Tharsis:
A SOTU-ról sajnos nem írtam annak idején kritikát, amit már nagyon bánok, mert mindig jó visszaolvasgatni, hogy mik voltak évekkel ezelőtt a benyomásaim.
A SOTU egy érdekes történet nálam. Bár csalódás volt elsőre, de végül nagyon megszerettem, és mindig védtem ha valaki (azaz mindenki) szidta. Aztán sajnos nem is olyan rég elkezdtem rádöbbenni, hogy igazából nem is olyan nagy szám az az album. Továbbra is kedvelem, mert kellemes lemez, csak már nem imádom, mint anno. Időközben megéreztem a gyengeségeit, azokat, amikről mindig mindenki beszélt, csak nekem nem tűnt fel. Most egy 7-est adnék rá.

Gratulálok annak aki kitörölte a jó hozzászólásomat. Második….felülről, nem alulról.

Köszönöm! Mivel a hsz sorszámozás alulról felfele megy ha nem vetted volna észre evidens, hogy a második hsz az amit később tettél közre, de mivel csak zárolni szoktam a hsz-okat már vissza is állítottam.
Legközelebb pontosíts! Köszönöm!
***Precious101***

Jó írás StrangeBoy, bár pár helyen nem értek egyet.  A SOTU mennyit kapott tőled?

Akkor következzen az enyém:

A Depeche Mode a rajongók körében nem túl közkedvelt 2009-es Sounds Of The Universe után négy évvel egy jóval markánsabb és erősebb anyaggal tért vissza, a Delta Machine-nel, melyet nem csak a szakma, de a rajongók is jóval nagyobb elégedettséggel fogadtak.

A Sounds Of The Universe sajnos kissé félresikerült lemez lett, és nem a retrós űr hangok miatt, hanem a közepes vagy gyenge dallamok, és a dalok túlzott könnyedsége miatt. A tipikus depeses sötétség és melankólia szinte teljesen hiányzott az albumból, ami által pont a DM védjegye veszett el. Igazán kiemelkedő dal pedig nem is nagyon volt rajta. Már ebből a szempontból is jobban sikerült az ismét Ben Hillier segítségével készült Delta Machine, mert a dalok végre ismét sötétek és borzongatóak, bizarrak és kísérletezőek, ahogy annak egy DM albumon lennie kell. Martin pedig olyanokat mondott a lemezmegjelenés előtt, hogy hangulatában leginkább a Violator-re és a Songs Of Faith And Devotion-re fog hasonlítani az új anyag. Az ilyen állításokból általában semmi sem szokott valóra válni, de most mégsem így van. Például rögtön kapunk három dalt is, amiben a Songs… blues-os hangzása köszön vissza (Heaven, Slow, Goodbye), az elektronika vagy a hangulat pedig helyenként valóban eszünkbe juttathatja a Violator-t (Welcome To My World, Soothe My Soul, All That’s Mine), de akár még Music For The Masses-t is. Az album cím, a Delta Machine a blues egyik legrégebbi stílusára, a delta blues-ra utal, így egyszerre mutatja a lemez gépiességét és blues-os beütését is.

