű DVD-n jobban kijönnek majd a hegedűk hangjai.

Egy újabb Martin-szám, az 1997-es Home következik, mely szintén nem igazi koncertdal, mert annak minden szépsége egy fülhallgatón keresztül élvezhető igazán. Ezt a számot is próbálják variálni, ez a második koncertturné, ahol az eredeti hangszerelés mellett a szám elején felhangzik az Air által készített „Around The Golf Remix” eleje is. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha ezt a mixet meghallom, minduntalan Oliver Stone Doors-filmjének az a jelenete ugrik be, amikor Morrison és Manzarek, azaz Val Kilmer és Kyle MacLachlan ül a tengerpart fövenyén, és a billentyűs arra bíztatja az akkor még „félénkebb” énekest, hogy mutasson valami saját szerzeményt. Valahogy a 60-as évek hangulata, életérzése árad ebből az átiratból, ami teljesen más, mint az Ultrán hallható eredeti. Ha az előadás nem is ragad magával, mindenképpen megható a magát szokatlan külsőségekkel észrevetető, világító szőkére hidrogénezett hajú, többgyermekes vén „bolond” esetlen mozgása, s jó látni, ahogyan „magába issza” a közönségből felé áradó szeretetet… A közönség pedig kifogyhatatlan ötletekből: a Waiting For The Night lezárásaként ismerős „ó-óó-ó” helyett most a Home gitárszólóját éneklik nagy lendülettel…

Titkon reméltem, hogy az I Want It All lesz a „Live In Milan” When The Body Speaks-je… Sajnos nem lett, pedig a kedvenc dalom a PTA-ról megérdemelt volna több cifrázást, több kiteljesítést, hogy közelebb kerülhessünk egy jó kis Dave-katarzishoz… Martin gitárbetétjei teljesen elvesznek a szintetizátorhangokban; bízom benne, hogy a hivatalos változaton már tökéletesen hallhatóak lesznek majd, mert nélkülük sokkal kevesebb ez a csodálatos opusz… (egy technikai érdekesség: furcsa, hogy Martin az egyes dalokra külön áthangoltat egy-egy gitárt, hogy minél könnyebben és minél közelebb játszhasson az első fekvéshez, ahelyett, hogy egy capóval oldaná meg a problémát… Zenésznyelven nem beszélő kedves olvasóinktól elnézést kell kérnem a szakmai duma miatt; a capo nem más, mint egy gitárnyakszorító, melynek használatával a húrok elhangolása nélkül lehet más hangnemben egyszerűen, kezeink kitörése nélkül játszani…) Na nem baj, talán lesz még alkalmunk megtapasztalni az esetleges finomítgatásokat…

Régi szép hangzásokat idézően indul a bűnös vesszőfutása a The Sinner In Me-ben: agyzsibbasztó basszus, hatásos zaj, csak a dobok lennének már egyszer fémesebbek…! A pár számmal ezelőtt hatra sokasodott kivetítőkön egy fényes kereszt formálódik, a képfelelősök pedig bedobják a „hozzáadott zaj” figurát, amivel helyenként kivehetetlenné torzul a látvány… Az operatőrnek jó szeme van az érdekes képkivágások megtalálásához: sokadik ilyenként egy képre varázsolja a statikusan éneklő Martint a csupa mozgás Dave-vel… A versszakból és a refrénből csak egy kicsit több átütő erő hibádzik, de amikor elérünk a kiállásig, azt vehetjük észre, hogy a két énekes és a dobos színésznek sem utolsó: Dave és Mart sötétvörös fényben úszva vádlón áll a ritmusfelelős előtt, mintha azt mondanák neki: na, te bűnös, mutass valamit azon a hangszeren, ha a verő nem csak dísznek van a kezedben! Eigner nem rest eleget tenni a felszólításnak, és azután, amit levág, bőr és cinbevonat nem marad épen…. Bár ez a szám nem az aktuális album legerősebbikje, az előadása mindenképpen figyelmet érdemel.

A továbbra is erőtlenül szóló I Feel You hangzásába új színt hoz, hogy úgy hallani, Martin egyedül is képes megteremteni az általában két néger háttérénekesnő által előadott vokált a refrénben…. Dave éneke ezúttal is szinten aluli; én úgy érzem, estéről estére maximálisan akar teljesíteni, ám ez a visszájára fordul, és csak kevesebb lesz belőle…

A háttérvetítésben feltűnő, meztelen felsőtestű hölgy látványa biztosan meglepőbb volt, mint a zenekar játéka… Egyvalamit egyetlen, a DM zenekarában játszó külsősnek sem lenne szabad elfelejtenie: ez a zene nem a virtuozitásról, hanem a „belehelyezkedésről”, az empatikus készségek használatáról szól. Mindenki döntse el maga, ez mostanában megvalósul-e vagy sem…

