DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
Az A Broken Frame a Depeche Mode sorrendben második albuma, ám az első, mely Vince Clarke közreműködése nélkül készült. Amikor Vince kilépett az együttesből, mindhárman a folytatás mellett döntöttek. A feloszlás gondolata sosem merült fel bennük, éppen ellenkezőleg: tovább akarták folytatni a zenélést, hogy sikeressé válva megmutathassák Vince-nek, nélküle is elboldogulnak. Zeneileg és az ambíciókat tekintve is Vince vitte a prímet a bandában, ami ezek után természetesen megváltozott. Martin lépett elő fő zeneszerzővé, míg Fletch a menedzselési feladatok intézését vette kézbe. A szakítás után gyorsan összekapták magukat. Több munka és hirtelen több felelősség is hárult rájuk. Igazolódni látszott a régi mondás, nevezetesen: teher alatt nő a pálma…
Tudtuk, hogy Martinban egy nagyon tehetséges zeneszerző lapul. Vince úgy szerezte a dalokat, hogy közben pontosan tudta, hogyan is fognak szólni. Martin nem ennyire „előre tervezgetős”, az ő demói sokkal kezdetlegesebben szóltak – mindössze énekből, Casio-hangokból és lábdobogásból álltak! Bizonyos értelemben jobb volt teljesen „tiszta lappal” indulni, hiszen így bármilyenné alakíthattuk az adott dalt – ez a hozzáállás ugyanannyi kihívást is rejtett magában, hiszen számos lehetőség közül választhattunk. Össze sem lehet hasonlítani az első két lemez felvételének kezdetét jellemző körülményeket.
A felvételek a Blackwing Studios termeiben készültek, ugyanott, ahol a Speak & Spellt is rögzítettük. Martin beszerzett egy PPG-t, a digitális billentyűzetek úttörőjének számító eszközt, mely nagyon fejlett, viszont megbízhatatlan volt. Néhány mással elő nem állítható hangot ebből a gépből nyertünk ki – pl. a See You kórusait. Ezt leszámítva továbbra az első albumnál használt eszközökkel dolgoztunk, de már új irányokba kacsingattunk, kerestük a helyünket, és igyekeztünk minél „igazibb” hangokat felhasználni. Emlékszem, a mellettünk lévő szobában dolgozó Blancmange tagjai beszálltak a Shouldn’t Have Done Thatben hallható lábdobogás rögzítésébe… Éppen ők is a saját anyagukon munkálkodtak, haverok voltak, miért ne…? Szolidaritás az electropopban…
Az A Broken Frame-et meg sem próbáltuk olyanná tenni, mint amilyenné Vince hangszerelte volna. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy egyedi, azonnal felismerhető hangzásvilágot hozzanak létre, s minél jobban eltávolodjanak a Speak & Spell világától. Ebben nagy könnyebbséget jelentett, hogy Martin dalai zeneileg összetettebbek is voltak, tehát szinte természetes volt, hogy másképp kell hozzájuk „közelíteni”.
A See Youhoz kitalált basszusszólam nagyjából megegyezik azzal, ami a végleges változatban is hallható. Martin ezt díszítette fel néhány harmóniával, arról azonban fogalma sem volt, milyen ütem is illene hozzá. Elkezdtünk hát improvizálni…
A See You kislemezre másolt változata az album kiadása előtt jelent meg, s ez a dal addigi legsikeresebb számuk lett Nagy-Britanniában, hiszen egészen a listák 6. helyéig jutott.
Szintén megváltozott az együttes és a média viszonya. Mivel a See You nagy sláger lett, tinisztárokként kezdtek velük bánni. A bandát egy kategóriába sorolták a Haircut 100-del, az Altered Imageszel és Kim Wilde-dal. Emlékszem rá, hogy a közönségük soraiban állók milyen hihetetlenül fiatalok is voltak. A legmenőbb popműsorokba hívták őket, mint pl. a Jim’ll Fix It, meg ehhez hasonlók. Nem érezték valami jól magukat ebben a miliőben, amely kínos perceket okozott nekik, de csak „nyomták” kitartóan… Ez volt az ő tinizenekar-időszakuk…
Alan Wilder beszállt melléjük negyedikként a Broken Frame-turnén (ami még az album megjelenése előtt indult és ért véget), de a lemezfelvételekkor nem tartottak igényt a munkájára. Azért vették fel és fizették, hogy élőben játsszon velük a turnén. Első amerikai fellépésüket 1982 januárjában, a New York-i Ritzben adták, mely remekül sikerült. A közönség nagy része nem is helybeli volt…
Ugyanebben az időben számos új, alternatív rádióadó kezdett el sugározni az amerikai kontinensen, s mindannyian saját „hangjukat” keresték, amit meg is találtak a Depeche Mode, a The Cure, az Echo And The Bunnymen, a New Order zenéjében – Angliában szinte senki nem talált volna közös vonásokat ezen együttesekben, ám ez az amerikaiakat nem nagyon zavarta. Ők a még viszonylag ismeretlen, nem rockzenét játszó angolszász csapatok iránt érdeklődtek. Igen, színtiszta undegroundról van szó... Ezek az adók később kulcsszerepet játszottak az alternatív zene felvirágoztatásában.
Az A Broken Frame egy köztes, átmeneti időszak lenyomata, s bátran kijelenthetem, hogy nem tartozik az együttes legsikerültebb munkái közé – ám visszatekintve rengeteg olyan ötletet rejt magában, melyek a későbbi, kísérletező jellegű lemezek kiindulópontjául szolgáltak. A Monument vagy a Satellite szerkezete és hangzása a későbbi fejlődés irányát jelölte ki. Sokkal többet kísérletezgettünk ezzel a lemezzel, mint a Speak & Spell-lel, ami rendjén való. Az egyik próbálkozásunk eredményes lett, a másik meg nem. Fiatalok és nyitottak voltak, keresgélték a számukra kijelölt utat, az egyedül rájuk jellemző hangzást.
Mindez ma is ott szól ebben a lemezben – akár egy új kezdet fanfárjai…

