depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS/Feliratok

Ismét elérkeztünk egy sorozat végéhez: a második részt a Songs of Faith And Devotion 36 perces kisfilmjének szövegével zárjuk. Akárcsak korábban, most is igyekeztünk képi illusztrációinkkal bemutatni a filmben szereplő, a depeCHe MODE-hoz közeli személyeket. Letöltéseink közt megtalálható lesz e rövidfilm eredeti angol és az általunk készített magyar felirata is. Reméljük, ezzel sokaknak még élvezhetőbbé tudjuk tenni e remek dokumentumfilmeket. Bár nem szoktuk a filmek egyes részeit a figyelmetekbe ajánlani (mondván, ítélje meg mindenki maga az adott mű színvonalát), azonban ezúttal mégis kivételt tennénk, és szeretnénk felhívni a figyelmeteket a képkockák és a bejátszott dalszövegek minden korábbinál erősebben érezhető összhangjára, és ez utóbbiak „mögöttes jelentésére”...
— Faith —

Illusztráció

DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ

A mintegy 7 millió példányban eladott Violatort követő Songs of Faith And Devotionnal a Depeche Mode eddig ismeretlen arcát mutatta meg. Bár a kezdetektől fogva sikeresnek számítottak, csak a Violatorrel érték el azt a népszerűséget, amely mérföldkőnek számít egy banda életében. A Violatort addigi legkomolyabb koncertkörútjuk követte, tehát az 1993-as lemezzel kimondatlanul is nagy elvárásoknak kellett megfelelniük.

Bár néhány igazán „ütős” dal már ott lapult Martin fiókjában, azt még nem döntötték el, hogyan is szól majd a lemez. Abban egyetértettek, hogy nem ismételhetik a Violator hangzását. Nyílt titoknak számított, hogy Dave már keményen a kábítószerek rabja, s nem is nagyon áll szóba a többiekkel. Régebben remekül bújt a lecsúszott rocksztár bőrébe, de az évek alatt eggyé vált az általa kigúnyolt karakterrel. Kevés Dave-hez hasonlóan vicces embert ismerek, de akkoriban minden humorérzéke és önkritikája elhagyta.

Dave az új nejével Los Angelesbe költözött, és belevetette magát az ottani rockzenei életbe – a feltörekvő „garázszenekarok” akkoriban élték virágkorukat, ő pedig mindig ott lófrált a tűz körül – ellentétben a DM többi tagjával. Dave magával hozta ezt a zenei felfogást, amivel lényegében alaposan el is szigetelte magát a többiektől.

Németország, Olaszország, Franciaország és Dánia után a zenekar ismét új helyen akart dolgozni, ezért átcuccoltak a spanyolországi Madridba. Mivel nem találtak megfelelő adottságú helyet, kibéreltek hát egy nagy házat, és ott rendezték be a stúdiót. A háznak helyet adó telket masszív kerítés és saját rendőri egység vigyázta – ilyen helyen lakhat manapság a Beckham-házaspár is. Az album produceri feladatinak ellátására azt a Floodot kértük fel, akivel már a Violator idején is együtt dolgoztak. Az első pár hétben ők öten láttak neki a munkának. Amikor később én is csatlakoztam hozzájuk, úgy vettem észre, hogy tulajdonképpen még az első kapavágást sem tették meg: Dave a szobájába zárkózott, Fletch és Martin a The Sunt bújta, a hangmérnök a keverőpultra polcolt lábbal szunyókált, Flood a földön fekve egy szintivel bütykölt, Alan pedig a dobolást gyakorolta egy másik szobában. Ilyen pocsék hangulatban próbáltak meg nekikezdeni egy nagyon izgalmas feladatnak…

Míg a Violator idejében szinte már a demókból tudták, hogy is fog szólni a végleges mű, ezúttal csak a bizonytalan elképzelésekig jutottak. Kötelességemnek éreztem, hogy kihúzzam őket a csávából, szóval „jól megmostam a fejüket”. Floodot is elláttam tanácsokkal, hiszen neki kellett kordában tartania őket. A madridi időszak eredménytelensége után Hamburgban jóra fordultak a dolgok, és az album lassan elkészült.

