depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Dalszöveg - VERTIGEN
Dalszöveg
VERTIGEN
 
Aquell matí em vaig llevar,
No recordo on ni tan sols
El temps que fa,
I tot havia canviat.
Pero jo no ho sabia, encara,
I més m'hagués valgut
No saber-ho mai.
El meu món era petit,
Pero suficient, abans.
Deixa de ser-ho.
La meva vida, un cel particular,
nul.la incertesa, dolça soledat;

Més tard, cau soterrat,
Previsibilitat maleida,
Asfixiant aillament.
Mai res no m'havia
Fet tanta falta.
Ni la sang que per
Les venes em corre
No necessitava amb la mateixa urgencia.
Mentre el dolor creixia, de sobte,
Aquell soroll estrepitós,
Insuportable.
Cridant, plorant, vaig córrer.

Era incapaç de sentir els meus crits,
De segur esgarrifosos.
De sobte, l'abisme s'obrí
Sota els meus peus.
Morir, volia.
Recuperar el meu cau,
La meva estimada soledat,
Els meus llimbs,
La meva preuada illa.
I vaig caure.
Queia, sentint-me cada vegada
Més prop d'aquell horror,
Del meu propi dolor,
Del més terrorífic despertar
Dels meus sentits,
Tot just acabat de descobrir.

Ja no recordo
Quan va ser que vaig despertar
Aquell fatídic matí, aleshores salvador.
No recordo
Quan fa que estic caient,
Que caic,
Veient la fi més propera
Cada vegada pero
Amb la incertesa
De si mai arribara.
Ara el dolor sembla no tenir límits.
El dolor i la por són tot el que sento.
Tinc por de caure per sempre.
 
Magyar fordítás:
Aznap reggel felkeltem,
Nem emlékszem hol,
Még arra sem, milyen régen történt,
És minden más volt.
De én akkor még nem tudtam ezt,
És jobb is lett volna,
Ha soha meg nem tudom.
Azelőtt a világom kicsi,
De elegendő volt.
Akkortól nem elég.
Az életem, saját ég,
Semmi bizonytalanság, édes magány;

Aztán, föld alatti zúg,
Átkozott kiszámíthatóság,
Fojtogató elszigeteltség.
Azelőtt soha semminek
Nem éreztem ennyire a hiányát.
Még az ereimben folyó vérre
Sem volt ilyen
Sürgető szükségem.
És míg nőtt a fájdalmam,
Hirtelen az a fülsiketítő,
Elviselhetetlen zaj.
Kiabálva, sírva futásnak eredtem.

Képtelen voltam meghallani
Bizonyára hátborzongató kiáltásaimat.
Hirtelen megnyílt
A lábam alatt a mélység.
Meghalni, azt szerettem volna.
Hogy visszaszerezzem a vackomat,
Szeretett magányomat,
A senki földjét,
Becses szigetemet.
És zuhanni kezdtem.
Zuhantam, és egyre közelebb
Éreztem magam ahhoz a borzalomhoz,
Önnön fájdalmamhoz,
Érzékeim
Épp csak felfedezett,
Legrettentőbb ébredéséhez.

Már nem emlékszem,
Mikor ébredtem fel azon a bajlós,
Akkor megváltó reggelen.
Nem emlékszem,
Mióta zuhanok,
Csak zuhanok,
És egyre közelebb látom
A véget,
Amely talán mégsem biztos,
Hogy bekövetkezik.
A fájdalomnak, úgy tunik, nincs határa.
Csak fájdalom és félelem az, amit érzek.
Félek az örök zuhanástól.
 
Szerző: Alan Wilder
Ének: Rosa M. Torra (beszéd), Diamanda Galás (vokál)
 
 
 
Előző | Következő 7349 Olvasás | 5 Hozzászólás | Nyomtatás

Módosítva: 2014.04.22. 09:37
 
Hirdetés
FREESTATE.hu ©