„depeCHe MODE talán nem a legunalmasabb banda, akik valaha előfordultak, de kétségtelenül afelé tartanak. Az egyetlen, amit érdemes kiemelni a nevetséges és elképzelhetetlen létezésükben, az a kifinomult és hihetetlen sikerük.”
Depeche Mode koncert Párizsban
Dave Gahan újfent kijátssza a halált és Morrissey-t
Stade de France stadion, Párizs
2009. június 27.
(****)
Így fogalmazott a hosszú ideje nem létező Record Mirror magazin riportere, miután megtekintette a banda koncertjét Manchesterben, a kicsi és izzasztó Rafters clubban 1981 augusztusában. A firkász egy másik hasonlóan kedvesen rosszindulatú, a “még ahhoz is túlságosan unalmasak, hogy egyáltalán érdektelenek legyenek” jelzővel is illeti az együttest, akik ennek ellenére ekkor már két kislemezt jegyeztek. A második, a New Life, a Pac Man árkád játék hangzására és dallamára hajaz, ugyanakkor ezzel első ízben rákerülnek az angol slágerlistára. Ám senki nem gondolta volna akkoriban, legkevésbé talán a fenti savanyú tollú kritikus, - aki egyébként nem más mint az akkor 22 éves és éppen frusztrált pop lángész Steven Morrissey - hogy majdnem három évtized elteltével a depeCHe MODE akkora népszerűségnek örvend majd, hogy a párizsi Stade de France stadiont, a labdarugó világbajnokságok döntőinek és Rolling Stones koncertek helyszínét képes csurig megtölteni.
Az erős délutáni napsütéstől védett helyen, a kellemesen hűvös backstage-ben Martin Gore a csapat dalszerzője a Q Magazin felolvasását hallgatja Morrissey cinikus értekezéséről. Kínos csend következik amíg egyszer csak Gore nevetni kezd. Kacagó, csuklás-szerű ha-ha-ha, végtelen ismétlődésben. Vidámság? Irónia? Keserűség? Vagy talán csak egy molotov koktélnyi diadalittas vihogás?
- Akkoriban ez egy tipikus kritika volt - mondja mosolyogva Gore, a nyughatatlan szemű alacsony növésű figura, hátrafésült, göndörre robbantott szőke tincsekkel, amely elképesztően hasonlít az 1935-ben készült Frankenstein menyasszonya c. film őrült tudósára, Dr. Pretoriusra. Ahogy meséli, mialatt az együttes az új lemezét, a Sounds Of The Universe-t vette fel, kezükbe került egy doboz tele régi újságcikkel és kivágásokkal, amiket Dave volt felesége gyűjtögetett valamikor.
- Azokban a cikkekben szinte ugyanezek a sorok szerepeltek. Mindegy egyes cikk lesújtó volt ránk nézve. De feltételezem, akkoriban tényleg eléggé borzasztóak voltunk.
Ahogy a depeCHe MODE átalakult, - Gore fogalmazásában - a “négy basildoni srác, akik kétségbeesve próbálnak elektronikus zenét csinálni” bandából a stadionokat megtöltő európai félistenekké, az az egyik legkülönösebb átváltozás a brit popzene életében. Az eredeti dalszerző elhíresült lépéssel vált ki a bandából, hogy megalakítsa a Yazoo-t, röviddel az 1981-es Just Can’t Get Enough megjelenése után, amely egyébként még mindig az egyik legtöbbet letöltött daluk az iTunes-on. Amikor Gore átvette a dalszerzési feladatokat, a prüntyögő depeCHe MODE a dalgyártásban egy sötét, borongós, sallangmentes pop noir-ba tért át, ami sokkal inkább a 30-as évek Berlinét idézi, mint a 80-as évek Basildonját. Ráadásul mindez Európában történik, ahol az új felállású depeCHe MODE a legnagyobb és a legelkötelezettebb rajongótábort szerzi meg magának olyan emlékezetes szintetizátor darabokkal, mint az Everything Counts vagy a People Are People, megelőzve az amerikai áttörésüket, amit aztán majd az utókor számára az 1989-es koncert filmjük, a 101 örökít. DA Pennebaker által rendezett film 80 ezer hisztérikus Mode rajongóval precedens értékűvé válik és 20 évvel később még mindig az. Ahogy a hűséges rajongók gyülekeznek a Stade de France lelátóira, a párás levegő megtelik várakozás izgalmával; nem csak esemény, hanem egy nagy család gyülekezete. - Jókis látvány, ugye? - vigyorog Gore.