NEIL FERRIS [promoter]: A média 9 vagy 10 hónapja foglalkozott velük – én is kb. ennyi ideje dolgoztam együtt a DM-mel –, amikor is Dan azt mondta nekem: „Az a helyzet, hogy Vince kiszáll a bandából.” Mire én: „Nem szállhat ki…! Szinte még a szék sem melegedett meg alattunk azzal a három slágerrel, Vince meg dobbant…?!”

CHRIS CARR: „A fenébe!” – ez volt az első reakcióm… A levegőben lógott a kérdés: „Visszajön-e vagy végleg itthagy bennünket?”

VINCE CLARKE: Bevégeztetett. Igen. Olyan volt, mint amikor a volt barátnődnél maradt dolgaidat hozod el. Oda már nem mehetsz vissza…

CHRIS CARR [reklámigazgató]: „Igen, egyszer s mindenkorra lelépett.” Eljött az az időszak, maikor egymástól kérdezgettük: „Szerinted hárman képesek lesznek folytatni?”

DAVE HENDERSON [zenei szakújságíró]: Azt hiszem, sokan azt gondolták: „Nekik annyi.” „Hogyan tovább? A Depeche Mode-nak…. egyszerűen befellegzett.” Emlékszem, az embereket nagyon érdekelte, mihez kezd Vince, mivel rukkol majd elő.

MARTIN GORE: A lehető legrosszabbkor jelentette be a dolgot. Abban sem vagyok biztos, hogy az album kijött-e már…?

ANDY FRANKS [turnémenedzser]: Ezt a szitut…! „Mi az ördögöt csinálsz? Olyan lehetőséget szalasztasz el, amiért mások ölni is képesek lennének…!”

VINCE CLARKE: Egy szerencsétlen flótás voltam… Biztosra veszem, hogy tudták, nem fogok a babérjaimon ülni. Folyton veszekedtünk és vitáztunk, főleg amikor a turnébuszban ülve utaztunk. Aztán egyszer csak nagyon elegem lett az egészből…

DAVE GAHAN: Odajött hozzám, és azt mondta: „Tudod, azt hiszem, én nem erre vágyom.Utálom a nekünk feltett kérdéseket. Utálok interjút adni, utálok a tévében szerepelni. Utálok turnézni.” Ez nyomta a begyét. Mire én: „Vince, ez vár ránk…”

VINCE CLARKE: Nagyon megharagudtak rám. Tudom, hogy így volt. Azt hiszem, azért, mert… pácban hagytam őket.

