depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Interjúk
Hirdetés
Exkluzív interjú Simon Heyworth-szel

Miközben a Depeche Mode a világkörüli turnéja keretében népszerűsítette 2005-ös, Playing The Angel című lemezét, addig a korábban kiadott lemezeik digitálisan feljavított változata közül már jó pár megjelent. Nem csak az albumokat keverték újra: az SACD-k mellett a dobozba kerülnek az 5.1-es hangsávokat tartalmazó DVD-k is, melyeken a bónusz remixek mellett kifejezetten erre az alkalomra készített rövidfilmek is helyet kapnak. Annak érdekében, hogy betekinthessen a készülő anyagba, Pete – az Empty World 3 munkatársa – felkereste a kiadványok hangmérnöki munkálataiért felelős Simon Heyworth-t. Simon sok kulisszatitkot osztott meg Pete-tel, beszélt a stúdiómunkálatokról, a munkák hátteréről és sok minden egyébről is. Az új kiadványok megjelentetésének hírét nem is üdvözölhettük volna illőbben, mint hogy magát a „hangfelelőst” kérdezzük…





Bemutatnád pár szóban magad, és mesélnél arról, hogyan csöppentél bele a zeneiparba?
1970-ben részt vettem a The Manor Studios (Shipton-on-Cherwell, Oxfordshire) építési munkálataiban. Ez a vidéki ház Richard Branson tulajdona volt, akit egy barátommal pedig sikerült rábeszélnünk arra, hogy a régi pajtában működő squash-pályát alakítsuk át hangstúdióvá. Richard beleegyezett. A maga nemében ez az ötlet unikumnak számított, hiszen a helyszín messze volt az idegesítően nyüzsgő Londontól, de elég közel volt ahhoz, hogy vonzó legyen a korabeli neves zenészek számára. Miközben mi a saját két kezünkkel a stúdiót építgettük, megjelent egy fiatal, Mike Oldfield nevű zenész, s ha már eljött, lejátszotta nekünk néhány demóját – a többi már történelem… (Van is erről egy könyv, amit egy barátom „A Tubular Bells születése” névre keresztelt, és vagy tőlem, az SAM-en keresztül vagy a Mike Oldfield Rajongó Klubtól lehet megrendelni. Azt hiszem, kereskedelmi forgalomban nem is kapható.)
Szóval elolvastam jó pár könyvet az akusztikáról, közben felépítettem a Manor Studiost. „TAPE OPERATOR”-ként dolgoztam, s mindent megtanultam a felvételek készítéséről, a mikrofonokról, a keverésről. Kezdésként úgy gondoltuk, egy nyolcsávos eszközt állítunk be, de amikor egyre inkább úgy tűnt, hogy a nyolcat 16-ra kell feltornásznunk, ám egy Studert anyagilag nem engedhetünk meg magunknak, beszereztünk egy 16 sávos Ampex 1000-et Amerikából. Azt hiszem, akkoriban ez volt az egyetlen darab Angliában. Egy nagy behemót gépet képzelj el… A felvételekért és a keverésért feleltem egészen 1976-ig. Ennyi idő alatt nevet szereztem magamnak a szakmában, s átmentem szabadúszóba.
Az ezt követő pár évben több helyen is dolgoztam, s megterveztem egy stockholmi stúdiót is. A következő állomásom a Russel Street volt Londonban, ahol „összedobtuk” a Matrix hangstúdiót egy barátommal, aki vezető mérnökként dolgozott a Tridentben. Három évig dolgoztunk együtt, s rengeteg érdekes lemezt volt alkalmunk rögzíteni. Ezután Ridge Farmba mentem dolgozni, majd bejártam Európát, és kelet-európai rockbandáknak dolgoztam producerként. 1982-re kicsit elegem lett abból, hogy minden időmet sötét stúdiókban töltsem, és felcsaptam filmzeneproducernek. A munkám abból állt, hogy filmrendezőkkel és -producerekkel dolgoztam együtt filmzenei ötleteken, egészen a megvalósításukig. Rendkívüli időszak volt ez az életemben, volt szerencsém „közösködni” Jerry Goldsmith-szel, a Merchant Ivory Filmsszel és másokkal.
Ha nagyzenekart akartunk volna szerződtetni egy lyukas garas nélkül (azaz nagyon alacsony költségvetéssel kellett volna dolgoznunk), akkor Budapestre, Prágába, Írországba vagy más olyan helyre mentünk volna dolgozni, ahol olcsóbban megússzuk, mint Londonban. A 80-as évek vége felé nagy technikai fejlődést élhettünk át, s rájöttem, hogy a lemezkészítés megszűnik lineáris folyamat lenni, mert a számítógépek térhódításával elválik egymástól a felvételi és az utómunkálati szakasz. Néhány barátom üzembe is helyezett ilyen úttörőnek számító másoló- és szerkesztőrendszert, én pedig csatlakoztam hozzájuk – a cég neve Chop ’Em Out lett. Mindig is nagyon érdekelt a bakelitlemez-vágás művelete, így egy-egy lemez hangmérnöki munkálatainak befejeztével mindig lementem a lemezvágó helyiségbe, és tudtam, hogy ez is micsoda és milyen fontos meló. Egy keverőszobát is fel akartak építeni. Mindig megnézem a szalagok dobozait, s ha felkiáltok, hogy „Aha, már tudom is, mi ez”, akkor ez azt jelenti, hogy tudom, milyen alapanyagú szalagra ki mit és hol rögzített – talán még a producer neve is beugrik. Akkorra már elég tapasztalatot szereztem ahhoz, hogy bele merjek vágni a munkába: meg is vettük az első digitális munkaállomást, a 2 Sonic Solutions Editing and Masteringet. Szert tettünk egy NoNoise-ra is, mely szintén az első olyan szoftvernek számított, mellyel a pattogásokat, surrogásokat és más zajokat ki lehetett szűrni. Ezt is az a kaliforniai Sonic Solutions készítette, akik a Lucas Film „emleiről” váltak le (George Lucas stábjában egy Edit Droid nevű eszközt fejlesztettek, amivel ugyan kezdetleges módon, de digitálisan lehetett filmet vágni). A Sonic Solutions még ma is létezik, de most már inkább a DVD-lemezek biztonsági védelmével foglalkoznak (ebben is világelsők voltak). A hangrészlegüket Sonic Studiónak hívják, és a SAM-ben van is két teljes kiépítettségű rendszerünk tőlük.