Meglehet, Morrissey még mindig a depeCHe MODE “meglepően unalmas” zenéjén gondolkodik vagy nem, talán még ő is elismerné, hogy a banda története minden csak nem unalmas.
Gahan heroin függőségen esett át és közismert módon 2 percig halott volt 1996-ban, miután túladagolta magát és újjá kellett éleszteni. A billentyűs Andy Fletchernek ugyancsak kijárt, amikor idegösszeomlással az 1990-es világ körüli turnéjuk során (sic!) a The Priory rehabilitációs intézetben kötött ki. Az egykoron alkoholista Gore pedig már 3 éve józan, a piát pedig fitness diétára és kényszeres eBay-ezésre cserélte.
- Elérkeztem addig a pontig, amikor a dolog kezelése kifolyt az irányításom alól. - mondja. - Egyszerűen abba kellett hagynom. Elérkezel abba korba, amikor az ivás előnyeit jócskán felülírják a rendszeres másnaposságok. Ha most alaposan berugnék, annak egész hétre való következményei volnának.
Jóllehet, a banda démonai már lakatra vannak zárba, a drámai események nem szűnnek. 2009 május 12-én a Tour Of The Universe turné Athéni állomásán Gahan rosszul lett közvetlenül a koncert kezdete előtti pillanatokban. Kórházba szállítás után gyomorhurutot diagnosztizáltak nála. További vizsgálatok során az orvos CT vizsgálatot is végzett. Az a kis árnyék, amit Dave hólyagján kimutattak, egy kialakulóban levő tumor volt, amit aztán azonnal el is távolítottak.
- Azt hiszem erre az eseményre úgy kell tekintenünk, mint egy csodára, hogy gyomorhurutja lett. - mondja Gore. - Máskülönben turnéznánk egy évig, mialatt Dave-nek még mindig megvolna a tumorja. Az is csoda, hogy az orvos alaposabban is megvizsgálta. Ez más esetben nem történik meg. Nagyon szerencsések voltunk.
Az, hogy Gahan ismét eltáncolt a kaszás elöl, sokat elárul arról izgatott figuráról, aki a koncerteken a rock istenek izzasztó karikatúráját testesíti meg. Talán ez történik, amikor az önpusztítás a végletekig fajul. Peckesen vonaglasz a mellényedben vagy éppen meztelen felsőtesttel, mint Michael Hutchence, noha a szexuális karizmád sokkal inkább Michael Barrymore-ra hajaz (brit komikus és televíziós műsorvezető). Azt hiszed, hogy Elvis vagy, miközben minden arcmozdulatod elárulja, hogy essexi vagy. De legalább ott van a hang. Az a félelemtől üvöltő, agonizáló hang, ami a Wrong indusztriális hangzását végigkíséri és olyan, mint egy orwelli dorgálás. És amitől a madarak pánikszerűen elrepülnek a stadionból, az a rajongói kedvenc Fly On The Windscreen. “Death is everywhere,” üvölti az az ember, aki közelebb volt a halálhoz, mint bármelyikünk. Több tízezer ember énekli vele együtt. A látványba és a hangzásba az ember térde is beleremeg.