Egy korrekt, ordításoktól mentes Behind The Wheel következik, melyben Andy is megdolgozhat a pénzéért, ugyanis kiosztották neki a furulyaszólót, amit – jó basszusjátékoshoz illően – két kézzel játszik, pedig egy is bőven elegendő lenne… Ez a tésztadob-hangzás továbbra sem passzol ide, viszont kezdek bizonyos lenni abban, hogy a látvány megálmodói között van egy színházi vénával megáldott ember, figyeljük csak meg azt a jelenetet, amikor Dave ismét a mikrofon-kifutó gömbölyű végébe megy, és éneklés közben lehajol a közönséghez, hogy megszorongassa őket. A jelenetet hirtelen egy másik kamera képéből élvezhetjük, s dè javu-érzésem támad, mondván én már láttam ilyet…

Igen, a tömegben állók feje és karja zöld fényben úszik, minden más koromfekete, s a kettő éles kontrasztban áll egymással. A pillanat már-már kísérteties, a nézők keze fekete ragadozószárnnyá változik, mozdulatlanságukban is azt a benyomást keltik, mintha rávetni készülnék magukat a színpadon álló magányos alakra; ezt a hatást erősíti az ide-oda cikázó reflektor fehér fénye. Az egyik tülekedő mintha meghallotta volna, miről elmélkedem: jobb kézfeje vadul verdes Dave arca előtt… Ismerős a képsor? Feketébe öltözött, ragadozóknak maszkírozott emberek egyszerre rontanak rá egy ártatlan, szőke lányra, hogy végre szétmarcangolhassák… A párizsi különc színház előadásának egyik jelenete az Interjú a vámpírral c. filmből… Dave csókot dob az egyik csinos vérszívónak, majd lassan visszakozik…

A nagyon erotikus töltetű World In My Eyest keltette vágyat Dave a csípőringatásával igyekszik még tovább fokozni, hogy ezzel a női nemre miként hat, arról egyrészt férfiként nem tudok nyilatkozni, másrészt nekem mindig is sokkal izgalmasabb volt a zenével és nem a ruhával leplezett erotika. A ruhával takart megvan, a zenébe csomagoltat azonban hiányolom, mert a hangzás nem teljes, nincs meg benne az ebben a számban annyira szeretett, pillanatról pillanatra fokozódó izgalom, de Martint szemmel láthatóan tökéletesen hatalmába kerítette a saját szenvedélye, mert alig bír magával. Mellesleg érdekes kísérlet volt részéről a szám végi kis szólója…

A szétrobbanthatatlan Personal Jesus–Enjoy The Silence-blokk túl sok újdonsággal nem szolgál, ez minden koncert legtipikusabb „Music For The Masses-része”, a páros mégis sokkal élettelibben szól, mint az 5 évvel korábbi változatok, ám érthetetlen, hogy a torzítós gitárszólóból miért nem hallható semmi, míg az Enjoy főtémájából pedig az utolsó hang is…? Mindegy, Martin angyali mosolya mindent feledtet…

16 szám után a főprogram véget ér, a fiúk pihenőre vonulnak, de Peter visszatér, hogy zongorán kísérje Martint, aki meglehetősen önparodisztikusan, rossz ripacs módjára adja elő a Shake The Disease-t. Ilyenkor anyám szavai jutnak eszembe, aki a táncdalfesztivál és Korda György kapcsán mondta, hogy ezt a palit csak hallgatni szabad, nézni nem… A látvány összképét az sem dobja fel, hogy Gordeno fizimiskája leginkább a Holló egyik jelenétében éppen a végletekig meggyötört Brandon Lee-ére emlékeztet, s azt sugallja, hogy sokáig és folyamatosan állt tudatmódosító szerek hatása alatt. Egyszerűen borzasztó a számot bevezető és lezáró két énekszólam összhatása…

Egy poén akkor ül igazán, ha van csattanója. Ez a poén akkor lett volna igazán csattanós, ha Dave az alábbi mondattal kezdi ezt az 1981-es (!!!) számot: „Ladies and Gentleman, Mr. Vince Clarke!” A Just Can’t Get Enough minden mindegy-alapon kerülhetett be az előadandó számok közé, más magyarázatot nem tudok elképzelni, s egyúttal itt érhető tetten az átgondolatlanság, a tervezés hiánya is. Ha egy lemez mottójául a „Pain and suffering in various tempos” (különböző ütemekre „hangszerelt” fájdalom és szenvedés) alcímet adom, akkor az azt népszerűsítő koncerten nem játszom el az első nagy slágeremet, ami akkora sikert hozott nekem, hogy a kedvezőtlen mellékkövetkezményeitől hosszú időn át igyekeztem megszabadulni. Ha jól tévedek, ezt a figurát a Singles Tour alatt is eljátszották, pedig ott a 86 és 98 közötti dalokon volt a hangsúly. Miért kell hülyének nézni a közönséget?! A fiúkra ráférne egy kiadós fricska…

Még mielőtt az elfogultság vádjával illetnének, be kell vallanom, hogy az Everything Counts e 2006-os újrahangszerelése sokkal jobban tetszik, mint Alan átdolgozása, amit a Devotionalhoz álmodott meg. Szinte úgy szól ez a mostani változat, mintha a lemezprésből vették volna ki: friss, dinamikus, modern hangszerelésű, jól eltalált arányokkal… Príma! Ezzel zárul az első ráadás, s a fiúk újra eljátsszák azt a megunhatatlan játékot, hogy visszavonulnak az öltözőbe, miután kiintegették magukat. A közönséget azonban nem lehet becsapni, hiszen tudják, hogy a Never Let Me Down Again nélkül nincs koncertlezárás.

