„depeCHe MODE talán nem a legunalmasabb banda, akik valaha előfordultak, de kétségtelenül afelé tartanak. Az egyetlen, amit érdemes kiemelni a nevetséges és elképzelhetetlen létezésükben, az a kifinomult és hihetetlen sikerük.”
Depeche Mode koncert Párizsban
Dave Gahan újfent kijátssza a halált és Morrissey-t
Stade de France stadion, Párizs
2009. június 27.
(****)
Így fogalmazott a hosszú ideje nem létező Record Mirror magazin riportere, miután megtekintette a banda koncertjét Manchesterben, a kicsi és izzasztó Rafters clubban 1981 augusztusában. A firkász egy másik hasonlóan kedvesen rosszindulatú, a “még ahhoz is túlságosan unalmasak, hogy egyáltalán érdektelenek legyenek” jelzővel is illeti az együttest, akik ennek ellenére ekkor már két kislemezt jegyeztek. A második, a New Life, a Pac Man árkád játék hangzására és dallamára hajaz, ugyanakkor ezzel első ízben rákerülnek az angol slágerlistára. Ám senki nem gondolta volna akkoriban, legkevésbé talán a fenti savanyú tollú kritikus, - aki egyébként nem más mint az akkor 22 éves és éppen frusztrált pop lángész Steven Morrissey - hogy majdnem három évtized elteltével a depeCHe MODE akkora népszerűségnek örvend majd, hogy a párizsi Stade de France stadiont, a labdarugó világbajnokságok döntőinek és Rolling Stones koncertek helyszínét képes csurig megtölteni.
Az erős délutáni napsütéstől védett helyen, a kellemesen hűvös backstage-ben Martin Gore a csapat dalszerzője a Q Magazin felolvasását hallgatja Morrissey cinikus értekezéséről. Kínos csend következik amíg egyszer csak Gore nevetni kezd. Kacagó, csuklás-szerű ha-ha-ha, végtelen ismétlődésben. Vidámság? Irónia? Keserűség? Vagy talán csak egy molotov koktélnyi diadalittas vihogás?
- Akkoriban ez egy tipikus kritika volt - mondja mosolyogva Gore, a nyughatatlan szemű alacsony növésű figura, hátrafésült, göndörre robbantott szőke tincsekkel, amely elképesztően hasonlít az 1935-ben készült Frankenstein menyasszonya c. film őrült tudósára, Dr. Pretoriusra. Ahogy meséli, mialatt az együttes az új lemezét, a Sounds Of The Universe-t vette fel, kezükbe került egy doboz tele régi újságcikkel és kivágásokkal, amiket Dave volt felesége gyűjtögetett valamikor.
- Azokban a cikkekben szinte ugyanezek a sorok szerepeltek. Mindegy egyes cikk lesújtó volt ránk nézve. De feltételezem, akkoriban tényleg eléggé borzasztóak voltunk.
Ahogy a depeCHe MODE átalakult, - Gore fogalmazásában - a “négy basildoni srác, akik kétségbeesve próbálnak elektronikus zenét csinálni” bandából a stadionokat megtöltő európai félistenekké, az az egyik legkülönösebb átváltozás a brit popzene életében. Az eredeti dalszerző elhíresült lépéssel vált ki a bandából, hogy megalakítsa a Yazoo-t, röviddel az 1981-es Just Can’t Get Enough megjelenése után, amely egyébként még mindig az egyik legtöbbet letöltött daluk az iTunes-on. Amikor Gore átvette a dalszerzési feladatokat, a prüntyögő depeCHe MODE a dalgyártásban egy sötét, borongós, sallangmentes pop noir-ba tért át, ami sokkal inkább a 30-as évek Berlinét idézi, mint a 80-as évek Basildonját. Ráadásul mindez Európában történik, ahol az új felállású depeCHe MODE a legnagyobb és a legelkötelezettebb rajongótábort szerzi meg magának olyan emlékezetes szintetizátor darabokkal, mint az Everything Counts vagy a People Are People, megelőzve az amerikai áttörésüket, amit aztán majd az utókor számára az 1989-es koncert filmjük, a 101 örökít. DA Pennebaker által rendezett film 80 ezer hisztérikus Mode rajongóval precedens értékűvé válik és 20 évvel később még mindig az. Ahogy a hűséges rajongók gyülekeznek a Stade de France lelátóira, a párás levegő megtelik várakozás izgalmával; nem csak esemény, hanem egy nagy család gyülekezete. - Jókis látvány, ugye? - vigyorog Gore.
Meglehet, Morrissey még mindig a depeCHe MODE “meglepően unalmas” zenéjén gondolkodik vagy nem, talán még ő is elismerné, hogy a banda története minden csak nem unalmas.
Gahan heroin függőségen esett át és közismert módon 2 percig halott volt 1996-ban, miután túladagolta magát és újjá kellett éleszteni. A billentyűs Andy Fletchernek ugyancsak kijárt, amikor idegösszeomlással az 1990-es világ körüli turnéjuk során (sic!) a The Priory rehabilitációs intézetben kötött ki. Az egykoron alkoholista Gore pedig már 3 éve józan, a piát pedig fitness diétára és kényszeres eBay-ezésre cserélte.
- Elérkeztem addig a pontig, amikor a dolog kezelése kifolyt az irányításom alól. - mondja. - Egyszerűen abba kellett hagynom. Elérkezel abba korba, amikor az ivás előnyeit jócskán felülírják a rendszeres másnaposságok. Ha most alaposan berugnék, annak egész hétre való következményei volnának.
