depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Hírek | Események
Hirdetés

Képgyár - Az úr, aki a sivatagba vitte a Depeche Mode-ot

Képgyár - Az úr, aki a sivatagba vitte a Depeche Mode-ot

“Ez a valaha volt legnagyobb pupilla, amit láttam” - mondja Anton Corbijn híres fotója előtt állva. A képet egy rémült fekete férfi arca tölti ki, de a szája elé emelt, virgácsszerű ujjak, pergamen bőr, kókuszdió haj mintha nem is lenne a képen. Mindent elhalványít a szempár, ami egy párhuzamos dimenzióból néz át hozzánk. A fénykép Miles Davis legzaklatottabb éveiben készült, amikor a dzsessztrombitás egy időre felhagyott a zenéléssel, és egy hotelszobában kokainozással és csajokkal töltötte az idejét. Amit felesleges is részletezni, hiszen annak ellenére is világos, hogy a fotóról hiányoznak az ilyenkor szokásos kellékek. A hangszerek, a nők, a glamúr helyett csak az arcot látjuk, és persze a szemeket, amelyekben benne van az egész kietlen és extatikus sztori.

És nem csak az, hanem minden, amit magáról Corbijnról tudni érdemes. A híres zenészek fotósaként feltűnt Anton Corbijn különösebb előkészületek nélkül, a belépéstől számított tíz percen belül csinálta meg a képet. “Egy hotelszobában készült, mint a legtöbb fotóm” - jegyzi meg fanyar humorral, majd visszatérve a nem létező technikai részletekre, elmeséli: 35 milliméteres Nikonnal dolgozott, nem használt állványt, sem világítást, a fényt a Miles Davis háta mögötti ablak szolgáltatta. A fotós alakja a pupillákban tükröződik.

“Tudom, hogy nem hibátlan a felvétel. De ez a lényeg. Hogy benne van a tökéletlenség. Nem szeretem, hogy manapság minden fotó tökéletes. A fényképezésnek nem a technikai tökély a lényege.”


Anton Corbijn

A fotós a pogácsákkal rakott büféasztalnál megjegyzi, hogy ezek a korai installációi, de nem is ez a lényeg, hanem a U2-kép a háttérben. Azt egy addig számára még ismeretlen, nagylátószögű géppel készített. Fogalma sem volt, hogy a szerkezetet vízszintesen kell tartani, különben meggörbül a látóhatár. Alulról beszüremlik valami zavaró fény, oldalt pedig belóg az egyik asszisztens. “De mégis, ettől lesz eredeti a kép - magyarázza - mert a zavaró részletek nélkül mit jelentene egy olyan lehetetlen szituáció, hogy négy férfi áll könnyű ruhában a sivatag közepén?”

Depeche Mode a sivatagban

“A sivatag és a régi falak, ezeket nagyon szeretem” - mesél később mániájáról, aminek köszönhetően számos zenekarral a sivatagban kötött ki. A Depeche Mode-nak például rendszeresen kellett nagykabátban a poros amerikai tájban gyalogolnia. A komor szintetizátorosok azonban nem szólhattak egy szót sem, mert a fotóst már hosszú évek óta hiába kérték, hogy dolgozzon velük. És csak a kliprendezői felkérésre mondott váratlanul igent.

“1986-ban, mikor még alig voltak ismertek, egyszer dolgoztam velük, de aztán sokáig nem, mert nem szerettem a szintetizátorzenét. Csak olyanokkal dolgozom, akiknek a zenéjét szeretem. Végül arra kértek, hogy forgassak velük egy klipet Amerikában. Amerika és a filmezés régóta izgatott, és akkor bárki felkérhetett volna erre, elvállalom” - tárta fel aztán a legendás együttműködés hátterét. Elgondolkozva megjegyezte még, hogy gyerekkorában imádta a western filmeket, így kerültek cowboy kalapok a videókba.

Corbijn egyébként nem csak ezeket, hanem egész munkásságát a gyerekkora vezeti vissza. Amit meglepő módon nem valami arizónai farmon töltött, hanem egy lapos, holland szigeten. Strijen szigetén nem csak sivatag és cowboyok nem voltak, de egyéb sem. A kis Corbijnnak a szeles tengerpart, a lelkész papa és a falu nett környezetében a rockzene jelentette a külvilágot. Mivel zenélni nem tudott, és félénk is volt, a fotózással akarta megközelíteni és élete részévé tenni a flitteres világot.

A koncertfotózás ismeretségeket hozott, először kisebb lapok kérték fel, hogy fotózza le a városka híres rockegyüttesét. Évekkel később, kitartásának hála a legnagyobb nevek közt találta magát. Lou Reedet, Elvis Costellót, Tom Waitset, Bruce Springsteent fotózott, meg Kim Wilde-ot is, ha még valaki emlékszik a névre. Ez utóbbi feladat egyébként színt visz Corbijn nyilatkozatába, miszerint csak zeneileg izgalmas produkciókban dolgozik. Mindenesetre Samantha Foxról nem készített portrét.

Pedig érdekes lett volna az énekesnőt látni, mert a fotós első korszakát az akkoriban még szokatlannak számító direkt megközelítés határozta meg. Híres embereket fotózott, de nem a celebritásra koncentrált, és nem is az emberre, a szó irodalomórás értelmében. Helyette a két tényező egymásra hatásában élő sztárt mutatta meg. A fekete-fehér, gyakran túlnagyított,  szemcsés, életlen fotók meghökkentették a színes, patetikus idolábrázolásokhoz szokott magazinlapozgatót.

