Emlékszem, amikor megjelent Dave Gahan első szóló lemeze a „Paper Monsters” (2003.06.01.) és közel ezzel egy időben Martin Gore is a második feldolgozás albumát a „Counterfeit2”-t (2003.04.27.) készítette el és adta ki… rajongói körökben az ismerőseimmel és a barátaimmal sokszor beszélgettünk arról, hogy úgy érezzük, ez a két ikon egymás nélkül is kiválóan meg-megállja a helyét a zenei palettán, de valójában csak együtt hatalmasok…
Nagy volt a vita akkortájt közöttük és közöttünk is emiatt, hogy valóban így van-e. Hiszen Dave ezt követően csak akkor volt hajlandó új közös depeCHe MODE projekten dolgozni, ha az együttes ősi dalszerzője – Martin teret enged pár saját szerzeményének a következő dM lemezeken. A „Playing the Angel” (2005.10.16.) már így látott napvilágot – Gahan dalok is kerültek rá, majd később pedig a „Sounds Of The Univerese”-en (2009.04.19.) is ismételten helyet kaptak a frontember saját számai.
Na de miért is hozakodtam most elő ezzel a témával? Azért mert pár hónapja ismét véget ért egy szakasz a zenekar, a rajongók életében és remélhetőleg újabb periódus érkezik majd el. Ugyanis nemrég a szokásos nagylemezek közötti pihenőidőszakba léptünk. Kérdés: hogyan is gondolkodnak sokan – közöttük én magam is a jövőképről?
Hmm…
Dave Gahan az első és később a második önálló albumán sikeresen megmutatta a nagyvilágnak illetve a zenésztársainak, hogy azt a rockos vonulatot és zenei életérzést képviseli, amelyet mindig is igyekezett mai napig belecsempészni a depeCHe MODE-ba és hogy mindezt képes megtenni önálló munkái során. Dave egy kemény, karakán, érces hangú frontember, aki – mondjuk ki őszintén: valóban egy valódi, hamisítatlan rock sztár(rá lett). Saját dalai ritmusában és dallamában ez az a hangulat, amely szüntelenül vissza-visszaköszön, és amelyet saját elmondása szerint is mindig szem előtt tartott, és amelyet hosszú évek során követni igyekezett. Ez ő. Mi is így ismerhettük meg, és így szeretjük. Az első szóló munkája a „Papír Szörnyek” még csak szárnypróbálgatás volt a részéről, de a második korong a „Hourglass” (2007.10.21.) mind zeneileg és tartalmilag már sokkal mélyebb és kiforrottabb alkotás.
Ha pedig ennek tükrében Martin Gore munkáiról ejtünk szót, azt mondhatjuk el, hogy ő az, aki a lágyabb, lassabb, dallamosabb zenei hangulatot és irányzatot képviseli. Martin a depeCHe MODE állandó dalszerzője második különálló albumán is ismét olyan feldolgozásokat jelentetett meg, amelyeket a saját szája íze szerint újraalkotott. Régi nagy kedvenceiből válogatott össze egy szép csokorra valót, és amelyeket saját dimenziójába helyezve új szintetikus köntösbe öltöztetett.
Hosszan ecsetelgethetnénk… persze mindezt már annyira jól ismerjük: a tagok munkamódszerét és a depeCHe MODE munkamódszerét is, amikor éppen mind együtt dolgoznak. Igen ismerjük, hogyan készülnek elő egy új album munkálataira. Martin megírja az ötleteit – otthon egymaga komponál, majd egy „Band meeting” keretein belül meghallgatják és átbeszélik, hogy melyek azok a szerzemények, amelyek érdemesek arra, hogy egy új korong anyagát képezzék. Vannak olyan dalok, amelyeket elvetnek, és vannak olyanok, amelyek időközben – a stúdió munkálatainak ideje alatt születnek.