Martin és Alan egyfajta elektronikus blues-hangszerelést képzelt el, ahhoz hasonlót, mellyel már az 1990-es Personal Jesus c. számban is próbálkoztak – ezzel a rockzenét annyira imádó Dave kedvére is tettek volna. Dave a Condemnationt a mai napig élete legjobb énekteljesítményeként emlegeti.

Nem maradt sok időnk a keverési munkálatokra, mert a németországi munkafázis hosszúra nyúlt. A fiúk kimerültségét tovább fokozta a tudat, hogy minden bizonnyal rögtön az album elkészülte után turnézniuk kell majd az anyaggal. A keverésért felelős Mark Stent (becenevén Szegecs) régi haverjuk volt. Marknak felvitte az Isten a dolgát, szakmájának elismert egyénisége lett, s később olyan előadókkal dolgozott együtt, mint az Oasis, a U2 és Madonna. Mindegy, a végleges keverés nagy harcok árán, de elkészült. A Songs nagyszerű lemez, de a rajta szereplő 10 dal némelyike nem pont úgy szól, ahogy szólnia kellene…

Úgy éreztem, hogy bármivel is jöjjünk ki a Violator után, esélyeink a hasonló nagyságrendű sikerre eléggé harmatosak, hiszen a Depeche Mode sohasem írt kimondott popszámokat. Bár a Songs of Faith And Devotion szépen fogyott, az angol listák élére juttatta a zenekart, és minden idők második legkelendőbb DM-lemeze lett, vele nem tudtunk Violator-i magasságokba emelkedni. A megjelenést követően elindult Devotional Tour lett az addigi legnagyobb szabású koncertkörútjuk. Lélegzetelállító látványosságot produkáltak, de én úgy vettem észre, hogy a turné egyéb hozadékai lehangolóak és aggodalomra adnak okot. Azon 14 hónap alatt mindannyian önpusztító módon éltek, s pszichiátriai segítségre is szorultak. Ezt a „szolgáltatást” Dave később csak „guruló diliházként” emlegette. Alan nem sokkal a turné befejezte után hivatalosan is kilépett az együttesből.

A Songs of Faith And Devotion elkészítése mindannyiunktól embert próbáló erőfeszítéseket követelt, amit én tisztán ki is hallok a zenéből – azt persze nem tudom, hogy vajon csak én hallom-e…? Szinte minden egyes hang miatt vitába keveredtek egymással – hol építő jellegűbe, hol kevésbé. Bár ez korábban sem lehetett másképp, a nézeteltéréseik ezúttal annyira kiéleződtek, hogy biztosra veszem: ezt soha többé nem akarják újra átélni.





FLOOD [producer]: Kérdezz csak meg bárkit… Biztosan megrándul az arcuk, ha meghallják: „Songs of…” Hihetetlenül nehéz volt elkészíteni ezt a lemezt. Hihetetlenül nehéz.



DAVE GAHAN: Egyikünk sem úgy állt neki a dolognak, hogy most akkor felvesszük a Violator 2-t… ...főleg nem Flood…


DARYL BAMONTE [asszisztens / turnémenedzser]: Az alapállás ez volt: „Mindenki egy Violator-hangzású lemezre számít, de önmagunk ismétlése helyett inkább lépjünk megint egyet előre!”



ANDY FLETCHER: Azt hiszem, Alannek nagyon tetszett az ötlet, hogy igazi dobszerkón játszhat, a többivel együtt… Nagyon is tudatos döntés volt.


ALAN WILDER: Még a Violator is színtisztán „programozott lemeznek” tekinthető: rengeteg apró hangmintából áll, amelyek pontosan a megfelelő számú ütemnél szólalnak meg. Mivel a Songs dalait a szó szoros értelmében „élőben játszottuk”, természetes, hogy kisebb hibákat vétettünk, de ettől lett „igazán élő” az egész… Számomra a modern technika és az emberi tényező „összeházasítása” teszi valóban érdekessé a zenét.



FLOOD: Azt hiszem, Martinra nehezedett a legnagyobb teher, hiszen mindenki a Violatorhöz hasonló sikerű lemezt vár tőlük.



