Bár Andy nyilatkozatán kívül egyelőre nem sok konkrétumot tudunk a következő DM albumról, úgy tűnik, a fiúk nem múlatják tétlenül idejüket. Martin és Andy ugyebár DJ-ként lépnek fel imitt-amott, Dave pedig a vele készített sok száz interjú után úgy döntött, kipróbálja magát a másik oldalon.

A minap az Interview Magazine számára készített terjedelmes interjút a Gucci divattervezőjével, Frida Gianninivel, aki a Gucci 90-dik évfordulójára készül 1921-es kollekciójával, mely a nagy nyilvánosság előtt egy hónap múlva mutatnak be a Gucci múzeumban.

Dave Gahan a Gucci „szülővárosában”, Firenzében találkozott a 38 éves Gianninivel, hogy elbeszélgessenek a Gucci 90 éves történelméről, és arról, miért fontos olykor-olykor belenézni a visszapillantó tükörbe, mielőtt az ember továbbszáguldana a jövő felé.

Az interjú több szempontból is kuriózum, ha másért nem hát azért, mert a Depeche Mode nevét is egy francia divatlap ihlette (bár annak jelentése a közhiedelemmel ellentétben nem „sebes divat”, hanem távirati stílus). Az interjú nem csak Frida Gianniniről, hanem Dave-ről is felvillant néhány érdekességet, többek között megtudhatjuk belőle, miért nem lett belőle végül divattervező (sokunk örömére).

Az eredeti interjú és Frida Giannini kollekciójának néhány darabja itt található: www.interviewmagazine.com

A magyar fordítás pedig alább olvasható:

 
DAVE: Gratulálok az évfordulóhoz!
GIANNINI: Nagyon szépen köszönöm!

 
DAVE: Biztosan csodálatos dolog olyasvalami részesének lenni, ami ilyen hosszú ideje tart. Számomra sem ismeretlen ez az érzés, mivel egy olyan zenekarban játszom, amely ha nem is annyi ideje, mint a Gucci, de régóta jelen van. Idestova 31 éve zenélünk együtt, és amikor visszanézek arra, amit elértünk, komoly teljesítménynek tűnik. Már-már történelem. A legutóbbi kollekcióid kissé jobban idézik a Gucci történelmét, mint azok a kollekciók, amiket a Guccihoz kerülve alkottál. Mit találtál, amikor először beléptél a Gucci levéltárába?
GIANNINI: Nos, amikor 2002-ben beléptem a Guccihoz, rögtön kutatómunkába akartam kezdeni a levéltárban, mert hallottam milyen lenyűgöző, de sosem nyílt rá alkalmam, hogy ténylegesen meglátogassam. De meg kell mondanom, hogy elhűltem, amikor bejutottam, mert a Gucci levéltára tele van mindenféle hihetetlen tárgyak és cikkek terveivel a negyvenes évektől a hatvanas-hetvenes évekig. Ott vannak azok a fantasztikus retikülök, lakberendezési tárgyak, vagy a golfhoz, teniszhez kapcsolódó életstílust megtestesítő tárgyak. Rengeteg tervet készítettek autókhoz, autóülésekhez a hetvenes években, és ott vannak azok az eredeti virágrajzok és nyomatok, amelyek félelmetesen inspirálóak voltak a számomra, mert csak előkaptam egy régebbi vázlatot, vagy tervrajzot és újragondoltam – új életet vittem bele. A Gucci divattervezőjeként mindig imádtam egyfajta stílusházasságot kötni a múlttal, jelennel és a jövővel, mert ennek a márkának elképesztő történelme van. Kilencven év hagyománya, a tökéletességről alkotott elképzelések, a luxustermékekkel kapcsolatos tapasztalat, no meg a szakértelem, mely generációkat kísért végig. A mai napig dolgozik nekünk néhány beszállító, akiknek már a szülei is a Gucci család beszállítóiként dolgoztak még a század elején. Úgyhogy jó dolog mindig valami olyat alkotni, amely egyensúlyt teremt a között, ami a múltban történt és aközött, amit a jövőben akarunk majd megtenni.

 
DAVE: Én ugyanezt szeretném megtenni a zenében. Egyaránt fontos ismernem a zene gyökereit, és megvalósítani, hogy a jövőnek szóljon. Ha már a zenénél tartunk, meg akartam kérdezni, igaz-e, hogy több mint 7000 bakelit lemezt őrzöl otthonodban?
GIANNINI: Mostanra már 8,000-et, de igaz! (nevetés)

 
DAVE: Megértem, ha az egyik kedvenc szobád éppen az, ahol ezeket a lemezeket őrzöd!
GIANNINI: Igen, valóban az. Ezeket a bakelitlemezeket elsősorban a nagybátyámnak köszönhetem, aki DJ volt és elég népszerűnek számított a nyolcvanas években Olaszországban. Sajnos autóbaleset érte és a nyolcvanas évek végén elveszítettük. De lényegében olyan volt, mintha a bátyám lett volna, mivel nem volt túl nagy korkülönbség közöttünk. Így aztán megörököltem a bakelit gyűjteményét, mely abban az időben úgy hatezer darabból állhatott, és azóta folyamatosan gyűjtöm hozzá a zenéket. A bakelitek köztudottan elég nehezek, ezért valahányszor új helyre költözöm, építtetnem kell egy teljesen új falipolcot, amelyen eltárolhatom ezeket a lemezeket, ami az építészek rémálma. De meg kell mondanom, nagyon büszke vagyok, mert ez gyűjtemény nagyon különleges a számomra. Rengeteg emlékem van a nagybátyám zenéivel kapcsolatban, és ott van az a sok gyönyörű borító. Imádom a bakelitlemezek borítóit.