Jóllehet, a banda démonai már lakatra vannak zárba, a drámai események nem szűnnek. 2009 május 12-én a Tour Of The Universe turné Athéni állomásán Gahan rosszul lett közvetlenül a koncert kezdete előtti pillanatokban. Kórházba szállítás után gyomorhurutot diagnosztizáltak nála. További vizsgálatok során az orvos CT vizsgálatot is végzett. Az a kis árnyék, amit Dave hólyagján kimutattak, egy kialakulóban levő tumor volt, amit aztán azonnal el is távolítottak.
- Azt hiszem erre az eseményre úgy kell tekintenünk, mint egy csodára, hogy gyomorhurutja lett. - mondja Gore. - Máskülönben turnéznánk egy évig, mialatt Dave-nek még mindig megvolna a tumorja. Az is csoda, hogy az orvos alaposabban is megvizsgálta. Ez más esetben nem történik meg. Nagyon szerencsések voltunk.
Az, hogy Gahan ismét eltáncolt a kaszás elöl, sokat elárul arról izgatott figuráról, aki a koncerteken a rock istenek izzasztó karikatúráját testesíti meg. Talán ez történik, amikor az önpusztítás a végletekig fajul. Peckesen vonaglasz a mellényedben vagy éppen meztelen felsőtesttel, mint Michael Hutchence, noha a szexuális karizmád sokkal inkább Michael Barrymore-ra hajaz (brit komikus és televíziós műsorvezető). Azt hiszed, hogy Elvis vagy, miközben minden arcmozdulatod elárulja, hogy essexi vagy. De legalább ott van a hang. Az a félelemtől üvöltő, agonizáló hang, ami a Wrong indusztriális hangzását végigkíséri és olyan, mint egy orwelli dorgálás. És amitől a madarak pánikszerűen elrepülnek a stadionból, az a rajongói kedvenc Fly On The Windscreen. “Death is everywhere,” üvölti az az ember, aki közelebb volt a halálhoz, mint bármelyikünk. Több tízezer ember énekli vele együtt. A látványba és a hangzásba az ember térde is beleremeg.
Ahova Gahan gótikus étoszt szállít, oda Gore érzelmeket visz. Megragadja a mikrofont és a depeCHe MODE-hoz képest egzotikus hangzású Little Soul előadásába fog, hangja jóval emberibben szólal meg a Mode hideg és kegyetlen repertoárjához képest. A Walking In My Shoes és az In Your Room fagyos robbanásában még több szenvedéses agónia hallatszik, dalok, amelyekre megesküdnél, hogy büntetésnek szánták - egyfajta megbánás-szerű, önmarcangoló popzenei darabok, ugyanakkor éppen ellenkező hatásuk volt a hatalmas gyülekezet előtt. És ha van olyan dolog, amihez a depeCHe MODE sokkal jobban ért, mint bármelyik együttes, az a tömeg manipulásása. Már teljesen besötétedik, amikor megszólal az I Feel You és az egész stadion egyszerre mozdul a pengetésre. Az Enjoy The Silence, a táncaparkettet betöltő és a bánatot diszkóütemmel megtöltő melankolikus hangulata átcsap egyszerre ringó extázissá. Mind közül a legfantasztikusabb, a heroikus germán eposzokat idéző 1987-es Never Let Me Down Again, ami ennyi év után szinte viccet csinál abból a tényből, hogy a dal egykoron mindössze a 22. helyig jutott az angol slágerlistán. Ha éppen most ejtettek volna ide a Mongó bolygóról és tanúja lennél, ahogy 100 ezer vagy még több kar metronóm szerű szinkronban leng, feltételeznéd, hogy talán ez az legismertebb dal az emberiség történelmében. Egészen addig, amíg megvárod a ráadást, hogy lásd ahogy Szent Dave gospellt énekel Gore gitározására. Utoljára akkor volt ekkora őrület a párizsi Stade de France stadionban, amikor Franciaország megverte Brazíliát 3-0-ra.
Az aftershow egy kis basildoni hangulatot csempész Párizs távolabbi részeibe, köszönhetően a busznyi barátnak és családtagnak, akik segítenek elfogyasztani a sajtgolyókat, kolbászkákat és az asztali bort. Gore igazán elégedettnek látszik, hátba veregetést osztogat bőrdzsekiben és T.Rex pólóban.
- Sokkal jobban érezzük magunkat az együttesben - mondja és látni a szemén, hogy valóban így gondolja. - A közönség elképesztő volt. Mindenki elégedettnek tűnt. Ez a fontos.
A nosztagiázás kedvéért a Q Magazin felajánlja Gore-nak az ominózus Morrissey cikket az együttes nemrégiben megtalált régi újságcikkeket tartalmazó gyűjteménye számára, a régmúlt idők mementója jeléül. Gore úgy nézi feszülten a darab papírt, mintha annak érintése fizikai sorvadás esetleges bekövetkezésével fenyegetne.
- Nem - mondja nevetve remegő hangon. - Tartsd meg!
De amikor elérkezik az idő, hogy megvalljam, miszerint a mai este nyilvánvalóan nem azt bizonyítja, hogy a depeCHe MODE a legunalmasabb banda, akik valaha előfordultak, ő már megfordult és ott is hagyott.
Simon Goddard
Q Magazin
September 2009
p. 142-143.
(Megjegyzés: A szerző ismert Morrissey és The Smiths biográfus, számos könyvet és cikket írt a témában.)