A nyitószám lassan és szépen építkezik, mély ütemekkel, majd vonósokkal teljesedik ki úgy másfél perc környékén, hogy az utóbbi tizenöt év legemlékezetesebb nyitányát kapjuk. Aztán a már hónapok óta ismert Angel-el átcsapunk vad electroclash-be, aminek öblös, rockos vokálja megint csak eszünkbe juttathatja a Songs… lemezt, konkrétan a I Feel You-t, de a The Dead Of Night is beugorhat róla. Ezután az első kislemezdal, a blues-os Heaven következik, ami alatt megpihenhetünk kicsit, amire az Angel döngölése után szükség is van, hogy aztán újult erővel koncentrálhassunk Dave egyik remekbe szabott dalára, az electrós Secret To The End-re, mely a lemez egyik legerősebb szerzeménye. Szokás szerint még két dalt hozott magával Gahan, ezúttal Kurt Uenala segítségével, a retrós, Lilian-es, szomorkás szinti-pop Broken-t, mely nyilván slágernek van szánva, és a szigorú, csattogó ütemű Should Be Higher-t, mely a Secret To The End-hez hasonlóan ugyancsak csúcsdal. Az énekes most hozta magával az eddigi legerősebb dalait, melyekben az énekteljesítménye is kimagasló. Ami pedig még a csúcsdalokat illeti, közülük is az Alone a legkimagaslóbb, mely a lemez leglúdbőröztetőbb darabja, ami már-már egy mini electro-opera.
Martin ismét elővette kísérletező kedvét az Exciter óta, és megírta a minimál-techno-s My Little Universe-t, mely effektjeiben és címében ugyan a Sounds Of The Universe-t idézi, de annál viszont jóval bátrabb. Ami pedig szintén technicista, viszont nem minimál, az a második kislemeznek választott Soothe My Soul, mely a Personal Jesus testvére, mind ütemében, mind gitárjaiban - ez pedig egy Violator-kapcsolódási pont. Kísérletezős még és elég minimál az electro-punk Soft Touch / Raw Nerve is, ami egy igazán jól sikerült, izgalmas dal, csak azt sajnálhatjuk, hogy a gitár nem kap hangsúlyosabb szerepet benne.
Martin-lassút ezúttal is kapunk természetesen, de sajnos az ábrándos The Child Inside egyike Martin leggyengébb dalainak, mert egyszerűen unalmas, ráadásul még nagyon erősen koppintja is a Damaged People alapját, így még eredetinek, újszerűnek se mondható. A bónusz lemezre került másik Martin-dal, az Always jóval különlegesebb darab, de összességében az se sikerült túl jól, mert túlzottan széttartó és az énekdallam se megkapó, a vonósok viszont hangulatossá teszik a dalt. Valaha pedig Martin dalai jelentették a DM-lemezek gyöngyszemeit, de a Sounds Of The Universe óta már nem így van sajnos, mert azon és bónusz lemezén már eléggé közepes / félresikerült dalok szerepeltek Martin énekével.
A Heaven mellett még két blues dal található, jobban mondva electro-blues. Az Slow leginkább az Ultra éra hangulatát idézi meg énektémájával, onnan is főleg az Only When I Loose Myself-et, a Goodbye pedig kellően elborult lezárást biztosít az albumnak, főleg zajos végével. Előbbi dalt simán el lehetne képzelni Lynch Twin Peaks-ébe.

A deluxe kiadás tartalmaz egy bónusz lemezt négy plusz dallal, amellett, hogy szép könyv-tokba van csomagolva, tele hangulatos lápvidékes, blues témájú fotóval. A már említett Always mellett szerepel még két Dave által írt dal, melyből az egyik telitalálat, az electrós All That’s Mine, a másik lassú darab viszont közepes (Long Time Lie), ahogy a Martin-nal közösen írt Happens All The Time is. Ez a bónusz korong tehát most nem tesz hozzá sokat az albumhoz, mint annak idején a Sounds Of The Universe bónusz lemeze.

A Depeche Mode ezúttal egy igazán erős lemezzel tért vissza, mely a Playing The Angel méltó folytatása, hasonló mélységekkel és melankóliával, erős dallamokkal, melyen még a korai klasszikus albumok is felsejlenek.

9/10

Alone nálam is a katarzis!!!

A másodikat lehet törölni, ott nem stimmelt egy tag- lezárás. Egyébként köszi! Szívesen olvasnék mástól is élménybeszámolót!

Tharsis:
Remek írás gratulálok. Mind2X .

Nos, elérkezettnek látom az időt egy bővebb írásra az albummal kapcsolatban, mert már egy hete szinte csak ezt hallgatom, és úgy érzem megértek bennem annyira a gondolatok, hogy azokat az albumhoz méltó formában összefoglalhassam.
A Depeche Mode lemezeiben az a jó, hogy az ember gyakorlatilag nem tudja, mire számíthat. Persze vannak olyan alapelemek, amik a zenekarra jellemzők, mondhatnám azonosítói a Basildoni fiúknak, de ezeken kívül minden mást csak találgatni lehet. Most éppen merre tovább? A Depeche Mode titka, hogy úgy képesek újat alkotni, hogy az egyrészt nem unalmas, másrészt hű a régi hagyományokhoz. A kortárs zenekarok közül talán az egyetlen ilyen banda ma már. A többiek vagy ellaposodtak, vagy egyszerűen kiégtek a folytonos megfelelni akarás súlya alatt, ami abban merül ki, hogy a fénykoruk hangzásvilágát koppintják évek-évtizedek óta. Hála égnek a Depeche Mode nem ilyen zenekar, és ezt az új lemez is fényesen bizonyítja! Mindemellett természetesen meg kell jegyezni, hogy az anyagban a régi irányvonalak esszenciáját képező dolgok is megtalálhatók, de - és ez nagyon fontos ? sok új hanggal megspékelve! Ben Hillier kézjegye mindenképpen felfedezhető az albumon, a kis hangok, a legapróbb finomságok mind hozzá köthetők. Nekem sose volt bajom ezzel, sőt mindig is kedveltem a stílusát. Ezúttal azonban még a szokásosnál is zseniálisabban érzett rá melyik dalba mi és hogyan kell, sőt, az egész Hillier trilógia csúcsaként, a My Little Universe ?ben ezt tökélyre is vitte!
No de nézzük az albumot! Mit lehet elmondani róla, ha az ember egy ültében végig hallgatja? Hangulatában a Delta Machine sokkal melankolikusabb, sötétebb tónusú mint elődje, ráadásul az egész anyag kapott egy szónikus érzést, mely majdnem minden dalon átível. Az atmoszféra leginkább a Violator-SOFAD-ULTRA hármashoz hasonlítható.

