Hosszú évek óta nem érintett depeCHe MODE dal még így meg, mint a HEAVEN. Gyakorlatilag, amióta kézhez kaptam körbe-körbe ezt hallgatom… over and over. Engedjétek meg, hogy a dallal kapcsolatban felmerült – szubjektív – véleményem megosszam Veletek.

A dalt megelőzően, a hozzám is eljutott részletek alapján, ismét szomorúan vártam az új albumot, mert azok egy SOTU 2 hangzású dalt vetítettek előre. Ez persze sokak számára jelenthetett volna jót is. Nem titkolom, hogy a SOTU és PTA albumok nem a szívem csücskei. Sok-sok remek dallal, de nagyon szegényes hangszereléssel, vagy legalábbis nem olyan kidolgozottsággal, mint azt sokan vártuk volna. Itt ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez a személyes véleményem, és örülök, hogy a dM 3. korszaka máig fertőzi a fiatal generációkat, és hódít el sok millió hallgatót. Ma megpróbáltam mondanivalóban és rímszerkezetben is hűen tükrözni a dalt magyar nyelvre, az eredményt a dalszövegek közt olvashatjátok. Bízom benne, hogy Titeket is jobban elgondolkodtat majd ebben a formában is.

Amikor jött a dal, rozsdás kés döfésével talált szíven. Már az első meghallgatás után beleszerettem, aminek több oka is van. A B oldal sem rossz, de minden szinten B oldal a Heaven mennyeiségéhez képest. A végtelenül egyszerű dobritmus – mely szívdobogásként élteti a dalt – teljesen tökéletes alapot biztosít a mondanivalónak. A szívbemarkoló, remekül kiválasztott és harmonikusan vezérlő zongora hibátlan kombináció. Az ezt kiteljesítő fájdalmas Dave hang már szuperlatívuszok magasságába emeli a teljes kompozíciót. Martin vokálja libabőrösre sikerült, kreatív és telitalálat, ahogy a kedvenc gitárja és annak ide teremtett hangja is. A szólógitár és basszusgitár közös motívuma is fülbemászó, remek téma. Nem egy szimfonikus mű, nem egy mesterkélt jazz orgia, egy őszinte ballada, ami működik!

Meggyőződésem, hogy nagyon sokat adott a dal teljes hangzásához a jó öreg Flood. Újra vannak mélyek, telt hangzás, finom visszhanggal kísért tér. A pattogó, apró motívumokkal tűzdelt dobszekció kicsit a Wrongot idézi. Minden remekül összevág az analóg recsegő hangszereléshez. De ez a recsegés most sokkal jobban ki lett dolgozva, újra lehet hangosan hallgatni módot az autóban. A két korábbi album ilyen szempontból elvérzett a hangmérnökök kezében.

Aztán megjelent a videó, mely újra a képernyő elé szegezett. Dave olyan szemkontaktust teremtett, amit talán még soha nem éreztem. A személyes találkozásunk ehhez képest sehol sem volt. Kisfiamra nem erőltetem a depeCHe MODE-ot, de a Dave-bácsis videót gyakran kéri! Valószínűleg a rendező ötlete volt a videó, és hihetetlen, hogy elsőre így átérezte a mondanivalót – legalábbis azt, ami nekem ebből lejött.  Annak ellenére, hogy a dal meglehetősen vallásos témájú – ahogy az már Martinnál lenni szokott. Ismét sikerült Dave-re formázni azt, és annak megjelenítését. És akkor az én benyomásaim: A videó szándékosan túl szemcsés, kopott, fátylas, mint egy régi film – régi banda. A srácok 100%-ban önmagukat adják, szinte smink nélkül. Kicsit a bőrdzsekis kicsit a konszolidált fehér zakós, mennybe lépő Dave. A múlt és a jelen. Gyakorlatilag semmibe nem került volna a csapatnak, ha egy kis utómunka árán úgy néznek ki a fiúk, mintha a 90-es években járnánk. De nem ezt tették, és úgy gondolom szándékosan. Az eddigi legőszintébb videó a számomra legmegrendítőbb dal. Egy az egyben szembenéznek velünk: Tessék, itt vagyunk, ezek vagyunk, fogadj el!