Számomra Dave az énekhang, a vadság, Martin pedig a lágyság, a melódia hírnöke. Ők már 2003-ban is tudták, hogy egyenként is megállják a helyüket! Persze, naná! Hiszen ők már bizonyítottak, letettek már sokat (szinte mindent, amit csak lehet) az asztalra. De idejében eszméltek, mert valóban nagyok ők, de csak együtt igazán azok. A depeCHe MODE mint zenekar, csak így teljes, vagyis csak így LEHETNE teljes. Erre már több példa is van… „Ultra” (1997.04.13.), „Exciter” ( 2001.05.13.), „Playing the Angel” és a „Sounds Of The Universe”.
Lehetne teljes… újra! De tényleg lehetne?
Rajongói fórumokon már annyi elemzés, kritika és egyéb írás született arról, hogy MI LENNE HA?! Mi lenne, ha Alan Wilder sosem lépett volna ki a zenekarból, vagy hogyha újra visszatérne? Dunát lehetne ezekkel az eszmefuttatásokkal rekeszteni, de talán még magát az Amazonast is el lehetne terelni a medréből…
Én személy szerint egyáltalán nem vagyok egy túlzottan elemezgető típus, hiszen túlnyomórészt mindig csak olvastam ezeket a hozzászólásokat, de soha nem írtam erről több oldalnyi véleményt, sem cikket, (ezzel az írással sem az a célom, hogy ezeknek az elemzéseknek a hosszú sorát egy újabb esszével növeljem) de tény, hogy kedvenc együttesünk - a depeCHe MODE így, ilyen formában, ahogy most létezik, nem teljes. Most pedig belőlem is kikívánkozott az, hogy hangot adjak az észrevételeimnek, kívánalmaimnak…
Nagyon szeretem, imádom a zenét! A dM-et már kisdobos korom óta hallgatom, játszom, éneklem, fordítom és ÉLEM. Lassan két éve vagyok tagja a Freestate.hu csapatának. De a fentebb említett négy nagylemez (Ultra, Exciter, PTA, SOTU) számomra jóval kevesebbet adott zeneileg, mint például az ezeket megelőző négy. Az Ultrában még benne volt az a „töltet” és „utórezgés”, hogy naggyá váljon a fülnek és a léleknek, de ez a fajta lendület a SOTU-ra számomra már mintha teljesen eltűnt volna. Hallgatom ezeknek a korszakoknak a dalait, szeretem őket, de nem mozgatnak meg. Nem indítanak be! Vagyis nem úgy! Nem olyan szinten. Nehéz ezt megfogalmazni. Ugye tudjátok, mire gondolok?! Biztosra veszem, hogy igen. Vannak köztük igazán értékes gyöngyszemek, de egyáltalán nem megindítóak.
Itt jön be a képbe Alan Wilder és az ő munkássága, zenei aláfestése. Alan budapesti „Recoil Event”-je után (2010. április 16.) éreztem újra azt, amit korábban már elveszettnek hittem. Számos budapesti és vidéki dM klub rendezvényen tapasztaltam azt, hogy alább hagyott a lendület az új dalokban és a rajongókban is. Ezek az érzések és tapasztalatok számos koncert után egyre nagyobb mértékben felerősödtek bennem. Az egész más lett… Egyfajta hiányérzet van bennem és ezzel nem vagyok egyedül. Mindenki érzi, látja, hallja. (Firtathatnánk az okokat, hogy miért lehet ez, de erre ott vannak a fórumok, ahol már előttem rengetegen leírták a véleményüket, millió alkalommal.) Mindez – a hiányérzet pedig nem amiatt van (véleményem szerint), mert együtt nőttünk fel az együttessel, mert már mi is meglett hölgyekké / fiatalemberekké váltunk, vagy mert konszolidálódtunk és nem fogadtuk el a változást. A dalokat ugyanúgy hallgatjuk, mint régen. Egy „SOFAD”, vagy egy „Violator” dalnak pedig most is éppen olyan nagy EREJE és LENDÜLETE van, mint akkor…
Hasonló lendületet éreztem a „Selected Event” másfél órájában is, legalábbis azt az érzetet, amit elveszettnek hittem. De lehet Alan dalainak szépen hömpölygő, folyton visszatérő, odavágó elektronikus basszusa és színezete, ám önmagában ez is kevés. Pedig örvény az, amely igenis felkap, felemel és magával ránt. Ez az a bizonyos hangzás és mélység, amely személyes megítélésem (és sokak) szerint ma annyira hiányzik a depeCHe MODE zenéjéből.