MARTIN GORE: Azt hiszem, úgy érezte, egyedül is boldogul majd.

VINCE CLARKE: Amikor eldöntöttem, hogy kilépek a Mode-ból, úgy gondoltam, soha többé nem készítek több lemezt, keresek valami állást magamnak… ...aztán mégis összehoztam egy demót Alison Moyet-nek, megmutattam Danielnek, aki kellő érdeklődést tanúsított a dolog iránt.

CHRIS CARR: Aztán Vince összeállt Alisonnal, s mi – sajtócégként –  egyszerre voltunk munkakapcsolatban és „versenyben” is a Yazoo-val…

JACQUES ATTALI [a Mute franciaországi leányvállalatának elnöke]: A Yazoo hihetetlen sikereket ért el. Akkoriban nehezen tudtuk volna elképzelni, hogy a zenei életben a Depeche viszi majd sokkal többre…

MARTIN GORE: Bizonyos értelemben mindez nagyon jól jött a Mute-nak, mert Vince sikert sikerre halmozott… (a háttérből: Nem is volt szüksége Daniel segítségére…) Hát persze, biztosan Daniel vette rá, hogy lépjen le…:-)

CHRIS CARR: Nem tudom, készakarva-e vagy véletlenül, de Daniel „bölcs pásztorként” terelte helyes irányba az „ő nyáját”...

DANIEL MILLER: Mindenkit nagyon meglepett a dolog, de nem hinném, hogy bárki szerint ez lett volna a „kegyelemdöfés”... A fiúk nagyon határozottan a folytatás mellett döntöttek.

NEIL FERRIS: Pontosan emlékszem, mit is mondott Daniel: „Minden rendben lesz, Neil, ne aggódj, majd megoldódik a probléma. Martin is képes számokat írni.” Átfutott az agyamon: „Te jó ég, mit csinálunk?!”

ANDY FLETCHER: Nem nagyon izgattuk magunkat. Más együtteseknél bizonyára nagy riadalmat keltett volna a zeneszerző távozása, de mi ezzel nem is foglalkoztunk, hanem dolgoztunk tovább.

DANIEL MILLER: Leültünk megbeszélni, mit tegyünk Vince távozása után, s arra jutottunk, hogy… a banda úgy gondolta, nem kellene azonnal felvenni valakit a megüresedett helyre, de az élő fellépésekhez szükségük lesz még egy billentyűsre.

ANDY FLETCHER: Feladtunk egy hirdetést az NME-ben: „21 évesnél fiatalabb billentyűst keresünk!”

ALAN WILDER: A csatlakozásom előtt számtalan együttesben játszottam hosszabb-rövidebb ideig. Akkor is éppen munkát kerestem, kellett a pénz… Megláttam a hirdetést a Melody Makerben, s szinte egyből rájöttem, ki lehet a feladó, annak dacára, hogy név nem szerepelt a szövegben. Talán egy héttel ezelőtt olvastam arról, hogy az egyik tagjuk otthagyta őket. „Valószínűleg a Depeche Mode az…” – gondoltam, bár akkoriban nem sok mindent tudtam róluk.

DAVE GAHAN: A meghallgatásokat a Blackwingben tartottuk. Rengeteg fura és bámulatos ember csődült oda. Mind nagyon kicsípték magukat, de tök bénán „játszottak”. Aztán jött Al, aki bármit el tudott játszani… Azt hittük, nehezére esik majd, ha szólót és basszust kell játszania egyszerre. Kirázta a kisujjából, mi meg azt gondoltuk: „Apám, ez a fickó nem kispályás!”

ALAN WILDER: Elmentem a meghallgatásra, de nagyon könnyű feladatot adtak: egyszerű szólamok meg egy kevés háttérvokál… Ennek ellenére sokaknak beletört a bicskája, nekem viszont nem.

DANIEL MILLER: Azt hiszem, Alan felkészültsége és gyakorlati tudása egy kissé megrémítette őket… Érted… Amíg ők csak keresgélték a billentyűket, addig Al játék közben kiolvasta a reggeli újságot…

DAVE GAHAN: Szóval felvettük… Valami nevetséges összeggel szúrtuk ki a szemét, hetente keresett vagy 1 fontot, és az első pár évben nem is fizettünk neki többet. Egyszer aztán elunta a dolgot, s valami ilyesmit kérdezett: „Most benne vagyok a bandában vagy sem?”