Még mielőtt a húrok közé csapnának, Dave bemutatja a kisegítő zenészeket: „Peter Gordeno!” – rikkantja, majd hozzáteszi a „csodálatos” jelzőt is, ám az eredmény így is csak halovány taps. Gordeno abszolút cserélhető ember a stábban, hiszen a közepes billentyűs teljesítmény mellett csak a „hű, de nagyon átélem a zenét” arckifejezése hagy kellemetlen nyomokat az emberben.  Christian Eignert jobban szereti közönség…

A szám közepén a világítástechnikai arzenál teljes sebességre kapcsol, ami él és mozog, az fényárban úszik, vibrál, villog, majd elcsendesedik, hogy átadja a helyét a lengő kezek által előadott „búzatábla erős szélben” című performance-nak…

Sok mindent feledtet és sok, eddig még nem tapasztalt szépséggel ajándékoz meg bennünket az eddig teljesen mellőzött Exciter című album zárószáma. Mindketten a mikrofonszínpad fejébe sétálnak, s a hatalmas csarnokot betölti a gospel ihlette dal halkan mormogó kísérete, Dave szépen artikulált éneke, majd a végén Martin mindig csodás vokálja. A befejezés annyira jól sikerül, hogy még egy nagy puszi is csattan a szőke fején – ugye milyen kellemes, amikor nem hangorkánnal zárul egy este?

Nem véletlenül kapott helyet csak a bónuszdalok között az A Question Of Lust, mert ez Martin aznap esti leggyengébb teljesítménye, a dal egészén pedig tovább ront Gordeno harmatgyenge vokálteljesítménye.

A Home-hoz hasonlóan nem koncertdal a Damaged People sem, melyet Mart még csirkejelmezben, csillaggitárrral, Gary Glitter szellemisége előtt tisztelegve ad elő, s melynek színvonala megegyezik az albumváltozatéval.

Nos, milyen koncertfilm is akkor a Live In Milan?
A borítón ragyogó káosz, a menü háttérképe egyszerű, de hatásos, a menüt nem bonyolították és nem cicomázták agyon, fogalmazzunk úgy, hogy lényegretörő lett. A színpadkép átgondoltsága és kivitelezése messze felülmúlja a Exciter Tour alkalmával látottakat. Izgalmas újdonság, hogy a szintetizátorokat is díszletek mögé bújtatták, ezáltal azok a korábbiaknál nagyobb szerepet kapnak a látvány tökéletesítésében; a bal oldalon lógó hatalmas gömb a fényújság funkción kívül szintén a dekorációt is szolgálja; a hangsúly pedig a rendetlen, papírokkal teledobált íróasztalt idéző, az egymást fedő és egymással különböző szögeket bezáró, hat darabból álló óriás kivetítőn van, mely ezúttal nem mesél történeteket, kevesebb előre gyártott filmmel erősíti a számok teremtette hangulatot, de hatásosan segíti az alaphangulat megteremtését. A hangzásról nem nyilatkozhatok a promóciós lemez alapján (melyen öles betűk hirdetik, hogy csak utómunkálatok nélküli sztereó hangsávval „szerelt” ), mellesleg nem is vagyok egy hangmérnök típus, de remélem, hogy néhány Martin-szólamot a végső keverésben tisztábban és hangosabban élvezhetünk majd. 

Számomra a csúcspontot a Macro, a Goodnight Lovers, a Precious és az Everything Counts jelenti; az első kettő a szokásostól való eltérés, a másik kettő pedig a remek hangszerelés miatt érdemel figyelmet és dicséretet. Kisebb gyermekbetegségei és visszatérő ostobaságai ellenére a Live in Milan a korábban már emlegetett érdekes képi megoldásaival együtt, mely révén olyanná válik, mint egy majd kétórás klip, stabil harmadik a hivatalosan dokumentált koncertfilmek sorában.
...hogy melyik az első kettő? Csak két dátumot mondok: 1993, 1984…

Kapcsolódó anyagok:

LIVE IN MILAN - „Tiszta energia” - frissesség és dinamika
LIVE IN MILAN - Cutting The Angel
LIVE IN MILAN a mozikban!
LIVE IN MILAN - Minden, amit tudni lehet
LIVE IN MILAN - DVD ajánló