Tévedés ne essen, én nem Alan Wilder fan vagyok! Nem vagyok Dave Gahan vagy Martin Gore fan sem, sem pedig Andrew Fletcher-es, mert ugye azért ő sem maradhat ki a felsorolásból!  Én elsősorban zeneimádó és depeCHe MODE rajongó vagyok. Én így szeretem őket EGYÜTT, és nem pedig külön-külön.
Az életben sok minden történik, amely kisebb-nagyobb mértékben közbeszólhat a dolgok alakulásába, alakítva ezzel sorsokat, eseményeket, és az eredmény pedig éppen mindig az, amit a jelen pillanat hordoz. De bármi megtörténhet! Nekünk IGAZ rajongóknak pedig jó (lehet) ebben hinni. Mert a depeCHe MODE tagjai – Dave, Martin, Fletch és Alan (mint ahogyan azt már korábban is említettem) egyenként is nagyon jók és hatalmasok! Nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezeik közül, de egymás nélkül csak „félkarú óriások”…
A jövőre nézve mi az, ami még ránk várhat?
Egy biztos, a depeCHe MODE sohasem adta fel bármi is történt – BÁRMI!!! Zenélnek nekünk, mert imádnak zenélni és nekünk játszani. Remélhetőleg hamarosan újra megajándékoznak majd minket egy fantasztikus nagylemezzel. Miért ne tennék?! Hiszen úgysem bírnak hosszú ideig a fenekükön maradni. Én – MI pedig azt szeretnénk, ha ezt az új albumot újra együtt alkotnák meg… a mi ÓRIÁSAINK!
Az az elementáris erő pedig, amely mindig is övezte, körülvette az együttes karrierjét, amely minden rajongójukat szüntelenül hozzájuk vonz újra és újra, reméljük, legközelebb sem marad el. Számtalanszor nyilatkozták a tagok, hogy milyen jó az egymás közötti viszonyuk az elmúlt pár évben… Kedves zeneszerető barátaim, bízzunk abban, hogy ez a jó kapcsolat majd továbbra is megmarad közöttük és a jövőben talán mindenkire kiterjed majd… és nem csak egy speciális este elejéig!
„Even the stars look brighter tonight / Nothing’s impossible / I still believe…”
Suller Gábor
|
|
|
A mai DM ból nem csak az Alan féle studio hangzás hiányzik igazán, hanem azok a dallamok, szintifutamok, amiket ő adott hozzá Martin nyers demóihoz)
|
Kamu 
|
|
Sziasztok,!Van egy nem hivatalos infóm arról hogy ,jövő márciusba jön hozzánk Martin,egy unplugged koncertet ad. Állitólag ,valami dijat is fog kapni.. Valaki tud erről valamit???
|
|
Irigylem azokat akik ilyen szépen megtudják fogalmazi a mondandójukat.Én csak egy egyszerű lány vagyok,de az a lányeg,hogy a Depeche Mode-n nőttem fel.Alannel,vagy nélküle?Nekem mindegy.Tetszenek az új albumok is.Nekem Dave a lényeg!A hangja,a személye.
|
|
Hello,szerintem a paper tour volt az amikor Dave visszahozta a hitet dm rajongóknak,ha valaki megnézi a baseli koncertet mindent megért…...marylin mansonnak nem kellett a personalra semmit se csinálni,mert itt amit Dave beleadott és megihletett mindent és mindenkit akinek a negyed szíve belehalt Alan-be,mint nekem és visszadta a reményt a Depeche…...... élni fog.