Melyiket szereted jobban: amikor sztereó vagy amikor térhatású hangrendszerben kell „feljavítanod” egy régi felvételt? Esetleg mindkettőt egyformán élvezed?
Mindkettőt kedvelem – bár a térhatás előállítása kicsit bonyolultabb, még sincs annyira megkötve a kezed, amint a sztereó hangzás esetében, hiszen itt a zenének „nagyobb a tere”. Csodálatos élmény, amikor egy nagyszerű előadást vagy mixet térhatású hanggal van szerencséd meghallgatni. Főleg az SACD-knél érezheted úgy, hogy az előadó szinte ott van veled a szobában, mert ezen lemezek jelsűrűsége olyan nagy, a hangzásuk pedig oly kifinomult, mint a jó minőségű analóg felvételeké. A sztereó hangzás simább ügy, de ugyanúgy befürödhetsz vele – ennek ellenére egyiket sem szeretem jobban a másiknál.



Elmondanád, hogyan zajlik egy lemez újrakeverése?
Először is végighallgatom a számokat, ha lehet, sorrendben. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy átfogó képet kapjak a hangzásról, valamint kihallom, ha valamelyik számban az előző keverés a végeredmény nem egészen olyan lett, mint azt az előadó szerette volna. Aztán jön az aprólékos munka. Néhányszor végighallgatom az egyes számokat, megpróbálom „leskiccelni” a hangszerelést, és beleélni magam az általuk keltette hangulatba. Teszteket futtatok le a digitális keveréshez, majd az analóg eszközök segítségével eljátszom a különböző frekvenciatartományokkal és a dinamikával, hogy hangzás kevésbé hallható részleteit is megszólaltassam. A hangsávokat számos analóg és digitális jelátalakítón eresztem át, s eldöntöm, melyik használatával érhetek el tényleges „javulást”. Ha csak nüansznyi a különbség az eredetihez képest, inkább nem nyúlok a keveréshez, hagyom, ahogy volt. Ez a munka néha olyan, mintha egy gyönyörű, kézzel készített antik bútort políroznál, esetenként pedig jóval több ennél.



Más-e egy tisztán elektronikus zenét „remasterelni”, mint egy hagyományos hangszereket használó együttes anyagát?
Néha igen, de nincs akkora különbség. Azon múlik a dolog, hogy a tisztán digitálisan (digitális jelszabályozás stb.) akarsz-e dolgozni, vagy visszanyúlsz-e egy kicsit az analóg módszerhez is, mert ez utóbbival sokkal „emberközelibbé” varázsolhatod a felvételt – nehéz ezt szavakkal érzékeltetni…



