Globalizáció. Manapság e szót igen divatos hívság szitokszóként lövöldözni, feledve, hogy olyan feladatok villámgyors kivitelezését, melyeket régen elképzelni sem tudtunk volna, rém egyszerűvé tesz. Példának okáért hűs sört szürcsölgetve lehet repülőjegyet, külföldi szállást és koncertjegyet foglalni és kifizetni anélkül, hogy a szobádból kimozdulnál. Ezen igen kényelmes metódus jól is jött az idei aktuálisan dübörgő Tour of the Universe számunkra első, római helyszínén történő aktív részvétel érdekében.
A Colosseum kötelező kipipálását követően óramű pontossággal taxiztunk Jani cimborámmal kapunyitásra az olimpiai stadionhoz, ahol az olvadó flaszterrel dacolva már javában gyülekezett a nagyérdemű. A zord őrség a tikkasztó hőségben először a külső, majd a belső kapuk nyitásáig aszalt minket minden rációtól tökéletesen mentesen a napon, ahol egymás hegyén-hátán tobzódva, majd erre ráunva a ffi nemiszerv rusztikus formájának olasz nyelvű megfelelőjét tüdőből ütemre kántálva nem csak csatakosra izzadta magát mindenki már jóval a koncert előtt, de ami engem illet, a napon patakká folyva sikerült beszereznem életem első fájdalmas parasztsülését is.
Sebaj, a stadionba lépve gyorsan-gyorsan lesiettünk a lépcsőkön a kordon által kijelölt dühöngőn belülre, ahol a helyi fanokkal vegyülve szépen letelepedtünk, betoltunk húzóra másfél lityi ásványvizet, sört és Burn-t, majd néztük, hogyan legózza készre a stáb a színpadot. A közönség jó fej volt, egyesek spanglit szívtak, megint mások idejekorán dalra fakadtak, a keménymag meg - némi mazo hajlamról tanúbizonyságot téve - már délután négy óta az első sorban szobrozott rendületlenül.
Érdekesség, meg is örökítettem, hogy egy srácon Budapest live póló feszült. Meg akartuk keresni később, hogy koccintsunk egyet vagy valami, de persze nem jött össze, eltűnt nyom nélkül a tömegben. Amelyik az idő előrehaladtával szépen terebélyesedett, majd amikor az M83 nevű, meglehetősen kellemes zenét tökéletes színpadi amatőrséggel előadó zenekar a húrok közé csapott, mindenki szépen felkászálódott a földről. Minden szám után kaptak tapsot meg elismerő füttyöket, noha baromi nagy lázat nemigen csiholtak a közönség soraiban.
A színpad átzsinórozását követően egyszer csak váratlanul beindult a felfüggesztett gömbprojektoron a DM logó körbe-körbe futkorászva, ekkor tette először a jópár ezres nagyságrendű közönség tanúbizonyságát saját, meggyőzően morajló hangerejének. Lábak eltésztásodnak, a dj szett hangereje egyre feljebb kúszik, mindenki ütemre bólogat, egyre gyakrabban megy a füttyögés meg beüvöltözés – a tömeg ugrásra kész. 
Csak kamilláztunk, amikor a jegyen feltüntetett időponttal ellentétben a 21:30-as kezdés helyett gyakorlatilag óramű pontossággal 21 órakor hirtelen besötétült minden és felcsendültek az In chains kezdő dallamai. Viszonylag szerény magatartású közvetlen szomszédságunkból a döntően a hazai viszonyokon szocializálódott tetszésnyilvánításunk (= felbőgtünk, mint a vadszamarak) némi megrökönyödést váltott ki, ami kitartott a műsor végéig. Mindeközben szépen egyesével felvonult a csapat a színpadra, elfoglalták helyeiket, majd óriási, folyamatos ováció kíséretében egy balerina könnyedségével libbent utolsóként Dave is a tömeg színe elé - a tökéletes showman. Első perctől figyeltem, hagyott-e rajta a műtét látható-érzékelhető nyomot, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam, megnyugtathatok mindenkit: a frontember csúcsformában zúz. Ha jól rémlik, Dave szokás szerint a 3. szám után köszöntötte a közönséget, aminek ezúttal akadt némi pikantériája, tekintve, hogy amit hallani véltünk, az egy viszonylag jól kivehető Good evening Milan volt – ehhez képest a jelenlevők döntő hányada Rómában érezte magát. Enyhén szólva is korlátozott olasztudásom dacára jobbról-balról csak a hüledezést hallottam – kíváncsi vagyok a Live Here Now csapata korrigálja (kivágja)-e a hibát a felvételen. A háttérprojektor alkalmazása, az általa kínált élmény viszont egyenesen fenomenális – nem egy szupersztár koncertjét megjárt zenerajongóként elmondhatom, láttam már karón varjút, de ez a minőség az eddigi talán legjobb volt. Külön egyedivé tette a vetítést, hogy a sztédzs két szélén függő kivetítőn ugyan flikflakk nélkül folytak a témák, azonban a színpad mögötti óriási vászon előtt függő projekciós gömb kellemesen megbolondította az egyébként is szinte fokozhatatlanul telített, érzékeinket őrületbe kergető vizuális orgiát – ezt egyszerűen a saját szemeddel kell látni-érezni!