 
DAVE: Hogyan kezdtél el érdeklődni a divatszakma iránt? A zenének köszönhetően vagy volt valami más, ami miatt ettől függetlenül fordultál efelé?
GIANNINI: Nos, mindig magával ragadott a zenészek kinézete. Mindig csodáltam őket a megjelenésükért. Gyerekként, kamaszként úgy tűnt számomra, hogy akiket kedvelek, azoknak nincs is szüksége sztájlisztra. Ma már jellemző trend, hogy mindenkinek van sztájlisztja, vagy legalábbis követi egy sztájliszt vagy dizájner tanácsait. Ám ha magam elé idézem David Bowie hetvenes évekbeli megjelenését, az annyira eredeti és hiteles volt, hogy úgy gondolom, ennek révén válhatott igazán őszinte zenésszé, és a divattervező szemszögéből is izgalmas látvány volt. Rómában nőttem fel, egy tulajdonképpen úgy mondhatnánk, nyitott gondolkodású, liberális családban. Apám építész volt, anyám pedig művészettörténetet tanított, szóval elég intellektuális légkör vett körül, és ez talán kicsit túl sok is volt nekem, amikor gyerek voltam. Persze annál érdekesebb lett, amikor felnőttem. Azt kell, hogy mondjam, a tervezés és rajzolás iránti szenvedélyem azonnal kialakult – négy-ötéves korom óta minden időmet rajzolással töltök. A nagymamámnak volt egy butikja Rómában. Most kilencven éves, az üzletet tíz évvel ezelőtt zárta be. Azonban rengeteg emlék jut eszembe arról, hogy a próbababákkal, szövet és ruhadarabokkal játszadozom a kirakatban, meg az eladótérben az emeleten, a nagymamám felett. Úgyhogy nem tudom… Talán már gyerekkoromban beleszerelmesedtem a divatba és a ruhákba. Ugyanakkor tinédzserként egyértelműen a zene volt a szerelmem. Sokféle zenét hallgattam. Imádtam a Depeche Mode-ot (nevet). Emlékszem, tizenöt éves lehettem, amikor Madonnát próbáltam utánozni, és igyekeztem úgy kinézni, mint ő a „Like a Virgin”-ben, csipkekesztyűben, cicanadrágban, meg minden. Ily módon a divat egyfajta önkifejezést jelentett számomra.

 
DAVE: Érdekes, hogy ezt mondod, mert ugyanez a két dolog, mármint a zene és a divat, kéz a kézben járt az én életemben is. A középiskola után művészeti főiskolára mentem, de sokkal jobban érdekelt a zene és a divat kombinációja. Amikor ugyanis tinédzser voltam, a punk zene a Szex Pistols-szal, a Clash-sel és The Damned-del megérkezett Angliába és az egész stílus egyedi volt, másként öltöztek, ami magával ragadott. Hozzád hasonlóan, én is David Bowie-n és a T. Rex-en nevelkedtem, és ezek a bandák mindent elsöpörtek. Tinédzserként bámultam a TV fellépéseiket, és bár nem voltam jó egy csomó dologban, úgy éreztem, én is tudnám ugyanazt csinálni, mint ezek a srácok.
GIANNINI: Ez a befolyás, a zene és a divat közötti kapcsolat abban az időben rendkívül erős volt Nagy Britanniában, ugye?

 
DAVE: Igen, hihetetlenül erős dolog volt. Úgy alakult, hogy rövid ideig tényleg divattal kapcsolatos tanulmányokat folytattam, kb. egy évig, és néhány barátom a Központi Saint Martin Iparművészeti Főiskolán tervezett továbbtanulni Londonban, ezért azt gondoltam, én is ezt az irányt választom majd. Csakhogy akkor indultunk a Depeche Mode-dal, amelynek kezdeti sikerei folytatással kecsegtettek, ezért végül úgy döntöttem, azon az úton haladok tovább.
GIANNINI: Én viszont adott ponton a divattanulmányok mellett köteleztem el magam. Emlékszem, milyen nagy vitáim kerekedtek szüleimmel abból, hogy ők inkább egy konzervatívabb egyetemre küldtek volna, ahol valami biztonságosabb tudást szerezhetek, de én kitartottam és a divattanulmányok felé fordultam, ezért tizenkilenc évesen kezdtem tanulmányaimat a Divat Akadémián Rómában. Közvetlenül utána néhány konfekció ruhagyárnak dolgoztam Rómában, majd Fendibe költöztem és végül a Guccinál kötöttem ki, mint a kézitáskák fő tervezője. Ezzel kezdetét vette karrierem a Guccinál.