Mennyi ideig tartott a Depeche Mode-lemezek újrakeverése?
A Speak & Spell (6,35 mm szélességű, 38,1 cm/s lejátszási sebességre tervezett hangszalagon) körülbelül 2-3 napot vett igénybe, mert rengeteg szalagot kellett meghallgatnom, meg ott voltak még az eredeti lakklemezek is. Az eredeti szalagokat akartuk használni, de előbb még végighallgattam a bakelitekhez készült, jelszintszabályzóval módosított szalagokat, a kiadott CD-ket és jó néhány musztert, hogy lássam, mit hogyan csináltak akkoriban. Az eredeti hangsávokat természetesen mind külön-külön szalagokra rögzítették, hiszen nem mindent egyidőben vettek fel. Ez más és más beállításokat eredményezett stb.
A Music For The Masses (12,7 mm szélességű, 76,2 cm/s lejátszási sebességre tervezett hangszalagon) könnyebb falat volt, mert – szemléletesen fogalmazva – az „A” és a „B” oldal számainak sávjai egymás után voltak: mintha egy komplett albumot hallgatnál végig. A számok közti szünetek és az egyes jelszintek is rendben voltak. Igazából túl sok mindenhez nem is kellett hozzányúlnom – de minél többször hallgatod, annál több mindent fedezhetsz fel benne.
A Violator (12,7 mm szélességű, 76,2 cm/s lejátszási sebességre tervezett hangszalagon) is „darabokban hevert”, a szalagokról musztert készítettem. Másfél nap alatt végeztem is.
Azután pár nap szünet következett, majd végighallgattam őket, hogy kell-e még valamit javítgatni rajtuk. A véglegesnek szánt hangsávokat lemezre írtuk, és elküldtük a kiadónak jóváhagyásra.



Milyen állapotban voltak az eredeti szalagok, amikor megkaptad őket? Vigyáztak rájuk az évek alatt?
Ó, igen, nagyon is.



Milyen adathordozóra rögzítették az eredeti anyagot?
Analóg szalagokra.



Nem rémít meg a tudat, hogy egy darabka zenei történelmet bíztak a gondjaidra?
Igen, ha jobban végiggondolom, igazad van, de ez a munkám! Mindig nagyon óvatosan bánok a régi szalagokkal. Az általam használt magnók nagyon alacsony sebességgel tekercselnek visszafelé és gyors tempóban előre, emiatt – történjék bármi is a szalaggal, pl. két összeillesztett rész szétszakad –, a végek nem tekerednek fel a készülék mozgó alkatrészeire. A ’70-es években gyártott Ampex-szalagoknak van egy nagy hibája, amit mi csak „Sticky Shed”- (kb. ragacsos felszín) szindrómának” nevezünk. Ez egy olyan technológiai hibát takar, melynek következményei csak évekkel később jelentkeznek. Az oxidréteget rögzítő anyag kémiailag instabil, viselkedése megváltozik a levegő nedvességtartalmának hatására. Régebben a szalagok tárolásánál nem ügyeltek annyira a hőmérséklet és a páratartalom megfelelő szinten tartására, mint napjainkban. Először is a hordozórétegből el kell távolítanunk a szalagok által felvett nedvességet, emellett még a magnófejeket is rendszeresen kell tisztogatni, figyelni, hogy a lejátszás közben nem maradnak-e ki egyes részek stb. Ha a „kiszárítással” nem dolgozol elég gyorsan, előfordul, hogy egyik-másik szalag újra „megszívja magát”, s ezzel egy csomó idődet pazarolod el, s még idegeskedhetsz is.
Mindig „elgyengülök” a szalagdobozok látványától, főleg a rájuk írt szövegektől. A korosztályom számára meghatározónak bizonyult lemezek közül néhány felirata meglehetősen szűkszavú, ami arról (is) árulkodhat, hogy az első lemez egyben az utolsó is lett, nem túl profi körülmények között rögzítették – de pont ezektől lesznek annyira érdekesek. Szóval ezek a szalagok mindig lenyűgöznek…



Befolyásolta-e a végeredményt a szalagok jelen állapota?
Nem igazán. Egy olyan eszközzel dolgoztam (Ampex ATR102 Aria elektronikával és nagy érzékenységű fejjel), mely lehetővé tette, hogy minden apró kis részletet kihalljak a szalagokról. Bevetettem még egy Studer A820-ast és egy A80-ast is, de egyébként mindig több eszközön is meghallgatom ugyanazt. Ha tudnám, hogy pontosan hol és milyen felvevővel rögzítették ezeket a szalagokat, akkor tutira felkutatnék egy olyat. Csak ezen múlik.



Mennyire kaptál szabad kezet? Megszabott-e a kiadó vagy az előadó valamilyen feltételt?
Eléggé szabadon dolgozhattam, de én szeretek bizonyos dolgokat előre tisztázni. A Mute-nál mindenki nagyon jó fej volt, Daniel Millernek pedig jó füle van az ilyesmihez.