MARTIN GORE: Andy hajtogatta folyton, az ő szava járása volt, hogy sokkal jobban dolgozom, ha nagy a tét. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez tényleg így is van…


DANIEL MILLER: Szerintem mindenki érezte, micsoda várakozással tekintenek a készülő műre… Könnyíteni akartam a rájuk nehezedő terheken, s azzal bíztattam őket: „Hé, srácok, ha ebből a lemezből csak fele annyit adunk el, mint a Violatorből, akkor is óriási sikere lesz…”. Szerintem hasztalan volt. Ugyanolyan nyomottak voltak aztán is…



MARTIN GORE: Bár tényleg nehéz volt így dolgozni, ennek ellenére azt éreztem, hogy nagyszerű dalok pattannak ki a fejemből.



FLOOD: Mindannyian úgy érezték, hogy nagyszerű alapanyagból formálhatják a kész műveket. Gondoljunk csak az I Feel You-ra vagy a Walking In My Shoes-ra, amelyek Martin valaha írt legjobb dalai közé tartoznak. Egy rövid összejövetel alkalmával hallgattuk végig Martin demóit. ...s ennyi is volt az egész. Nem is szenteltünk több időt a velük való  ismerkedésre. A mostani eszemmel úgy gondolom, hogy nagy hibát vétettünk.



DANIEL MILLER: Szerintem itt volt a baj, hiszen korábban mindig ezzel kezdtük a lemezfelvételeket.



DARYL BAMONTE: Korábban mindig azonos módon kezdtek el dolgozni: meghallgatták Martin egyszerű demóit, majd kiválogatták a számukra leginkább tetszőket, s nagyjából megállapodtak a fő csapásirányban. Ezúttal még a programozásra sem szenteltek időt, pedig ez korábban elképzelhetetlen lett volna… Teljesen elmaradt a stúdiózás és az azt megelőző munkafázis…



ALAN WILDER: Tanakodtunk, hogyan is kezdjünk neki a munkának. Flood éppen akkor fejezte be a U2-val az Achtung Baby című lemezt. Építették maguknak egy stúdiót, s mivel Flood szerint minden remekül működött, úgy gondolta, mi is megpróbálkozhatnánk ugyanezzel. Nem sokáig keresgéltünk, mire rátaláltunk erre a helyre. Úgy gondoltuk, összeköltözünk, lemezt készítünk együtt… és minden nagyszerű lesz… Nos… teljesen másképp alakultak a dolgok…



DARYL BAMONTE: Végignéztünk jó pár spanyol stúdiót, nem?



ANDY FRANKS: De, így volt.



DARYL BAMONTE: Alan és Flood hiába keresgéltek, egyiket sem találták megfelelőnek… ...aztán egy Mute-osok ráakadtak erre a Madrid külvárosában álló villára. Flood ráharapott: „Na, akkor ez lesz a főterem, ez pedig a hangmérnököké...”



ANDY FRANKS: Volt ott egy diszkó is, nem?



DARYL BAMONTE: Volt, az alagsorban, ode pakoltuk be a dobcuccot. Furcsán nézett ki azzal a fekete és lazacszínű márványburkolattal… Tisztára mint Al Pacino a Sebhelyes arcú-ban…


ANDY FRANKS [turnémenedzser]: Több szempontból is… Furcsának hatott, mert…. a diplomatanegyedben épült, nem?



DARYL BAMONTE: Vajmi kevéssé bántak diplomatikusan egymással… Az addig eltelt 11 év alatt még sohasem voltak ilyen sokáig távol egymástól.



ANDY FRANKS: A köztes időben nem is nagyon álltak szóba egymással, ha jól emlékszem…



DARYL BAMONTE: Hát, nem nagyon hívogatták egymást, az biztos… Aztán a következő pillanatban meg – ha emlékeim nem csalnak, 1992 februárjának első napjaiban – hirtelen mindannyian ott teremtek a villában… Érdekes volt, szó mi szó...