CHRIS CARR: Az elején még nem tűnt fel, milyen biztos kézzel is játszik.

DAN SILVER [koncertszervező]: Ez a négyes inkább keltette egy együttes benyomását, mint a korábbi „három srác meg Vince” felállás, ahol ez utóbbi nem igazán találta a helyét… Szóval a szerkezet nem ment tönkre, csak átépítették egy kissé...

ANDY FRANKS: Hol is lépett fel velük először Charlie Wilder? Nem a Croc’s-ban?

DARYL BAMONTE: De igen, ott.

ALAN WILDER: Aztán, a köztes időben átsuhantunk New Yorkba egy fellépésnyi időre. Azt hiszem, az volt az első igazán komoly koncertünk.

ANDY FLETCHER: Egy Top of The Pops-meghívás után repültünk először Amerikába, ám már hajnali három felé járt, mire a Ritz színpadára léphettünk. Mindegyik szinti bedöglött. Időközben Dave úgy döntött, eltávolíttatja az egyik tetoválását. A karja elfertőződött, és a balját fel kellett kötni egy kendővel… Így állt ki énekelni és táncolni a színpadra… Nem volt valami épületes látvány… Leadtuk a műsort, és marhára izgatottak voltunk. Hajnal 5 felé lehetett, mire lejöttünk a Ritz színpadáról, erre egy faszi odakiáltotta nekünk: „Mi van veletek, skacok? Régen jobbak voltatok!” Egyikünk sem felejtette el ezt a beszólást, amitől eléggé lelombozódtunk. Ez csak az egyike volt a nem túl sikeres turnéinknak. Úgy éreztük, a zenénk soha a büdös életben nem fog tetszeni az amerikaiaknak…

DARYL BAMONTE [asszisztens / turnémenedzser]: Ők hárman úgy döntöttek, hogy az A Broken Frame-et Alan nélkül veszik fel, nehogy az emberek azt higgyék, a háttérben Alan mozgatja a drótokat – mint azt ahogy Vince-ről is hitték… Az emberek összezavarodtak, s szerintem sokan azt hitték, hogy a turné végeztével Alan otthagyta őket, hiszen az új album stáblistáján nem szerepelt a neve. Ennek ellenére nagyon okos húzás volt tőlük, mert be akarták bizonyítani, hogy egyedül is boldogulnak.

CHRIS CARR: Azt hiszem, a „Fogalmunk sincs, mi legyen” és a „Nem tartozik közénk” közt őrlődtek. Szerintem ha egyenként kérdezted volna őket, mind azt mondták volna: „Szerintem be kellene venni a bandába!” Ha viszont egyszerre kérdezted volna őket, nem biztos, hogy akkor is ugyanezt mondják. Ha valakik, hát a Depeche tagjai együtt nagyon tudják kavarni a szalámit…:) Sajnáltuk Alant, de a többiek döntését is megértettük. Ennyi…

DAVE GAHAN: Bevonultunk a stúdióba tíz Martin Gore-szerzeménnyel.

DANIEL MILLER: A többiekkel ellentétben én egy csomó dalát nem hallottam, de ők tisztában voltak a Martinban szunnyadó tehetséggel.

MARTIN GORE: Azt hiszem, akkoriban folyton emiatt izgultam. Magától értetődő volt, hogy Vince helyére kell lépnem, hiszen Dave egyetlen számmal sem rukkolt még elő...

ANDY FLETCHER: Bizonyos szempontból Martin gyakorlottabb zeneszerzőnek számított, mint Vince. Martin már 14 éves kora óta írt dalokat. Volt köztük néhány fantasztikusan jó is, ezek fel is kerültek az A Broken Frame-re.

VINCE CLARKE: Tudta, hogy Martin remek dalokat ír, hiszen hallottam őt a korábbi zenekarában, a Norman And The Wormsban játszani. Formabontó egy csapat volt… A zenéje tökéletes lenyomata az ízlésének.