Corbijnt az összekokainozott üvegasztalok közelében töltött évek után egyre kevésbé érdeklődött maguk a zenészek iránt. A sztárság kérdése kezdte foglalkoztatni. Ami egyébként szerencsés dolog, mert ha a fotográfust történetesen a hajléktalanok addig nem ismert arca hozta volna lázba, akkor valószínűleg most nem lenne nagy kiállítása a Ludwig múzeumban. A képek ugyanis jók a 6x6-os formátumot használókorszakából is, de azért nem annyira, hogy elidőzzek előttük anélkül is, hogy ismerném Clint Eastwoodot, Naomi Campbellt vagy Meatloafot.

A korszakot bemutató teremben érezhető egyébként a termelési kényszer, amit éppen egy online lapnak dolgozó újságírónak nincs joga kritikaként felhozni. Mindenesetre tény, hogy a falakon zavarba ejtően sok a jól összerakott iparosmunka. Amely sorozatot szerencsére megszakítanak olyan zseniális felvételek, mint például a Patti Smith-ről és egy hintalóról készített, polaroidról nagyított, szemcsés fotó.

A művész a saját maga által harmadik korszaknak sorolt periódusában aztán kiábrándult a celebritikből. “A paparazzik megjelenésével eltűnt a misztikum a celebritikből. Bárki rejtett titkait megismerhettünk. Ez már nem az az izgalmas világ, amit fiatalkoromban annyira szerettem volna megismerni” - néz egy kékes árnyalatú képére szomorúan. “A kilencvenes évekre az egész világ, a zene is a pénzről és a számokról szólt” - vázolja a hangulatot, ami végül az álpaparazzi sorozatában kulminálódott.

Anton Corbijn nem szakított a sztárokkal. Mel Gibsont, Peter Gabrielt, Kylie Minogue-ot állította a gépe elé. A számára fontos spontaneitás azonban viszonylagossá vált. A képen tobzódott az esetlegesség. Mintha a fotós az érintettek tudta nélkül kapta volna le őket. Valójában azonban a szituáció az utolsó melltartópántig megrendezett volt. A fotós ezzel a sorozatával került közel ahhoz, amit képzőművészetnek hívunk. A tudatos vakuhasználat, a beállított színek, a jól kiválasztott háttér, az eltalált pózok szituációkat kreálnak, bevonják a nézőt, aki maga rak össze történetet, majd döbben rá azok fiktív voltára.


Anton Corbijn

“Egyébként azt nem tudom nem elmondani, hogy ez a fotó Kylie Minogue-ról az én hálószobám ablakában készült” - jegyzi elmélkedésem közepette a kombinés kép előtt állva. Majd rövid szünet után áttér a saját mitológiájában negyedik korszaknak nevezett időkre.

Corbijn végül saját sztármániájával számolt el. “Negyven éves koromban elgondolkoztam, miként lehet, hogy még most is a tinédzserkori bálványaim fotózásával foglalkozom.”

A fotós visszatért szülőhelyére, a lapos, holland szigetre, és sminkesek, fordászok, maszkmesterek segítségével olyan zenészekké maszkírozta magát, akik már meghaltak, és akiket sosem volt alkalma lefotózni. Freddie Mercuryként, Bob Marleyként, John Lennonként állt egykori háza, fodrásza előtt, vagy a szülei kertjében.

Ezek után már csak az érdekelt, innen hová lehet még továbblépni. Abbahagyja a fotózást, és akvarelleket fest sztároknak tűnő kavicsokról? Abbahagyja a fotózást, és mégis megpróbálkozik a zenéléssel? Lukkamerával harmatcseppeket örökít meg eső után?

Az élet ennél sajnos kevésbé jó dramaturgiával rendelkezik. A művész szeptemberben kezdi második filmjének forgatását. Míg az első még egy zenekarral, a Joy Divisionnal foglalkozott, itt már szó sincs a zeneiparról. Corbijn thrillert rendez.

“Nem internetezek. Visszaköltöztem Hollandiába, és inkább a valódi dolgokkal foglalkozom. Biciklizem, beszélgetek az emberekkel, és filmre dolgozom, nem használok digitális fényképezőt. A digitális gép elveszi a fotózásból a feszültséget. Rögtön látod az eredményt, nem kell hozzá várni. A digitális világ az információról szól, az meg engem nem érdekel.”
 
 
Forrás: Képgyár | Szerző: Földes András | Fotó: Barakonyi Szabolcs
 
 
UI: Saját anyag hamarosan…




Ajánlott videók
Anton Corbijn izgalmas élete a XXI. században 2009.05.10. Tel Aviv, Ramat Gan Stadion (Izrael) Recoil - Berlin - Release Party FREESTATE Videó Mix 2007 Dave Gahan - Interview at Spinner.com Suffer Well - The Sim Version

2009.04.29. 23:25 | Faith | 5356 Olvasás | 2 Hozzászólás | Nyomtatás
 
FREESTATE.hu - depeCHe MODE - Koncertek / Concerts
Kapcsolódó hírek
Kategóriák
Hirdetés
FREESTATE.hu ©