Idén másodszorra misézett fővárosunkban az elektromos messiáshármas, ezúttal a Puskás Ferenc stadion nevű szentély aktuális szakítószilárdságát tesztelve. A megjelent negyvenezer hívő látszólag önmagáért beszél, mégis vannak még, akik húzzák a szájukat. Vajon még mindig majomszeretettel követik Personal Jézus Krisztus Szupersztárt és a két kántort az emberek, vagy a bálványimádás korának lecsengte óta immár tényleg csak a zenei zsenialitás nyom a latban? Az ellentábor pedig csak dafke fikázza a fekete sereget, vagy mint Pély Barnának, nekik sem jött át, hogy az elektromos zene a Kraftwerk utáni legnagyobb forradalmárairól van itt szó?
Szöveg, kép: © Hanula Zsolt
Abban még nagyjából egybecseng mindenki véleménye, hogy a márciusi előzenekar, a The Bravery, amelynek frontembere színpadi látvány gyanánt időről időre hanyatt vágta magát, és rángatózott, illetve a mostani Placebo között Peter Gordino zongorázhatná a különbséget, bár utóbbi énekese azért néha böföghetne egy tenkjút. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy színpadra lépésükkor a fanatikusok egy emberként sikítanak fel, mint az elsőáldozó lányok, ha a bugyijukba nyúlnak, de azért azt mindenki elismeri, ezek a srácok nem a vidámparkban lőtték a basszusgitárt. Ettől persze még a Depeche Mode más liga, és valószínűleg számos komoly zenei képzésben részesült előadó is lelkes amatőrnek tűnne mellettük. Némely rajongó azért már aggasztónak találja a mikrofonállvánnyal a mai napig 88-as (ezerkilencszáz…) fordulatszámon pörgő, a száguldó misecirkusz istentiszteleteit látszólag fáradhatatlan lelkesedéssel celebráló pap, Dave Gahan egyre inkább elharapódzó Michael Jackson-szindrómáját, ami sajnos nem csak abban merül ki, hogy a színpadon fogdossa a pöcsét, hanem abban is, hogy olyan mániákusan zárkózik el a rajongói elől, mintha azok AIDS-es tűvel akarnák megszurkálni. Merthogy hagyjuk már ezt a jaj, megint itt vannak heten, ha mindnek adok autogramot, az 27 másodperc az életemből-szarságot, ha unja a bálványimádókat, menjen el gázóra-leolvasónak; állítólag egy csomó ember él úgy, hogy sosem volt popsztár. Ebben is van valami. Meg hogy elég kiábrándító, hogy nemhogy a setlist, de a spontánnak eladott apró rezzenések, úgymint tagbemutatás/énekeltetés/köszönjük! stb. is minden látszat ellenére jól megkomponált mozaikdarabjai a show-nak, de legalábbis a rutin okán egymás klónjaivá vált ál-improvizációk. Mindezen jól felépített érvrendszert a hardcore fanok egy jól irányzott „Anyád!, akkor is Martin az isten!”-felkiáltással annulálják, végképp parttalanná téve ezzel a további vitát.
Végeredményben tehát megállapítást nyer, hogy az egész show egy számtalanszor előadott színházi előadásnak hat – hozzátéve, hogy egy pazar darab isteni prezentációjáról beszélünk. Ha a DM áll a színpadon, dacára a naptárnak olyan szombat esti láz keríti hatalmába az egy kisebb város lakosságát is kitevő népet, hogy Travolta semmi kokain segítségével olyat nem élt át az üveggömb alatt. A boldog nyolcvanas évek szinti-apostolainak olyan, már akkor örökzölddé kanonizált örömhírei, mint a Stripped vagy a Behind the Wheel orgazmusközeli állapotig juttatják a budapesti közönséget, akiknek idén már másodszor jó. Öt év böjt után ez nem is rossz. Az I Feel You képi aláfestése a színpadon a szex témája köré épül, az addigra már a végletekig felajzott közönség üvöltve üdvözli a kivetítőn feltűnő meztelen tehenészlányt, és csak a hölgy rajongók emlékeznek másnap, hogy a modell időnként pislogott is… A Personal Jesus maga egy össznépi gigantikus Halleluja!, ráadásul ez az a dal, amelyen elég jól körülhatárolhatóan lemérhető, mit jelent a DM az egyetemes zenei életben, hiszen buzgó vallásosok és antiklerikális anarchisták egyaránt kedvenceik közt tartják számon. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy előbbiek közül egy Johnny Cash nevű úriember, utóbbiak soraiból pedig egy Marilyn Manson nevű úrihölgy is feldolgozta nagy sikerrel, és nem gúnyból. Ezt követően az Enjoy the Silence refrénjének közös eléneklése pedig alapvetően ír felül mindent, amit a doktorok eddig a tömegpszichózis fogalmi köréről gondoltak. A Photographic alatt állítólag megint klassz volt a színpadi kép, ezt többen sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk, akkora volt a zúzás.
Bár számos hozzáértő még mindig a legkedvesebb sportjukként az öngyilkossági kísérletet megjelölő halálmadarakként tartja nyilván tudatalattijában a Depeche Mode rajongótáborát, ám ezzel szemben a valóság az, hogy engem ketten is a pozitív gondolkodás jótékony hatásairól győzködtek hosszasan ezen az estén. Például, hogy ha az alkotó el is zárkózik, az alkotást magát, attól még lelkiismeret-furdalás nélkül lehet imádni. És hogy a „karrierzáró turné” szóhasználat egyre gyakoribb elharapódzása ellenére talán látjuk még Budapesten a Depeche Mode-ot.
Szöveg, kép: © Hanula Zsolt