FLOOD: A madridi időszak kezdete előtti napon mindannyian összejöttünk egy londoni bárban. Hosszú idő után akkor ültek le mindannyian egy asztalhoz… ...és mindenkinek vaskos meglepetésekben volt része…


DAVE GAHAN: Akkoriban Los Angelesben éltem, és állandóan a Stripben lógtam olyan új, éppen feltörekvő bandákkal, mint pl. a Jane’s Addiction. Az ott tapasztaltakhoz hasonló izgalomban és élményben akkor volt utoljára részem, amikor elmentem megnézni élőben a Clasht. Így mentem vissza hozzájuk: „Most aztán tényleg egy rocklemezzel kell kijönünk!” Sütött rólam a „türelmetlenség”: „Tovább kell lépnünk…!” „Meg kell tanulnunk végre néhány hangszeren játszani…” Ebben a tervben nem igazán számoltam a fiúkkal…


DAVE HENDERSON [zenei szakújságíró]: Még mindig makacsul tartja magát a tévhit, hogy minden együttes Beatles-módra dolgozik, a tagok ugyanabban a házban laknak – nagy tévedés… Próbáld meg ezt összehozni, ha Dave Los Angelesben, a másik három meg a Föld másik felén lakik…! Ugyanazt mindannyian eltérően élik meg, s más és más nehézségekkel találják szembe magukat az életben.



DARYL BAMONTE: Az egyikük… talán Fletch egy kicsit kiborult, amikor egy bandára utalva Dave azt találta mondani a „Szeretem őket” helyett, hogy „Baromi jók…!” Olyan volt ez, mintha… Érted, ezen ma már fel sem kapod a fejed, de akkoriban a „baromi jó” kifejezést a rock and roll-körökben használták…



ANDY FRANKS: „Amerikás” kifejezés volt.



DARYL BAMONTE: Nagyon is… „Hogy érted azt, hogy »baromi jók«?!”



DAVE GAHAN: 54 kilósan, vállig érő hajjal addig még sohasem láttak… Ha visszagondolok erre, tényleg megdöbbentő, mennyire megváltozott a külsőm akkoriban…



ALAN WILDER: Már az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy valami miatt nem megy a munka, csak szenvedünk, s roppant nehezünkre esik a) ismét együttesként dolgoznunk a pihenő végeztével; b) megütni a Violator támasztotta minőségi szintet.



DANIEL MILLER: Nagyon rossz hangulatban álltak neki a felvételekkel kapcsolatos munkának. Ott voltak a meghangszerelendő dalok; próbálták eldönteni, hogyan is nyúljanak hozzájuk, de valahogy úgy tűnt, nem jutnak majd gyorsan egyről a kettőre…



ALAN WILDER: Basszusoztam, Martin a szólógitárt nyúzta, a dobgépből jött az alap, aztán valaki még talán belenyomott egy kis ütőhangszert is… Rögtönöztünk… Azelőtt ilyesmire egyáltalán nem vetemedtünk. Soha. ...ha mégis, akkor csak hülyéskedtünk… egy másik helyiségben, a stúdiómunkák szünetében, kikapcsolódásképp… Ennyire komolyan azonban még soha. Régen munka közben ki se láttunk a számítógép- és billentyűzethegyek mögül, dobritmusokat programoztunk… Biztosan tudtuk, hogy jó időbe telik, mire hozzászokunk az új módihoz… Persze az is letörte a lelkesedésünket, hogy a végeredmény a korábbiaknál sokkal több munkát igényelt, annak ellenére, hogy beláttuk, az együttesek nagy többsége így dolgozik…



DAVE GAHAN: Daniel mesélte egyszer, hogy amikor hat héttel… kábé hat héttel vagy pár héttel később – a franc se emlékszik már rá – meglátogatott bennünket, egy teremtett lelket sem talált a stúdióban…



DANIEL MILLER: Bementem a villába, és azt láttam, hogy a hangmérnök a keverőpultra polcolt lábbal szunyókál. Fletch és Martin az újságok sportrovatát olvassák a szófán fekve, Dave a szobájába zárkózva, gyertyafény mellett festeget, Alan a ház másik végében a saját örömére a dobokat püföli, Flood pedig a földön fekve próbál meg hangokat kicsiholni egy nagy szintetizátorból… Rossz előérzetem támadt…



ANDY FLETCHER: Emlékszem, az első négyheti munkánkért egy lyukas félpennyst sem adtam volna…



FLOOD: Emlékszem, az első felvételi időszak befejezte után Alannel a madridi reptér várójában üldögéltünk, mert a gép vagy 4 órát késett. Alan azt javasolta, igyunk meg egy sört. Koccintottunk, majd így szólt: „Ürítsük poharunkat az elmúlt hetek értelmetlen szarakodásának tiszteletére…!”