A mostani „új” zenéknél jobban szeretsz „régi” zenékkel foglalatoskodni?
Valóban érdekesebbnek találom a „régi” zenékkel kapcsolatos munkát, hiszen én ebben „nőttem fel”, tudom, mennyi munkát kellett egy album felvételeibe fektetni – de újra és újra lenyűgöz ugyanezen munka napjainkra jellemző leleményessége. Elképesztő hangzásokat lehet előállítani, és nagyon kemény munka kell a „hibátlan” végeredmény eléréséhez.



Ki döntötte el, milyen bónuszszámok kerülnek fel a lemezekre?
Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, az együttes, a producer és a kiadó. Erről valaki mást kellene megkérdezned. Mi a kész feladatot kaptuk meg!



Mekkora szerepet kaptak a korábbi lemezek producerei az újrakeverési munkákban?
Az 5.1-es keverésben közreműködtek, a sztereónál már nem igazán.



Melyik lemezzel gyűlt meg leginkább a bajod? Akadt-e olyan feladat, melyről úgy gondoltad, hogy nem tudsz megbirkózni vele?
A Speak And Spell volt a legnehezebb, és nem, nem találtam szembe magam megoldhatatlannak tűnő problémával.



Melyik az újrakeverés legnehezebb munkafolyamata?
Hűnek maradnod az eredeti hangzáshoz, és nem teljesen másfelé indulnod: ez a legnehezebb.
Sok rajongó úgy gondolja, hogy az ilyen újrakevert és újra kiadott albumokkal a kiadó csak pénzt akar kaszálni, azt hiszik, hogy ugyanazt kapják új csomagolásban.



A Mute létrejötte óta számos DM-lemez jelent meg „újra-kiadásban”. Mit gondolsz, a rajongóknak nagy csábítást jelentenek majd ezek az újrakevert hangzású lemezek?
Napjainkban a csomagolásnak túlságosan is hangsúlyos szerepe van – néha-néha fontosabbnak tűnik, mint ami a csomagoláson belül van. Nagyon bátor tett volt és gazdag képzelőerőre vall, hogy a Mute egy olyan anyaggal rukkolt elő, amelyen a térhatású hang és a bónuszok mellett rengeteg új fotó és egy kis „történelemidéző” szöveg is megtalálható. Jó mindezeket együtt kézbe venni.  Ennek révén a rajongókat is megismertethetjük a különböző hanghordozókkal, ráadásul valami már jól ismertet hallhatnak merőben másképp. Ez nagyszerű!



Szintén te keverted újra a 101 című koncertlemezt is. Egy élő fellépést hanganyagát tartalmazó lemez újrakeverése mennyiben tér el egy stúdiólemezétől? Ez különleges feladat vagy a közönség zaja csak egy a hangsávok közül?
Tulajdonképpen nincs lényeges különbség. A koncertlemezek esetében a közönség moraja is része a kétcsatornás sztereó hangzásnak. Megküzdöttem a 101-gyel. Többször fogtam neki a munkának, hogy az újrakeverés miatt a lemez hangulatán ne essék csorba.



Szerinted a Playing The Angelhez hasonlóan a többi, a későbbiekben megjelentetendő Depeche Mode-lemezen is helyet kap majd az 5.1-es hang? Nemsokára ez lesz a természetes?
A tervek szerint – a most megjelent három lemezhez hasonlóan – a következő három kiadványon is helyet kapnak majd az 5.1-es hangsávok. A Playing The Angel brilliánsan szól 5.1-ben. Tökéletes az akusztikus és az elektronikus hangzás párosítása.



Köztudott rólad, hogy nagyon nagy figyelemmel viseltetsz a részletek iránt. Elégedett vagy a most megjelent lemezekkel?
Igen, elégedett vagyok. Emellett ugyanennyire érdekel a többi közreműködő véleménye is.



Mely más előadók lemezeit kevernéd szívesen újra?
A The Bandtől a Music Form the Big Pink-et, Joe Walsh Rocky Mountain Way c. albumát és a Beatles összes kislemezét! (monóban is)



Milyen munkák várnak még rád a közeljövőben?
Sok új előadóval dolgozom együtt mostanság. Nagyon élvezem ezt a munkát, remélem, sok ilyen vár még rám. Felkértek még néhány újrakeverésre is, de ezekről még nem mondhatok semmit a hivatalos bejelentésig. Ezek mellett lesz még dolgom a többi Depeche Mode-lemezzel is. Már alig várom…





Bővebb információ Simon Heyworthről itt: www.superaudiomastering.com
Az interjút készítette: Pete. © Empty World 3. (2006. április 1.)
 
Forrás: HOME


   
   

   

2007.06.14. 14:08 | Kucced | 7574 Olvasás | 6 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - Képgaléria
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©