DANIEL MILLER: Kicsit bizarr lett volna Martin dalait felhasználva egy Speak & Spell 2-vel előrukkolni… Mart zenéjének szerkezete sokkal összetettebb… Azt hiszem, nem is lettünk volna képesek újra hozni az előző album hangzásvilágát. A kezdeti, bukdácsoló szárnypróbálgatások után kezdtek rákapni a repülés ízére…

JOHN FRYER [hangmérnök]: Eközben a technika is sokat fejlődött, s a munka is egyszerűbbé vált. Ha az első napon felvettél valamit, ami három nappal később már nem tetszett, könnyebb volt valami mással helyettesíteni. A nyolcsávos felvevők korában könnyen összecsaptak feletted a hullámok, amikor a sávok között kellett „lavíroznod”, egyensúlyozgatnod…

ANDY FLETCHER: Az akkori munkamódszerünk nagyon hasonlít a napjainkban megszokottra. Nem sokszor adtuk elő ezeket a dalokat élőben; amolyan rögtönzésből született végeredmények…

DAVE HENDERSON: A bukás elkerülhetetlennek látszott, ezért az emberek nem vártak semmi különöset: pont az agy, a zeneszerző hagyta ott őket… Nagyon családias volt az a nagy tömeg, amelyben sokan sokféle zenét szerettek. Az emberek értékelték a Depeche Mode erőfeszítéseit, de valahogy azt gondolták: „Oké, de a korábbiakhoz hasonló nagy slágerük akkor sem lesz többet…”

ANDY FLETCHER: Fogalmunk sem volt, hogyan alakul majd a jövőnk. Egyesek elkönyveltek bennünket popegyüttesnek, másoknál meg fasza alternatív zenekarnak számítottunk.

NEIL FERRIS: Peel, Peter Powell és Janice Long is játszotta a számaikat. Bizonyos értelemben a Radio One nagyon sokat tett értük, hiszen – éppen abban az idősávban, amikor a legmegfelelőbb volt – délután négytől kora estig leforgatták a dalaikat. A napközbeni adás szerkesztői egyszerűen nem tudtak mit kezdeni egy tisztán billentyűs hangszereket használó zenekarral.

DAVE GAHAN: Neil tudta, hogy nem könnyű betörni az éterbe. Hát persze: azok, ott benn, utáltak bennünket. Akkoriban a DJ-k már ki nem állhattak bennünket, s gyakran ki is fakadtak, milyen gyászosak vagyunk.

NEIL FERRIS: A See Youval sokkal nagyobb sikert arattak, mint remélni mertem volna… Sokkal nagyobbat… a rádióból szólt a zenéjük, felléptek párszor a tévében… Volt pár olyan felkérésünk is, melyet nem lett volna szabad elvállalniuk – ez persze az én hibám… Kétségbeesetten próbáltam minden lehetőséget megragadni, hogy mind többen ismerjék meg őket, és minél nagyobb közönséghez juthasson el a zenéjük. Szóval ha akkoriban csak pár évvel lettem volna idősebb, megtiltom nekik, hogy elvállaljanak bizonyos fellépéseket – eső után köpönyeg…

MARTIN GORE: Annyira fiatalok és idióták voltunk, hogy bármit tanácsoltak nekünk, azt meg is fogadtuk. Mindig ugyanaz volt a szöveg: „...de ezt sok-sok millióan fogják látni!” „Na jó... akkor hát legyen…!”

ALAN WILDER: Ennyi év távlatából persze lehet látni, hogy eltúlztuk ezt a pop-dolgot, de folyton azt sulykolták belénk, hogy másképp nem lehet egy dalt slágerre vinni. Szóval belementünk mi mindenbe. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egy kicsit válogatósabbak lettünk, de mindig attól féltünk, hogy előbb-utóbb úgyis a süllyesztőbe kerülünk….

DARYL BAMONTE: Az A Broken Frame első kislemeze, a See You alighanem poposabb volt a Speak & Spellről kimásolt dalokénál,  de a másik 9 szám többsége „elborultabb” hangulatú –  ahogyan Franksy is említette…

ANDY FRANKS: A See You videója nem volt különösebben elborult, vagy igen..?

CHRIS CARR: Nagyon meglepődtem, hogy ekkora sikere lett. Számunkra ez még mindig csak a kezdetet jelentette. Még mindig nem ütközött ki rajtuk a… még mindig burokban éltek…

MARTIN GORE: Alapból mindannyian nagyon pesszimisták vagyunk. Egy rövid ideig legyőzhetetlennek éreztük magunkat. A The Meaning of Love megjelenése után sokkal többre és színvonalasabbra vágytunk.