Ahova Gahan gótikus étoszt szállít, oda Gore érzelmeket visz. Megragadja a mikrofont és a depeCHe MODE-hoz képest egzotikus hangzású Little Soul előadásába fog, hangja jóval emberibben szólal meg a Mode hideg és kegyetlen repertoárjához képest. A Walking In My Shoes és az In Your Room fagyos robbanásában még több szenvedéses agónia hallatszik, dalok, amelyekre megesküdnél, hogy büntetésnek szánták - egyfajta megbánás-szerű, önmarcangoló popzenei darabok, ugyanakkor éppen ellenkező hatásuk volt a hatalmas gyülekezet előtt. És ha van olyan dolog, amihez a depeCHe MODE sokkal jobban ért, mint bármelyik együttes, az a tömeg manipulásása. Már teljesen besötétedik, amikor megszólal az I Feel You és az egész stadion egyszerre mozdul a pengetésre. Az Enjoy The Silence, a táncaparkettet betöltő és a bánatot diszkóütemmel megtöltő melankolikus hangulata átcsap egyszerre ringó extázissá. Mind közül a legfantasztikusabb, a heroikus germán eposzokat idéző 1987-es Never Let Me Down Again, ami ennyi év után szinte viccet csinál abból a tényből, hogy a dal egykoron mindössze a 22. helyig jutott az angol slágerlistán. Ha éppen most ejtettek volna ide a Mongó bolygóról és tanúja lennél, ahogy 100 ezer vagy még több kar metronóm szerű szinkronban leng, feltételeznéd, hogy talán ez az legismertebb dal az emberiség történelmében. Egészen addig, amíg megvárod a ráadást, hogy lásd ahogy Szent Dave gospellt énekel Gore gitározására. Utoljára akkor volt ekkora őrület a párizsi Stade de France stadionban, amikor Franciaország megverte Brazíliát 3-0-ra.
Az aftershow egy kis basildoni hangulatot csempész Párizs távolabbi részeibe, köszönhetően a busznyi barátnak és családtagnak, akik segítenek elfogyasztani a sajtgolyókat, kolbászkákat és az asztali bort. Gore igazán elégedettnek látszik, hátba veregetést osztogat bőrdzsekiben és T.Rex pólóban.
- Sokkal jobban érezzük magunkat az együttesben - mondja és látni a szemén, hogy valóban így gondolja. - A közönség elképesztő volt. Mindenki elégedettnek tűnt. Ez a fontos.
A nosztagiázás kedvéért a Q Magazin felajánlja Gore-nak az ominózus Morrissey cikket az együttes nemrégiben megtalált régi újságcikkeket tartalmazó gyűjteménye számára, a régmúlt idők mementója jeléül. Gore úgy nézi feszülten a darab papírt, mintha annak érintése fizikai sorvadás esetleges bekövetkezésével fenyegetne.
- Nem - mondja nevetve remegő hangon. - Tartsd meg!
De amikor elérkezik az idő, hogy megvalljam, miszerint a mai este nyilvánvalóan nem azt bizonyítja, hogy a depeCHe MODE a legunalmasabb banda, akik valaha előfordultak, ő már megfordult és ott is hagyott.
Simon Goddard
Q Magazin
September 2009
p. 142-143.
(Megjegyzés: A szerző ismert Morrissey és The Smiths biográfus, számos könyvet és cikket írt a témában.)
|
|
|
Nem úgy hézagos, hogy kiesett vagy nem nőtt ki. Minden fogam megvan szerencsére.
|
Amíg enni tudsz vele, valóban nem számít idős korban lesz jelentősége. Ez nem a kinézetről szól, hanem az egészségről. Bocsi, ebbe kötelességem beleszólni. 
Aspasia, akkor intézkedj, hogy olvashassuk. 
|
|
Aspasia!
Szerintem semmi gond a hézagos fogakkal, én két lyukkal járkálok a ki nem nőtt fogaim miatt, na és? Mindenki úgy jó, ahogy van és kész.
A cikkek jöhetnek, engem is érdekelnek ám!
|
|
Én is szívesen elolvasnám, ha lehet 
|
Jöhet minden ami róluk szól. Rajtam biztos nem múlik.
|
Egyébként van még két fordításom, amit érdemes volna valahova kitenni. Mindkettő interjú, az egyik Martinnal, ami egy kicsit vicces hangvételű, a másik pedig egy albummustra a DM tagjaival közösen. Az utóbbinak az az érdekessége, hogy meglepően őszintén nyilatkoznak különösen a SOFAD időszakról. Pl. először hangzik el, hogy nemcsak Dave drogozott, mindenki más kemikálián élt. Április, május környékén jelentek meg, csak akkor ment éppen az ominózus vita a Freestate-en, hogy most akkor szar a SOTU vagy nem szar. Így aztán végül nem jelent meg.
|
Aspasia ezen a ponton önvizsgálatot tart a saját fogaival kapcsolatban is, amik túl hézagosak 
jantar: Kicsit félrement itt a téma, úgy érzem. Ne érts félre, én csámpás fogakkal együtt is bírom Martint, ahogy a többieket is, ezért is nem a Zséda rajongói oldalra írkálok, hanem ide.
