Egyetértek! Attól még, hogy rengeteg élő hangszert/hangszínt tartalmaz nem lesz rock, és 100%, hogy nem is az volt a cél. Pl. egy Walking-ot vagy In Your Room-ot inkább egy jól megkomponált szimfóniához hasonlítanék. Ezzel az albummal valami hihetetlen egyedi, azóta is utánozhatatlan ‘élményt’ hoztak létre. Nehéz lenne definiálni, igazából nem is akarom, ezt érezni kell.

Sokszor olyan véleményekkel találom magam szemben, hogy visszasírjuk a régit, stb. Meg, hogy csak azért vagyok úgy oda ezért az albumért, mert akkor voltam fiatal, s hasonlók. De merem állítani, ha a SOFAD ma jelenne meg, ma indulna a turné, akkor ugyanúgy magával szédítené a milliós tömegeket. Zeneileg és vizuálisan is minden tökéletesen a helyén volt akkor, egy kis csoda volt ez a zenetörténelemben. Sajnos rossz belegondolni, hogy mennyire nincs már esély sem hasonlóra…

Nekem a SOFAD a kedvenc DM-albumom (bár belegondolva, a szemfülesebbek ezt a nevem alapján már sejthették:D), és szerintem is a DM sok “hangzásváltása” közül ez a legzseniálisabb, azt viszont sose értettem, hogy miért is lenne rockzene, vagy hogy egyesek miért illették a rock ‘n’ roll-címkével (ezt főleg újságírók tették előszeretettel). Az első négy és fél perc után érthető, hogy ez az ember első benyomása, de nem hiszem, hogy mondjuk a Condemnationre, a Judas-re vagy a One Caress-re ráfogható lenne, hogy rockzene, és akkor még csak a legnyilvánvalóbbakat említettem.

Tényleg hihetetlen és az is mennyivel többet ad az “egyszerű” rock-nál…

hálistennek nem let VIOLATOR2. hihetetlen húzás volt hogy átmentek rockba….há,ó de szép volt az 1993 július 27. este

Hát, igen: Alan! Nélküle nem lett volna ott a Mode, ahol van, de a Mode nélkül nem lett volna Alan az, akit ma ismerünk…:-)

Persze, azt még egy laikus is hallja, hogy nem profi dobos játszik, de amatőrhöz képest nem rossz és a hangzás is egyedi. A témák valójában egyszerűek: én soha nem doboltam azelőtt, de az utóbbi pár hónapban a SOFAD témáinál bonyolultabbakat és gyorsabbakat is megtanultam csak szórakozásból csettintgetve (lábcin), a térdemet csapkodva (pergő) és a lábammal a padlót verve (lábdob). Aztán kipróbáltam haverom dobján és működött:)

Persze nem magamat akarom dicsérni, csak nagyon idevág F&D;megjegyzése, miszerint: “A zenekaron belüli szerepéből adódóan Alan sokkal jobban érezte, hogy milyen számhoz milyen dob illik, és az esetek nagyobbik részében csak akkor vonult le a bőrökhöz, ha azzal tényleg jobban szólt a szám.”

Az tutkó, hogy jól szólt. Sepulturát hallgató ismeröseimnek is át kellett másolnom a SOFAD Live-ot a dobok miatt!!!! Alan a megszokotthoz képest abszolút másképpen hangolta a dobok hangszíneit.

Objektívan nézve Alan dobjátéka leginkább erős közepes, viszont abból adódóan, hogy alapvetően nem dobos sokkal több előny származott, mint hátrány, pl. nem mindig ugyanazokat a rock-kliséket hallottuk tőle, mint Christiantól. A zenekaron belüli szerepéből adódóan Alan sokkal jobban érezte, hogy milyen számhoz milyen dob illik, és az esetek nagyobbik részében csak akkor vonult le a bőrökhöz, ha azzal tényleg jobban szólt a szám. Arról már nem is beszélve, hogy megdöbbentő, hogy Christian dobjainak milyen rossz a hangzása, és Alané mennyivel jobb (nagyon jó) volt. Hirtelen ennyi jutott eszembe.

yeaaaah!...that’s right!!
Nagyon jó album és koncertturné (mondjuk nekik már nem annyira)!

Yes! Ezen én is mindig elcsodálkozom, hogy ‘nem dobos’ létére ennyire jól dobolt, azzal próbálom magyarázni, hogy ő zenészként, mint hangszert használta a dobokat, nem csak ritmusként. És még tök jól is öltözött hozzá. 

Kiváló album! Fantasztikus az egyensúly az elektronika és a rock között, Dave hangja pedig igazán harapós. Alan pedig esküszöm, több fantáziával dobol, mint Christian Eigner:)