|
Szerintem minden álláspont valahol megállja a helyét. Alan munkásságát sem túlmisztifikálni, sem alábecsülni nem szabad. Ha lehet mondani, ő volt a régi DM albumok igazi producere. Martin mindig nagyszerű dalokat írt, Dave pedig kurvajól énekelt, de ami ezek mellett hozzájárult ahhoz, hogy túléljék a 80-as éveket és maguk mögött hagyják a szintipop korszakot, az Alan újító szándékú, professzionális ténykedése (jól tudjuk, hogy a többiek előszeretettel mentek el bulizni meg nyaralni, ha már elvégezték a házi feladatot
Persze Alan nélkül is tudtak nagyot alkotni, ha olyan volt a producer (ld. Ultra, ami nálam benne van a TOP3-ban), de én úgy érzem, hogy ebből a PTA-SOTU féle retro vonalból ez a zenekar már soha nem fog kikeveredni. Nem hiszem, hogy valami is hallunk még igényes dobokat és szép vonósokat tőlük, hisz mindezeket felülírja majd a sok régi prüntyögő szinti. Mindenesetre reménykedem az ellenkezőjében ;)
|
Sokáig hallgattam Alan kapcsán, bár a Recoil Selected koncert után lett volna egy-két szavam, de mivel csak lelkes írásokat olvastam, gondoltam nem szegem kedvét senkinek a negatív sugaraimmal. Na majd most:)
Az én olvasatomban az Alan sztori a következőképpen fest (Alan fanek kövezzetek meg nyugodtan). Alan 95-ben úgy látta, hogy a DM egy süllyedő hajó, amiről mihamarabb ki kell szállni, nehogy magával rántsa. Gondolta, hébe-hóba majdcsak elkészít egy-egy Recoil lemezt, megveszi világszerte néhány tucat ember, ő pedig megél a csurranó, cseppenő DM jogdíjakból.
Igen ám, de a DM csodák csodájára feléledt és mára népszerűbb, mint valaha (még Magyarországon is: 93-ban az MTK pályán léptek fel, 2006/2009-ben a PF stadionban) és éppolyan kult-bandává avanzsált, mint a U2 vagy a Rolling Stones, amely tökmindegy milyen lemezt csinál, teltházas koncertet ad a világ bármely pontján. A lemezeladásokat szerintem felejtsük el bármilyen összehasonlításból, mert a letöltések miatt ma egyszerűen nem mérvadó az eladott CD-k száma (a 25 évesnél fiatalabb generáció lassan azt se tudja mi fán terem a CD). A kontraszt pedig elég nagy: Alan a RAH-ban több tízezer sikítozó rajongó előtt állhatott színpadra csakis azért, mert egy DM bulin lépett fel (és ez valahányszor így lenne, ha történetesen DM bulikon lépne fel). Alan, mint Recoil projekt Magyarországon egy lepukkant csehóban (Diesel Klub) 7-800 ember előtt (lássuk be: elég looser szituáció ahhoz képest, hogy hol is lehetne, ha anno nem száll ki sietve). A megnyilatkozásokból úgy tűnik számomra, hogy Alan már kézzel-lábbal menne vissza a Mode-ba, de kérdés, hogy a fiúk kérnek-e belőle.
Marketing szempontból persze óriási húzás lenne Alan-t felkérni a következő DM album producerének, de ez könnyen a visszájára sülhet el, mivel olyan nagyok lesznek az elvárások, amit egyszerűen lehetetlen teljesíteni. Valószínű mindenki egy SOFAD 2.0-t várna, ami egyrészt sosem volt jellemző a Mode-ra (mármint, hogy kétszer ugyanazt csinálták volna, érdekes ugyanakkor, hogy a rajongók egy része mást se tud, csak visszasírni a korábbi munkákat, holott a fiúk mindig valami új utat próbálnak, legtöbbször olyat, amire éppen senki sem számít). Másrészt a SOFAD minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen alkotás volt, egyrészt a fiúk akkori életvitele, másrészt az egyedi körülmények miatt.