ANDY FLETCHER: Emlékszem, a dal egészen a listák 5. helyéig kúszott. Bíztunk benne, hogy meg sem áll az elsőig… Mire leszálltunk a repülőről, és megnéztük a slágerlistát, már csak a 17. volt.

MARTIN GORE: Ez volt az első nagy pofára esésünk, annak dacára, hogy szép helyezést ért el. Kicsit csalódottak voltunk a See You sikerei után.

DANIEL MILLER: Mindenki hitetlenkedve fogadta, bár nem ez volt a pályafutásuk legjobb kislemeze.

MARTIN GORE: Daniel arra gyanakodott, hogy a Gallupnál elírtak valamit…:_)

ANDY FLETCHER: Ez van, túl gyerekes hangzású volt.

MARTIN GORE: Nem hibáztatom az újságírókat azért, hogy akkoriban magasról „tojtak a fejünkre”... Rengeteg, a Smash Hits!-hez hasonló tiniújság volt tele velünk, s erre a képre még mi is rátettünk egy lapáttal.

CHRIS CARR: A hitelesség – nem győzöm hangsúlyozni ennek fontosságát – akkoriban létfontosságú volt. A szitu a következő volt: „Na jó, nem akarunk interjút adni, de attól még dolgozhatunk úgy, hogy az igenis felkeltse az emberek érdeklődését.” Először a lemezek grafikai-tipográfiai színvonala tette egyértelművé, hogy ez az együttes többre hivatott. Az akkori újságírók közül sokan művészeti iskolát végeztek, tehát úgymond nyitott kapukat döngettünk. Ezeknek a fickók, még ha nem is értettek a zeneszerzéshez, legalább más értelemben „kezdett leesni a tantusz”...

BRIAN GRIFFIN [fényképész]: Nos, felejthetetlen volt. Amikor először láttam meg a polaroid-képet, nem akartam hinni a szememnek. Miután minden utómunkával végeztem, Daniel eljött hozzám a rotherhithe-i stúdióba.

DANIEL MILLER: Leruccantam hozzá, hogy megnézzem, mit alkotott. Amikor megláttam, fantasztikusnak találtam. Hihetetlen erő volt abban a képben.

MARTIN GORE: Amikor megláttuk a borítótervet, arra gondoltunk, hogy ez aztán a kép…! Még valami díjat is nyertünk vele…

ANDY FLETCHER: „Az év borítója” címmel jutalmazták, nem…? Bámulatos, eszméletlenül jó fotó volt. Kárpótlásul készítette a Speak & Spellért…-:)

DAVE GAHAN: Azt hiszem, egyike volt a legnagyszerűbb dolgoknak, amit elkövettünk.

BRIAN GRIFFIN: Azt hiszem, soha nem is sikerült ennél színvonalasabb színes képet összehoznom… Egoista duma lenne, ha azt mondanám: „Oké, keress egy jobbat!”

MARTYN ATKINS [művészeti vezető]: Brian előhozakodott egy ötlettel… ...tudod… amint egy alak összetöri a kép keretét… én viszont tudatosan úgy alakítottam a dolgokat, hogy a végeredmény egy orosz szentkép hangulatát tükrözze, mert nagyon szerettem azt a hangulatot, akárcsak Danny…

BRIAN GRIFFIN: Komoly vitákat folytattunk erről. Nyugodtan mondhatom, hogy mindannyiunk közös ötlete volt.

ANDY FLETCHER: Brian lejött a stúdióba, és olyanokat mondott, amikről azt se tudtuk, eszik-e vagy isszák… Tudod, művészduma… Folyton ilyenekkel jött: „Azt látom benne… a hangulata…” Mire mi: „Jóvammá, csak csináld!”

BRIAN GRIFFIN: Felültünk a helyi buszjáratra: én, az asszisztensem, Stuart Graham, Jackie Fry és a hölgy, aki a képen parasztasszonynak öltözve látható. Szakadt az eső. Félelmetes volt. Régi igazság a fényképészetben, hogy az eső néha jó szolgálatot tehet, mert amikor eláll, nagyon érdekessé képes varázsolni az eget.