A nyitó Welcom To My World ?ben ízelítőt kapunk mindabból, ami vár ránk. Ennyire találó és tökéletes nyitó tétel már nagyon régen nem csendült fel Depeche Mode lemezen. Megvan benne minden, ami ezt az albumot annyira jóvá teszi: vastag basszusok, kiváló refrén, sejtelmes szintetizátor futamok és remek szöveg. Gyönyörűen össze van rakva a dal, mely a mondanivalóval együtt valóban beszippantja a hallgatót a Depeche Mode világába. Ez a dal felemel a felhők közé, és ott is hagy egy órán keresztül. A dal vége szépen átcsorog az Angel ?be, mely vastag soundjával igazán letaglózó tétel. Már anno is tetszett, amikor először a párizsi sajtótájékoztatón hallhattuk. Főleg a refrén fogott meg, mert az annyira gyönyörű és lebegős, hogy mindig lúdbőrözöm, amikor meghallom. A dal maga nem szokványosan van összerakva, ami az album 90% -ra igaz. A furcsán szaggatott szekció igazi erőt sugároz, melyre Dave hangja és a szöveg csak rátesz egy lapáttal. A szám végén ismét hallhatjuk a gyönyörűséges refrént, ami aztán szép átvezető a Heaven méltóságteljesen lassú és melankolikus csodavilágába. Ez a szám olyan húrokat pendített meg, amit a Depeche Mode nagyon régóta nem pedzegetett. Nem csoda, hogy sok ?ős? rajongó alig kapott levegőt, amikor meghallotta. A single már sejtetni engedte, hogy itt valami különleges készülődik, ami végül be is következett. A mennyországba érve a Secret To The End a vég ígéretét hordozza magában. Nem ez lesz az első eset az albumon, ahol a szöveggel valamiféle búcsúzást vizionálnak. Reméljük ezek mind csak belemagyarázott aggodalmak maradnak a részemről. Maga a szám igazán remek! Sodró lendületű, hipnotikusan sulykoló refrénnel. Az igazi gyönyör azonban a végén ér el minket, amikor a kellemes gitárjáték és a szinti futam harmóniája egy hatalmas jam ?ben ér olimposzi magasságokba. Igazi koncert szám is lehetne, a végén hatalmas tombolással. A már korábban is említett My Little Universe ?ben kiteljesedik mindaz amivel Hillier a Depeche Mode hangzását gazdagította. Fantasztikus hangok egész garmadája szövi át a dalt, és mindezt úgy, hogy a hallgató szinte transzba esik. A szöveg csak továbbmélyíti ezt az érzést, elég csak a refrénre figyelni. A dal csúcsa ? csak úgy, mint az előző darabnál ? a szám végén található. Az ott hallható szintetizátor kavalkád maga a mámor! Martin fájdalmasan szakítja meg a felemelő szinti futamot, de csak azért, hogy valami egészen más következzen. A Slow igazán különleges dal. Nem szokványos dallamvezetése mellett megmaradt a tisztán lebegős érzés. A gyönyörű gitár riff teszi ezt a dalt felejthetetlenné. Erre mondják, hogy ?piszkos? igaz? A dal tényleg a SOFAD érában készülhetett, ezt le se tagadhatná. A Slow ?t akár remek felvezetésnek is tekinthetnénk a Broken ?hez. Nem tudom, Ti hogyan vagytok vele, de nekem ez a dal WIMS magasságokban jár! Nincs ami megakassza a dalt, elejétől a végéig magával ragad, sodor és elnyel. Olyan mintha Dave a zenekar és a rajongók kapcsolatáról énekelne. A kezdetektől velünk voltak. Ha zuhantunk elkaptak, mellettünk voltak minden egyes pillanatban, amikor szükségünk volt rájuk. Ezt az érzést teljesíti ki az utolsó refrén, amibe annyi érzelmet pakoltak, hogy az embernek sírhatnékja támad. Az emelkedett hangulatot a A Child Inside teszi még bensőségesebbé, ami olyan mintha Martin bezárkózott volna egy sötét pincébe, hogy magának énekelje meg az örök fiatalság titkát. A dal zeneileg az együttes leginkább ambient ?es hangulatú darabja. Egyszerűen imádom! Még mielőtt túlontúl befordulnánk, úgy hasít az éterbe a Soft Touch / Raw Nerve, hogy az embernek kell egy kis idő, mire észhez tér. Olyan ez a dal, mint amikor az embert félálomból felkeltik, és egyből lekevernek neki egy nagy pofont. Igazi punk lüktetés, amit vonósokkal remekül sikerül itt-ott feldobni. Itt nem kell más, csak a féktelen tombolás. Azonban ez az állapot nem tart sokáig, mert a Should be Higher ismét olyan vizekre evez, amit nem lehet száraz szemekkel kibírni. Egyszerűen alig lehet szavakba önteni, amit ez a szám nyújt. Hihetetlen, hogy egy 30 éves zenekar ilyen dalt tud varázsolni akkor, amikor már az ember azt hinné, hogy mindet kiadtak magukból, amit tudtak. Egy határtalan lebegés az egész, újabb végtelen szónikus utazás a végtelenbe? Lehet ezt még fokozni? Igen!!! Az Alone alatt éreztem azt, hogy olyan magasságokban van az album, ami már ijesztő. Ennek a számnak minden hangja zseniális! És azok a vonósok?.Te jó ég! Mint egy Depeche Mode monolit. Kimagaslik az életműből, olyan, amihez egy pályafutás végén imádkozni járnak a rajongók. Akkora hangulat van ebben az egy dalban, ami egyedül elvinne a hátán sok más lemezt. Én a magam részéről itt éltem meg az album katarzisát is. Konkrétan a Now it’s too, too late for words that should have been said long ago verse alatt. A szöveg pedig mintha megint a csapat és a rajongó kapcsolatáról szólna, de most negatív előjellel. Nem tudtam megmenteni a lelked? Aztán most is, csak úgy, mint korábban nem engedik, hogy túlzottan szomorúak legyünk. Erről pedig a Soothe My Soul gondoskodik. A dal maga olyan mintha a Violatorról maradt volna le. Igazi sláger gyanús szerzemény, a koncertek nagy kedvence lehet. Legyen szó himnuszról, azért ebben a dalban is ott van az a lebegős érzés, ami az egész albumot áthatja. Miután kitomboltuk magunkat jöhet a lezárás, ami hasonlóan erősre sikerült, mint a kezdés. A Goodbye egy igazi blues szerzemény, ami néhány társához hasonlóan a végére teljesedik ki, de akkor nagyon. Akár karrierzáró dalnak is beillene. A szöveg mellett a goodbye kórus mindent visz. És nem csak a szöveg, hanem a szimfonikus hangzás is erre az érzésre erősít rá. A végén nem marad más csak Martin és Dave búcsúja. Goodbye!