MARTIN GORE: Össze sem lehet hasonlítani a Violator készítésekor uralkodó hangulatot a Songs felvételeikor tapasztaltakkal. Milánóban, ahol a Violatort rögzítettük, szinte minden este közösen indultunk bulizni… Szinte minden napunk munkával és szórakozással telt, amit nagyon élveztünk. Amikor megérkeztünk Madridba, nem is vettem észre, mert nem akartam elhinni és tudomásul venni, hogy Dave bizony napokra is képes eltűnni… Nem esett le a tantusz, hogy ilyenkor „anyagbeszerző” körútra indul… Alan tipikus Ikrek-jegyű ember: vagy fogja magát, és elmegy szórakozni, vagy otthon marad, és almát majszol… Az utóbbi mellett döntött, szóval dolgozott, de híján voltunk az összetartó erőnek…



DAVE GAHAN: Nem egy malomban őröltünk, ez tény… Flood két tűz közé került. Sokat beszélgettem vele. Biztosra vettem, hogy nem kis részem van a dologban…



MARTIN GORE: Nem hinném, hogy Flood pattanásig feszült idegekkel kezdett volna bele a Song of Faith And Devotion munkálalatiba, de mire végeztünk, minden bizonnyal már nagyon tele volt a hócipője…



FLOOD: Szenvedés, szenvedés, szenvedés és szenvedés volt az egész… Mintha… mintha a fogadat húzták volna…


ANDY FLETCHER: Ezt érezhetik a klausztrofóbiások… Már kora reggel, a konyhában összefutsz valakivel… Egy perc nyugtod sincs a másiktól… Ehhez meg nem szoktál hozzá, hiszen amíg a stúdióban dolgoztál, ilyesmire nem volt példa… Ha meg egy szállodában laktál, ott volt külön szobád…



DAVE GAHAN: Tulajdonképpen ott laktunk, ott mostuk a ruháinkat abban a kis mosókonyhában, hiszen ez egy ház volt, egy nagy, régi ház. Egyszer, amikor Flooddal együtt lófráltunk odabenn, esküszöm, a sírás küszöbén állt, mert fogalma sem volt, mit kellene tennie, hogy minden visszazökkenjen a rendes kerékvágásba…



ALAN WILDER: Gyakran pont olyankor adod magadból a legjobbat, amikor csapás csapást követ. Azt hiszem, abban az időszakban – amelynél embert próbálóbbra nem is emlékszem – születtek a legjobb dalaink, mint például a Walking In My Shoes vagy az In Your Room.. . Ez a kettő nálam rajta van az örökös kedvencek listáján. Azt hiszem, a köztünk húzódó szakadék akkor hasadt minden korábbinál szélesebbre. Dave-nek gondjai voltak, de mivel a zene véglegesítésében sohasem volt konkrét feladata, tulajdonképpen nem számított, jelen van-e vagy sem…



DANIEL MILLER: Azt hiszem, hagynod kell mindenkit a saját tempójában és felfogása szerint dolgozni. Tudom, ilyenkor pengeélen táncolsz, de ez nem egy futballcsapat, ahol ordítozva ütheted-vághatod őket… Ők ötletekkel teli művészek. Két kérdés foglalkoztatott: a) Mennyi idő alatt fejezik be? b) Vajon hogy fog szólni…?



DAVE GAHAN: Valahogy csak a végére értünk…. Be kell vallanom, hogy az elkészítésben nem igazán vállaltam oroszlánrészt. Egyetlenegy dologra vagyok büszke: életem legnagyszerűbb énekteljesítményét nyújtottam a Condemnationben.



ALAN WILDER: Eleinte úgy gondoltuk, ezt a számot Martin énekli majd, de Dave foggal-körömmel harcolt érte. Ő magának akarta.