A Come Back űrszáguldást imitáló csillagjai szinte elszédítették az embert, a Peace alatt vetített archív és archív hatást keltő felvételek néha viccesek, néha vér komolyak voltak, a Policy közben felrémlett az általános iskolai gyümölcsízű golyórágó, majd megcsodálhattuk az együttest gigantikus űrhajósokként is, az ember nem győzte hova kapkodni a fejét.
A lírai blokkhoz érkezve az együttes a tikkadt közönségnek némi pihenőt engedélyezett – a sor a Martin által előadott Little soul-lal nyitott, mely szám az albumon bármennyire telten, kifinomultra hangszerelten is cseng, az élő verzió kedvéért egy szál zongorakíséretre (és a Peter Gordeno által - egyébként igen kellemes orgánumban - előadott vokálra) építve némileg mintha veszített volna erejéből. Ennek ellenére azonban tagadhatatlan, hogy az ezúttal a flitteres ruhát leszámítva minden túldizájnolt külső flanctól mentes fürtös kisherceg hangjának lágyan simogató puha bársonya a meleg esti levegő szárnyain lebegve még így, a lecsupaszított körítés mellett is szinte könnyeket csalt az ember szemébe.
És ami nélkül nincsen DM live - Personal Jesus – uu!, Enjoy the silence – yeah that’s right, mert vannak örök dolgok, pláne az örök városban.
A ráadásblokk a Stripped-del vette kezdetét, a Black Celebration korszak egyik legnagyobb durranása, félúton a ballada és a dobhártyarepesztő koncertklasszis között – let me hear you speaking just for me. Ezen blokkba maradt a Strangelove is, melynek szettbe jutása már önmagában is eseményszámba megy, pláne amilyen orkán jól, tisztán és erőteljesen szólt. A hozzá készült, a finom lábfétis témája köré mesterien felépülő, kissé perverz, mégis valami csodálatosan felzaklató videót pedig már kézdörgölve vártam; youtube-on nem tudom, hányszor néztem végig ezt a különleges, igazi felnőtt projekciót. Ehhez képest valaki valahol valamiért úgy döntött, hogy a római közönségnek ez a video nem jár. Ami nekik e helyett jár, az nem más, mint a jó öreg cenzúra – ennek megfelelően a leginkább izgalmas résztől kezdve gyakorlatilag a video végéig egyszínű pirosba váltott a képernyő, szó szerint kiherélve a hatásvadász jelenetek egymásutánját. Először azt hittük, technikai malőr, csak a vége felé esett le (amikor a tökéletes fenekű lány behúzza maga mögött az ajtót a vásznon), hogy most bizony keményen pofára esett az, aki hozzánk hasonlóan hirtelen megörült e remek klip első kockáit kocsányon lógó szemekkel sasolva. Ami Luxemburgban elmegy, azt Rómában tilos? Pápai kiátkozás terhe mellett vesszék a romlottság minden formája? Érti ezt valaki a 21. században?
Egy koncert leginkább akkor nevezhető különlegesnek, újszerűnek és izgalmasnak, ha az addig megszokottakhoz-elvártakhoz képest potenciálisan alkalmas meglepni az embert. Jelen esetben mindezt - a perfekt projekción és a kitűnő hangzáson túllépve - egyfelől a meglepetésszámok garantálták, amilyen 2006-ban volt a Photographic / Just Can’t Get Enough tandemje. Ugyan már nem olyan nagy titok, hogy a fantasztikus és megismételhetetlen hangulatú nyolcvanas évek varázsát jelen turnén a Master And Servant hivatott megidézni, mégis remekbeszabott meglepetésként hatott a klasszikus akkordokat mai élő hangszerelésre királyul belőve újra hallani és átélni – maximális, igazi, jóleső időutazás.
A másik meglepetés a Never Let Me Down Again volt, mely hagyományos koncertzáró klasszikus mivolta dacára Rómában még a repeta előtt, a fő műsoridő zárásaként csendült fel – hoppácska. Ez a dalszekvencia ekkor már sejteni engedte, hogy a hepening vége everything’s all right tonight helyett borítékolhatóan ugyanolyan kis meghitt összebújós szeressükegymást lesz, mint az megesett 3 éve a Goodnight Lovers-zel.
Ez alkalommal az érzelemdús, szelíd búcsúcsók küldetése a lassan szintén második évtizede felé öregedő Violator-ról felcsendülő Waiting For The Night abszolút klasszikus Dave-Martin duettjére hárult, melynek tiszteletére a két művész, mint tűz és víz, a catwalk végére kisétálva babonázta meg szinte karnyújtásnyi távolságból a végére frankón kinyuvadt, öngyújtót aléltan markolászva dudorászó, szorgalmasan kattintgató közönséget. Így esett, hogy az öblös főmenüt kímélő desszerttel lefojtva ért véget az este, melyet követően a publikumnak jól érzékelhetően igen nehezére esett hazaballagni – szép volt fiúk, see you next time…
… például 2009. június 23-án a Népstadionban. Azaz öt nap múlva. Ott lesztek?
Képgaléria - 2009.06.16. The Universe in Rome
Koncertinfó - 2009.06.16. Róma, Olaszország
- lehet azért érzed maga mutogatónak, mert egyedül voltam és azt írtam amit én látttam, és én éreztem például az olasz közönségről…...
, Dgahan1 - köszi - bulizunk egy nagyot…. Akárcsak a többiek akik ott lesznek 
Én csak az időjárás miatt aggódok picit,de remélem szerencsénk lesz 