Reméljük nem! Az ember csak ül a végén, a lelke kifacsarva. Ennyi érzelmet egyszerre nem könnyű befogadni. Kis idő elteltével viszont újra a play gombra esik a választás. Nem elég egyszer átélni a mennyországot!

DelMa promo TV spot:

http://www.youtube.com/watch?v=RoDA2nTsL3c

https://www.facebook.com/sonymusichungary 

+ Kanada: 2. (8000 eladott példány)

Múlthét szerdán 1437 -en állt a számlálójuk.

Csak 1000…
Holnap megyek a Sonyhoz megkérdezem mennyit adtak el.

Elvileg a SONY játéknak az volt a feltételen, hogy 4000+ fogyjon az első héten.

@Tharsis: nem tudom pontosan de, ha platina akkor több mint 2000db fogyott. 
Holnapra megpróbálom kinyomozni

Szilaj! Nem tudod kb. mennyit adtak el belőle eddig?

Igen már Platina lemez!!! 

EG! Ez a lista nem hiteles. Viszont nálunk is első helyen nyitott az album!

http://zene.slagerlistak.hu/top-40-album-dvd-es-valogataslemez-lista

ajánlatOK…

http://bolt.mediamarkt.hu/ajanlat/Zene/Depeche_Mode_Delta_Machine/1109329/2013-03-26

http://metro-nom.hu/cd/6746-depeche-mode-delta-machine-2013-marcius-25-887654606327.html

baráti LP ár… 
http://www.musicland.hu/?p=lemez&l=&b=LP&id=382083

US Billboard listán a 6. helyen áll 52000 darabbal.

http://www.billboard.com/articles/columns/chart-beat/1555877/justin-timberlakes-2020-spends-second-week-at-no-1-on-billboard