DAVE GAHAN: Párszor végigénekeltem, és összeállt a kép. Apait-anyait beleadtam, s Flood dobott egy hátast az elégedettségtől…



MARTIN GORE: Bár szinte csak heroinon élt, és legtöbbször ott sem volt velünk, ha bejött a stúdióba, és felénekelt egy szólamot, mindannyiunkat lenyűgözött vele…



DAVE GAHAN: Úgy éreztem, hogy én már megtettem a magamét, s úgy jöttem-mentem, mint a távirat: ki-be, ki-be… Odavetettem néhány ötletet, aztán újra a szobámba zárkóztam. A többiek bizonyára elviselhetetlennek tartottak.



ALAN WILDER: Belőle legalább pozitivizmus sugárzott. S ha néha durva is volt, akár egy pokróc, akkor sem zavart annyira, mint sok más dolog. Ilyen volt például a Martin és köztem lévő kapcsolat, amelyet sohasem nevezhettem volna jónak. A viszonyunk sohasem volt felhőtlen, nem nagyon beszéltünk nyíltan egymással, nem nagyon vitattuk meg az ötleteket sem. Nos… Nem beszéltünk a problémáinkról, emiatt állandó feszültség vibrált köztünk… Tudod, milyen ez: boldogtalan vagy, de senkinek sem beszélsz róla… Megtartod magadnak a gondjaidat, s idővel egyre nehezebben és nehezebben kötsz kompromisszumokat. Igen, azt hiszem, sok problémát söpörtünk a szőnyeg alá... Embert próbáló időszak volt, de túljutottunk rajta, s mire Hamburgba utaztunk, a helyzet nagyon sokat javult…



DARYL BAMONTE: Fogalmam sincs, mi lehetett az ok… Talán a környezet, talán a ...



ANDY FRANKS: A rossz karma; az volt az oka…



DARYL BAMONTE: Én nem merészkednék ilyen messzire, de tökéletesen jellemezted a helyzetet… Kellemetlen egy időszak volt… A „második felvonásra” összekapták magukat, vagy csak igyekeztek legalább toleránsabban viselkedni egymással…



DANIEL MILLER: Azt hiszem, egyrészt jó hatással volt rájuk a régi, megszokott stúdiókörnyezet, másrészt a már megszokott módon dolgozhattak tovább. Kisimultak a ráncok, s végre a zenével foglalkozhattak.



FLOOD: Messziről nézve még mindig igaznak tűnhetett a „Valami nagyszerű dolgot hozunk létre” kitétel, ám egészen közelről már nem volt ennyire rózsás a helyzet. A Songs of Faith And Devotion felvételeikor a korábbi sikersorozatunk mintha megszakadt volna… Mindenki befészkelte magát a kis zugába, s „onnan lövöldözött” kifelé... A Violator a közös erőfeszítéseik eredménye volt. Bár akkor is sokat vitatkoztak, de többek között ennek is köszönhető az a remek album. A Judast hagytuk a végére. Sosem felejtem el: az album keverési munkálatainak legeslegutolsó napján Alan és Martin a kanapén ülve veszekedett egymással a Judas miatt. Ezt értsd szó szerint: veszekedtek… Az első pillanattól az utolsóig valakinek mindig baja volt valamivel: nekem, négyüknek, bárkinek… Hihetetlen… Egyszerűen nem mondhatom, hogy bármi is simán ment volna… A Violator idején sokkal nyitottabbak voltak, kevesebbszer kerültek összetűzésbe egymással. A Songs kapcsán olyan dolgok törtek a felszínre, amikhez sokkal óvatosabban kellett volna közelíteniük. Ez a lemez tökéletesen visszaadja a pillanatnyi, megismételhetetlen hangulatot és a négyük közti kapcsolat furcsa illékonyságát… ...akárcsak a Violator…



DANIEL MILLER: Még sohasem volt ennyire nehéz felvennünk egy lemezt… Azt hiszem, mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor befejeztük…


BRUCE KIRKLAND [a Second Vision elnöke]: Minden gyökeresen megváltozott azzal a lemezzel, érted? Nem tagadom, én sem maradtam a régi, ez a lemez rám is nagy hatást gyakorolt… Valami megfoghatatlanság lengte körül, ha fogalmazhatok így… A végeredményen azonban nem ez tükröződött. Bizonyos, az együttes belső ügyének tekinthető dolgok nem befolyásolják a közönséget. Egyes dolgok nem is tartoznak a rajongókra, így ők ugyanolyan „fejjel” várják az új lemez, mint a korábbiakat. Az előző lemezzel és a hozzá kapcsolódó turnéval elképesztő sikereket arattak szerte a világon, ezért a közönség ezúttal is ugyanezt a színvonalat várta tőlük.