Ami az Alan kontra DM vitát illeti még, lehet szidni a SOTU-t meg az Exciter-t meg a PTA-t (na jó, még az Ultrát is, legyünk nagyvonalúak:), de a maguk nemében szerintem mindegyik szenzációs lemez, leginkább annak köszönhetően, mert Martin Gore egyedülálló dalíró, és olyan érzéseket képes dalba önteni és olyan módon, mint senki más. Lehet vitatkozni a hangzáson, de egy jó dalhoz a dal az elengedhetetlen, a ?hogyan szól? pedig jó ha van (megfordítva a képletet megkapjuk a Recoil projektet, kiváló hangzással, hangzás nélkül gyakorlatilag nem létező dallal ? ha valaki nem érti, mire gondolok, játsszon el egy Recoil nótát zongorán oder gitáron, de persze ne a Faith healer-t vagy a Killing Groundot, mert azok feldolgozások).
Ne legyünk naívak: a DM Martin dalaitól és Dave hangjától lett DM (és nyilván attól, hogy megfelelő időben voltak a megfelelő helyen). Az Alan által hozzáadott hangzás csak hab volt a tortán (nem lebecsülni akarom az Alan által hozzáadott értéket, de ez akkor is “csak” a hozzáadott érték, nem az érték maga, és ez nagy különbség). Ugyan hányan hallgatták a 80-as években a DM-et olyan minőségben, hogy az Alan által hangzásban hozzátett pluszok hatással lehettek a sikerben (a legtöbben átmásolt kazettákon hallgatták Sokol rádió minőségű magnetofonokon)? Ettől függetlenül Magyarországon volt az egyik legnagyobb rajongó bázisuk.
Jellemző volt Alan fellépésére is, hogy három alkalommal volt igazi ováció: amikor Alan feljött a színpadra, amikor elbúcsúzott, és amikor felcsendültek a Never Let Me Down aggro-mixének akkordjai. Még a DM fellegvárnak számító Hamburgban is Daniel Millernek és Gareth Jones-nak kellett régi DM számok remixeivel szórakoztatnia a közönséget, hogy eladható legyen a Recoil buli.
Lezárásként, mielőtt bárki félreértene: én kedvelem Alant és az egyik legnagyobb Recoil fannek tartom magam és kíváncsi lennék, mit tudna mostanság hozzátenni a mester Martin dalaihoz, de a valóság az, hogy a hajó elment és Alan csak valami csoda folytán kerülhet vissza rá (kérdés persze: valóban kell-e, hogy visszakerüljön?, mert ebben én egyáltalán nem vagyok olyan biztos, mint az oldal hardcore Alan rajongói).
|
 Thomas_cs: Teljesen igazad van, a sok okostojás egyből mondaná, hogy lám lám, igazam van, mégse jó a DM Alan nélkül. Ez pedig nem igaz, mindnyájan jól tudjuk. Alannek ugyan sokat köszönhet a Mode, viszont Alan is a Mode-nak, hiszen ha nincs DM, azt se tudnánk, ki az az Alan Wilder. Nem értem az utánqa siránkozókat, túl kéne lépni ezen, és el kéne fogadni, hogy már nincs a csapatban Alan, ugyanis az igazi rajongó, ha nehezen is, de elfogadja a tényt. Ha belegondoltok, Dave első szólóalbumát, a Paper Monsterst is mennyien lehúzták, azt is nehezen emésztették meg páran, hogy Dave-nek nem volt elég csak a DM, önállóan is akart alkotni. Az Hourglass- szal is hasonló volt a helyzet, mert sokan a PTA-hoz hasonló lemezt vártak, de csalódtak, mert nem azt kapták, amit vártak. Csalódtak, mert abban a hitben voltak, hogy a Dave albuma is olyan lesz, mint a DM album, hát nem olyan lett. Szerencsére. Nagy baj lenne, ha a fiúk a mi ízlésünknek, szájízünk szerinti zenét játszanának- ami ugyebár lehetetlen, mert ahány ember, annyi stílus, és mindenkinek nem lehet megfelelni - mert akkor rá se lehetne ismerni az együttesre, akkor meg az lenne a baj. Mindig lenne, amibe bele tudnának kötni egyesek.
