Szeptember 25-én kerül a boltokba a depeCHe MODE legújabb koncert DVD-je, melyet a Live In Milan névre kereszteltek. Aki kezd már belefáradni az élő fellépések „szokványos” klisékkel készült dokumentálása nyújtotta látványba, annak mindenképpen érdemes beszereznie ezt a kétlemezes kiadványt, mert a rendezésért felelő Blue Leach mozija meglepetésként érheti a gyanútlan rajongót…
Kezdjük azzal, hogy a 2006-os Playing The Angel című lemez fogadtatása és visszhangja lényegesen kedvezőbb volt, mint az öt évvel korábban kiadott Exciter és az azt megörökítő One Night in Paris. A MODE idei, sorrendben 12. stúdiólemeze a régebbi albumok hangzását idézve nyújtott valami újszerűt a „kiéhezett tömegeknek”, míg az Exciter talán kissé túlzásba vitt, szigorúan minimalista elektronikus hangzása tovább morzsolta az immár harmincas éveikbe lépett „ős-rajongók” létszámát – ezzel együtt a kislemezre másolt Dream On, a Freelove vagy az I Feel Loved bizonyára sok „éppen huszonéves” figyelmét hívta fel az együttesre.
A lemezt bemutató koncertkörút látványfelelőse ugyanaz az Anton Corbijn volt, aki a képi hatásokat tekintve minden bizonnyal nehezen „überelhető” 1993-as koncertfilmet is leforgatta, ám a holland rendező szerencsére meg sem kísérelt egy Devotional 2-vel előhozakodni. A színpadkép a zenéhez illően puritán lett, nyoma sem volt a korábban akkora feltűnést és elismerést kiváltó óriásképernyőknek és háttérvetítéseknek. Corbijn (néhány kivételtől eltekintve) inkább a színekkel operált, és a hangsúlyt a színpadon állókra helyezte.
Ez a mostani „dokumentálás” több tekintetben is szakít mind a MODE-tól, mind a másoktól megszokottakkal. Corbijn ezúttal rendkívül élővé és kevésbé teátrálissá formálta a „világot jelentő deszkákat”. Ismét nagy hangsúlyt kapnak a színpad fölött elhelyezett „vásznak”, ám az újítás abban (is) rejlik, hogy a közönség sokkal több „élő” jelenetet láthat viszont, azaz többször tűnik fel a színpadon éppen sajátságos pogóját lejtő Dave Gahan vagy az ismét meghökkentő jelmezben pompázó Martin Gore arca-alakja. Corbijn nem sokat, hanem inkább kevesebbet láttat, de ezekbe annyi dinamikát sűrít, hogy azok csak tovább fokozzák az egyébként is pergős előadást.
Senkit ne zavarjon meg az űrkorszaki design, az ufójelmezbe öltöztetett szintetizátorok és a 70-es évek diszkóját annyira jellemző hatalmas gömb látványa: a billentyűket és a kábelezést rejtő borítás egyben hangulati elemként is funkcionál, a gömb pedig az egyes számokkal kapcsolatos „üzenetek” és hangulatkeltő feliratok megjelenítésére szolgál (lásd például a John The Revelator című szám estében). Amikor minden képernyő teljes kihasználtsággal üzemel, akkor láthatjuk, micsoda pazarul kaotikus elhelyezést eszelt ki a holland, ugyanis ezek a „vásznak” leginkább az egymásra dobált papírlapok vagy az összetört tükörcserepek képét idézik.
Ezt a szokatlan színpadképet a rendező már-már művészfilmeket idéző képkivágásai és a koncertfilmekben eddig ritkán alkalmazott vizuális hatásai még tovább fokozzák. Néhány számban a fekete-fehér és a színes képsorok váltogatják egymást, de ne lepődjünk meg a hatalmas nagytotálok, lassítások, életlenítések, képszaggatások láttán sem. Ezek a megoldások remekül „ülnek” Blue Leach mozijában, nem keltik a l’art pour l’art művészkedés kellemetlen érzését.
Az 1995 óta háromfős depeCHe-legénységet ezúttal is Christian Eigner dobos és Peter Gordeno billentyűs egészíti ki, ám aki kedvelte az 1993 óta rendszeresen szereplő háttérvokalistákat, annak ezúttal csalódnia kell – vigaszul szolgálhat, hogy a magát mostanában folyton sapkába bújtató Martin Gore második szólamai helyenként sikerrel feledtetik a női ének hiányát.
Minden bizonnyal a sok koncertet megjártaknak is meglepetés lesz, amikor Gahan és Gore helyet cserél a színpadon, s a MODE 25 éves történelmében először a szólóénekes kíséri a vokalistát a Macro előadása alatt. A főprogramban 4 kivételtől eltekintve a Playing The Angel összes száma elhangzik, e négyből egy pedig a bónuszdalok között szerepel. Aki szerint egy MODE-koncert nem is koncert mondjuk a Personal Jesus, az Enjoy The Silence vagy a Never Let Me Down Again nélkül, nem fog bánkódni, ám nem minden zajlik a már jól ismert forgatókönyv szerint, tehát érdemes nem „rutinból” hallgatni az anyagot. Az aktuális lemez dalai mellett újra élvezhetjük az Ultra, a Songs Of Faith And Devotion, a Violator,
a Music For The Masses, a Black Celebration néhány számát is, emellett külön csemegének ígérkezik, hogy a fiúk a Construction Time Againről, a Speak And Spellről (!) és a The Singles 81-85-ről is válogattak egy-egy felvételt. A legnagyobb meglepetésnek talán az Exciter szinte teljes mellőzése tekinthető; ezt fokozza, hogy mindössze a tökéletes antikislemez-dal, a Goodnight Lovers csendül fel a bő kétórás előadás végén.
Érdemes odafigyelni a koncertre hangszerelt és újrahangszerelt dalok keltette hangulatra, melyek közül talán a már említett Macro, valamint a Goodnight Lovers, a Precious és az Everything Counts emelkedik ki a legjobban.
A második DVD-n pár csemegéznivaló kapott helyet, azaz a koncerttel kapcsolatos eseményeket bemutató húszperces dokumentumfilm, a düsseldorfi koncertbeharangozó sajtótájékoztatón elhangzottak, a Playing The Angel készítésének körülményeit ecsetelő elektronikus sajtókiadvány (ez egyébként részben megegyezik az album SACD/DVD kiadásán megjelentetett, „Making The Angel” című kisfilm anyagával), és egy az egyben élvezhetjük öt szám háttérvetítésének képsorait is.
A Live In Milan című anyaggal a depeCHe MODE megint új oldaláról mutatkozik be, és ismét megtapasztalhatjuk, milyen is az az állandóan változó változatlanság, mely az együttest a kezdetektől fogva jellemzi.
Nyerd meg Te is ezt a kiadványt a FREESTATE.hu játékán! Elég egyetlen, a Touring The Angel koncertsorozattal kapcsolatos kérdésre helyesen válaszolnod, és a DVD mellett egyéb ajándékokkal is gazdagodhatsz!
Részletek itt: Live In Milan - DVD - Nyerd meg!
Kapcsolódó anyagok:
LIVE IN MILAN - „Tiszta energia” - frissesség és dinamika
LIVE IN MILAN - Cutting The Angel
LIVE IN MILAN a mozikban!
LIVE IN MILAN - Minden, amit tudni lehet
LIVE IN MILAN - DVD mustra