 
DAVE: Ami engem inspirálni szokott, az rendszerint nagyon vizuális – és az általad elmondottakból úgy hangzik, mintha hasonlóan működne ez nálad is. Honnan merítesz ihletet napjainkban?
GIANNINI: Hát tudod, egy tervező számára az ihlet számos oldalról és irányból érkezhet, legyen az egy hely, ahová utazol, egy kiállítás, vagy zene, amiről az imént beszéltünk, vagy egy film. Befolyásolhat egy korszak, mint a hatvanas, hetvenes évek. Idén például sokkal inkább a kilencvenes éveket érzem, vagy valami futurisztikusabbat akarok látni. Tehát nincs kőbe vésett szabály, hogy úgy mondjam, mert minden félévben valami újat kell kigondolnom…Igazából néha a hangulatodtól és az aktuális élethelyzetedtől is függ. Ha belegondolok, néha nagyon jó pillanatokat élek át, nagyon vidám vagyok és optimista, ilyenkor több élénk színt látok a kollekcióimban (nevetés). Más alkalommal lehangoltnak és nagyon szomorúnak érzem magam, ezért sokkal több sötétet látok. Szóval attól függ. Persze vannak bizonyos szabályok, amiket követned kell, a különböző piacok, a nyár, a tél. Mindezek mellett azonban ember nem bújhat ki a saját bőréből, és számos dolgot magadból adsz a ruhákhoz, amiket tervezel. Bevallom, még azt sem tudom soha előre, hogy mit vegyek fel a divatbemutató napján. Jórészt attól függ, milyen hangulatban ébredek aznap, szóval sosem tudom előre. Egyszerűen nem tudhatom. Azt hiszem, éppen ez benne az izgalmas, nem?

 
DAVE: De (nevetnek). Ahogy elképzelem, rengeteget dolgozol.
GIANNINI: Igen, rengeteget.

 
DAVE: És mit csinálsz szívesen, amikor nem dolgozol?
GIANNINI: A divatban nőttem fel, és ma is a divat az életem. persze más dolgokkal is szívesen foglalkozom. Kedvelem az építészetet, a dizájnt. Imádok olvasni, kivált bútorokkal, dekorációval és dizájnnal kapcsolatban. No és még mindig imádom a zenét, meg a koncerteket. Emellett lovagolok is, ami az én igazi nagy szenvedélyem. Tizennyolc éves koromig versenyszerűen lovagoltam, de amióta dolgozom, bonyolult lett összeegyeztetni a kettőt, úgyhogy mostanában hétvégeken lovagolok, vagy nyáron, amikor több szabadidőm adódik, hiszen a lovaglás rendszeres gyakorlást követel. Erős lábak és vállak kellenek hozzá. Főzni is szeretek. A római otthonomban és a tengerparti nyaralómban egyaránt nagy konyhám van, ahol szívesen töltöm az időt zöldségszeleteléssel és aprítással, halsütéssel meg ilyenekkel. Jó érzéssel tölt el, ha sok barátot hívhatok és összedobok számukra egy vacsorát. A filmeket is imádom, bár nem vagyok kifejezetten mozirajongó. Nem szívesen ülök be moziba, mert klausztrofóbiás leszek tőle, ezért inkább otthon, a házimozimban nézek filmeket DVD-ről. Nagyjából ennyi (nevet). többé-kevésbé ezzel töltöm az időmet, ha éppen nem dolgozom.

 
DAVE: Úgy tudom, az autókat is kedveled, és a „Guilty Fragrance” („Bűnös illat”, a Gucci egyik új, 2010-es parfümjének fantázianeve – a ford.) vezetés közben jutott eszedbe.
GIANNINI: Így van.

 
DAVE: Milyen autót vezetsz?
GIANNINI: Most éppen egy Audi Q7 SUV-t.

 
DAVE: Ez különös, mert nekem is Audim van, R8-as, a V10-es motorral.
GIANNINI: Igazán? Az a helyzet, hogy ez az autó nagy segítséget jelent nekem, mert van egy nagy kutyám. Németjuhász kan, és néha, amikor a tengerparti nyaralómba utazom, a számos holmi mellett, amiket magammal kell vinnem, még ott vannak a barátaim és a kutya is. Ezért elég nagy helyre van szükségem, hogy minden és mindenki elférjen.

 
DAVE: Nekünk is nagy autónk van, a gyerekek, a kutya, meg az egyebek miatt. De ez egyben az én saját autóm is, az én kis játékszerem.
GIANNINI: Ugyanígy vagyok ezzel én is. Úgy gondolom, sokkal kényelmesebb nagy autót vezetni, mert biztonságosabban érzem magam benne, mint egy kicsiben. És hát menőbb is.

 
Fordítás: Greedy
Forrás: www.interviewmagazine.com