Useless girl: Köszi a cikket, pont ilyesmire gondoltam.
Angelus: Teljesen egyetértek, de azért régen roszabb volt a helyzet. Most mintha egy kicsit jobban odafigyelne, hogy hogyan beszél, amikor nyilatkozik.
|
|
Különben azaz ember, aki kívülről és belülről is a tökéleteset mutatja magából ott nagyon nagy probléma van. :S (Pl. Zséda és a hozzá hasonlók. ) 
|
|
Az tény és való, hogy Martot elég nehéz megérteni, ha nincs rá kiélezve az ember füle vagy nem szokta meg. Még mindig azt mondom, hogy Andy beszél a legszebben. Igazi angol úr… SZERETÜNK ANDY! XDDDDD
Aspasia: ha már Mart hajáról volt szó, egy cikket ismerek, ami erről szól és én jó pár helyen hangosan felnevettem rajta… The Floof
|
|
Aspasia!
Azért Martin pöszeségéből jócskán maradt még, a SOTU dvdnn is, akárhányszor megszólal sokszor simán érthetetlen, hogy mit is mond. De a fogak számomra másodlagosak, nekem kettő ki se nőtt mégis jól megvagyok nélkülük.
|
|
Lehet, h Mercury ennek köszönhette az oktávos ugrásokat?:D Hajaj, milyen jó számok is voltak azok… illetve azok a mai napig  Hallgatok egy kis Queen-t!!!!:D
|
|
Lehet nem befolyásolja, az én hangomat tuti nem tenné, pocsék az így is, úgy is…
|
Mindössze arra akartam célozni, hogy csámpásak a fogai és emiatt volt neki egy kis pöszesége, ami persze nem olyan, mint egy magyar pöszeség. Lehet, ez csak ilyen essexi pöszeség
Nem hiszem, hogy ez komoly megfontolás tárgya lett volna, pláne nem a hangképzése miatt. Régen nem volt divat, hogy erre odafigyeljenek. Ma már a boybandák is tele vannak virító fogsorú srácokkal, de régen ez nem volt téma. Pl. Freddie Mercury-nak is híresen csámpásak voltak a fogai, nem is szeretett nyilatkozni emiatt, mert akkor lehetett hallani és látni. Vagy nézzétek meg pl. Lemmy-t, a Motörhead-ből. Imho az egyik legvisszataszítóbb férfi rettenetes fogsorral, de mégis valamiért ő egy rockisten és imádják a csajok. Hát nem tudom. Akkor inkább Martin
|
|
Jaja Baglyok vagyunk, hu-húúúúúúú! XD
|
Persze Edóka, de én akkor sem hinném, hogy negatívan befolyásolja. Úgy értem, inkább negatívan az, ha úgy hagyja a fogait, mert egyszer csak már nem lesz egy sem, aztán akkor énekelhet, még beszélni sem tudna.
Ismét témánál vagyunk így éjféltájt. (Látod Capri, meséltem neked egyszer az éjszaka misztikumáról)
|
|
Nem azért, de nem hinném, h Mart ennyire elmélyülne az orvostudományban XD Vagy bármilyen tudományban XD persze tévedhetek és nagy meglepedést is okozna vele
|
|
Azért az hozzá tartozik, hogy beszéd, hangképző szervünk a szánk, a szájüregünk, és ebbe a fogaink is bele tartoznak. A fogyás, hízás is megváltoztathatja egy énekes hangját, teljesen más fekvésűvé válhat. És a fogaink megváltoztatása is bele tartozik ebbe, nem egy helyen hallottam már ilyenről, lehet ez is közre játszott abban, hogy Martin nem csináltatta meg hamarabb, aggódott, hogy nem lesz ugyan olyan az orgánuma. Bár szerintem egyre csodásabb a hangja, úgyhogy jól tette, hogy rendbe hozatta a kirakatot 
|
|
Martinszőr után Martinfog a téma? .... Igen… uborkaszezon van… XD
|
|
|
Kapcsolódó cikkek
Hirdetés
|