|
|
Én annyit tennék hozzá ehhez az Alan-es témához, hogy szerintem nem fog visszajönni a bandába, mert a mostani trió csak rosszul jönne ki belőle.Ha jó album jelene meg, akkor jönne a sok kritika, hogy ugye-ugye Alan nélkül nem ment.Ha nem jó album, akkor is jönne rengeted kritika, hogy nekik már mindegy Alan-nel, vagy nélküle.Sokan már így is leírták a zenekart, és kapva kapnának a lehetőségen, és valószínűleg nem csak mi Magyarok vagyunk így.Ezt mondom úgy, hogy talán egy albumot sem hallgattam meg annyiszor a DM-től, mint a SOTU-t.Nekem nagyon bejött, csak időt kellett adni neki. Ha viszont a másik oldalt nézem, marha nagy marketing fogás lenne, ha visszatérne Alan.Remélem ebből mi csak jól jövünk ki, és még pár album meg fog jelenni tőlük.Alan-nel, vagy nélküle.
|
|
Asszem én is a kisebbséghez tartozom: nem sírom vissza Alant. Kilépett, ez van, ennyi 
Az meg, hogy mennyire pótolhatatlan, nos kedvenc albumom az Ultra, szal asszem ezzel válaszoltam is  
|
|
Oli, ne haragudj, de hallottad -és csak egy példát említek- a WIMS demo változatát? Alan pont ennyire nyúlt bele a SOFAD-ba
|
|
Lehet találgatni Alannel kapcsolatban a végtelenségig…
A DM 180 fokos fordulatot vett 1993-ban.
A Violator számomra egy befejező album a régi Depeche korszakból. A SOFAD már egy teljesen más hangszerelésű és stílusú album, ami eléggé beleilleszkedik az azóta megjelent albumok közé. Most lehet, hogy Én mondok hülyeséget vagy éppen okosságot, de a SOFAD-nak is már olyan hangzása van, mintha csak 3-an csinálták volna Alan nélkül. Persze ez csak az Én véleményem. Ezalatt azt értem, hogy nem biztos, hogy egetverően más hangzású albumok születtek volna, ha Alan is a tagja maradt volna. Bááár a SOTU elkészítésében szerintem most nagy szükség lett volna rá. Lehetett volna még mit csiszolni a dolgokon. Mondjuk az Exciterhez képest jóval ütősebb lett. De mondom még 1x, EZ CSAK AZ ÉN VÉLEMÉNYEM!!
|
|
Na, akkor ebben egyetértünk!
|
|
Lelkes vagyok, de nem a régebbi albumok kárára. Nem azt keresem mi lehetett volna, hanem, hogy mi lehet.
|
Tharsis, ezt nem értem.
A RAH-beli koncert után olyan lelkes voltál Alan visszatérésével kapcsolatban.
|
|
Szép írás, de annyira fárasztó már ez az Alan téma, hogy teljesen elnyomja a többi részt… Én is szeretném ha visszajönne, de nélküle is jó albumok születtek, és különlegesek is lettek a maguk nemében. De tényleg nem akarok ezen rugózni, meglátjuk mit hoz a jövő.
|
|
Szia Tharsis! Én ezt az írást buzdításnak szántam. Sajnálom, hogy neked, ennek ellenére csalódást okoztam vele… Ha te csak ezt hámoztad ki belőle, amit röviden összefoglaltál, akkor nem ment át a teljes üzenet. De egyből ítélsz, mint a legtöbben, ahelyett hogy először kérdeznél…
|
|
Mönye. Ilyen világot élünk.
|
|
|
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
|