MARTYN ATKINS: Jégeső, eső hullott, meg minden, amit csak el tudsz képzelni… De Brian biztosan azt mondja majd, hogy mindent ő maga csinált… Nem igaz, Brian?

BRIAN GRIFFIN: Martyn Atkins felült a motorjára, és így szólt: „Asszem most jobb, ha elmegyek kajáért.” El is motorozott, hogy ebédet hozzon. Aztán elállt az eső...

DAVE GAHAN: Ahogy ő mondaná, abban a dologban ott bujkált a csoda. „Ott bujkált a csoda…”

JOHN FRYER: Hogy őszinte legyek, a dalírás sokkal jobban ment, mint a kezdet kezdetén…

JACQUES ATTALI: Martin személyisége még nem forrta ki magát az A Broken Frame készítésének idején.

DAN SILVER: Még mindig kicsit popos / tingli-tangli hangzású volt. A Martinban rejlő „mélység” csak később jött elő.

MARTIN GORE: Nekem nem áll össze egy teljes egésszé, mert az elektronikussá alakított dalok közül párat még egészen fiatalon, 16 éves koromban írtam. Néhány pedig csak a stúdióban nyerte el a végleges formáját. Számomra ez a lemez a legrosszabb munkánk.

DAVE GAHAN: Visszatekintve azt kell mondanom: nehéz dolgunk volt. Először is elvesztettük a zeneszerzőnket. A „második lemez”-szindrómából egyértelműen következik, hogy bármit is csinálsz, úgyis ízekre szednek. Erre mi meg „beállítunk” egy melankolikus, szokatlan hangzású lemezzel.

DANIEL MILLER: A Leave In Silence frappáns válasz volt a kétkedőknek. Valami, mely az addigiaknál komolyabban, „fenyegetőbben” szólt. A Leave In Silence tekinthető a bizonyos „sötét időszak” kezdetének… ...amely a mai napig is tart…

MARTIN GORE: Szeretettel gondolok vissza a Leave In Silence-re. Úgy érzem, nekünk ez a dal jelentette a fordulópontot, és rádöbbentünk, hogyan-merre is folytassuk, amit elkezdtünk.

CHRIS CARR: A Leave In Silence volt a vízválasztó. Attól kezdve minden klappolt, s végre kezdték magukat komolyan venni.

DAVE GAHAN: Azt hiszem, ez az új „hangulat” sokkal közelebb állt hozzánk. Remekül érvényesült benne Martin zeneisége. Mindig is komolyan gondoltam, hogy Martin gyönyörű dallamokat képes kitalálni. Ami a szövegeit illeti… nos, ott már sokkal melankolikusabb hangot üt meg…

NEIL FERRIS: Először is tisztázzunk valamit: a DM nem egy tinicsapat, mely háromperces béna popdalokat játszik. Ez egy olyan együttes, mely hosszú távra tervez; egy olyan együttes, melyre élőben is kíváncsi vagy.

DANIEL MILLER: A Leave In Silence „könnyű szülés” volt, elkaptuk vele a fonalat – azt is mondhatnám, hogy ösztönösen… Az egyik kedvenc dalom a The Sun and The Rainfall volt. Imádom azt a dalt.

ANDY FLETCHER: Remek dal, de szilárdan hiszek abban,  hogy az utolsó dal sohasem kap kellő figyelmet. Ez a nagyon jól sikerült szerzemény is azért nem vitte semmire, mert zárószám lett belőle.

DAN SILVER: Kézen fogták a közönségüket, és együtt vették birtokba az „új helyüket”. Nem volt itt semmi kényszer. Ám ha a közönségüknek nem tetszett volna ez a fajta zenei felfogás, nagy-nagy bajban lettek volna… De imádták őket…! Egyenesbe jutottak…

CHRISS CARR: Az emberek – látva az erőfeszítéseiket – kezdtek hinni abban, hogy nem kerülnek a süllyesztőbe. A zenéjük nem agyatlan zűrzavar volt, ők meg teljes gőzzel robogtak a maguk által kijelölt úton, hogy a saját tempójukban vehessék birtokba a nekik kijelölt „zenei” területet. A megfelelő időzítésre való érzék istenadta képesség… Lassan-lassan nyilvánvalóvá vált, hogy nekik itt „feladatuk van…”