DAVE GAHAN: Bruce Kirkland valahonnan megszerezte a telefonszámomat… Egy londoni, Earl’s Court-beli lakásban éltem, alaposan lecsúszva, mint már említettem. Szinte már a lakást is képtelen voltam elhagyni. Valamiért mégis felvettem a telefont, bár legtöbbször csak hagytam csörögni… Bruce keresett, és azt mondta: „Hé, ember, itt Bruce! Az angol és az amerikai listákon is az első helyen álltok!” Talán még ugyanazon héten is lettünk listavezetők, ami azért nem semmi…



MARTIN GORE: Nem akartam hinni a szememnek. Éppen nyaraltam, amikor kaptam egy faxot, s az állt benne, hogy már 17 országban vezetjük a listákat.



CRAIG KOSTICH [a Reprise Records rangidős alelnöke]: Felértek a csúcsra… A legnevesebb lista első helyére kerültek.


JONATHAN KESSLER: Igen, azt hiszem, az amerikaiak nagyon meglepődtek a sikereiken. Ezzel tették fel az i-re a pontot, ami remek alapot jelentett a továbblépéshez… Mindenki velük foglalkozott, s érdekes volt látni ezt a hihetetlen érdeklődést és a „felbőszült” rajongókat.


JÜRGEN KRAMAR [a német Intercord lemezkiadó tehetségkutatásért felelős vezetője]: Jó érzés töltött el bennünket, mert úgy éreztük, hogy a németek sokat tettek a Depeche-ért, kitartásuk nagyot lendített a banda szekerén, és hatással voltak más nemzetiségű rajongókra is.


JACQUES ATTALI [a Mute franciaországi leányvállalatának elnöke]: Még a dupla platinalemezhez szükséges példányszámot is túlszárnyaltuk a több mint 700 000 eladott kópiával… Csodálatos lemez volt, mely rengeteg sikert hozott nekik. Már csak azért is szép teljesítmény, hiszen ez az album közvetlenül egy nagyon népszerű lemez után jelent meg.


NEIL FERRIS [promoter]: Végre sokaknak leesett tantusz: „Nagyágyúk. Játszanunk kell a lemezt. Nem tehetjük meg, hogy nem adjuk le!” Szóval, túljutottunk a nehezén. A Violatornek köszönhetően sokan úgy gondolták, hogy: „Játszanunk kell ezeket a lemezeket!”



DAVE HENDERSON: Azon kezdtünk töprengeni, hogy vajon mikor jelölik már őket a Q Magazin által alapított díjra, hiszen a banda egyike a legnagyobb brit zenekaroknak, de még soha semmivel nem jutalmazták őket. Tisztára nevetséges…



DANIEL MILLER: Mintha hájjal kenegettek volna, tényleg… Nagy megkönnyebbülés volt mindenkinek, aki részt vett a munkában… Egyszerre csak megszűnt a ránk nehezedő nyomás, s megkönnyebbültünk…



MARTIN GORE: Tisztában voltunk vele, hogy nem úszunk meg egy nagyszabású koncertsorozatot, ami, persze, egy kicsit mindig ijesztően hangzik.


A Devotional-turné számokban: 160 milliónyi megtett km, 90 tonnányi felszerelés, 27 országban 14 hónap alatt 158 koncert, 2 millió eladott jegy…


ANTON CORBIJN [művészeti vezető]: Ez volt az én „beavatásom”. Azelőtt még sohasem terveztem színpadképet, fogalmam sem volt, mi mennyibe kerül, s amit kitaláltam, mennyire idő- és munkaigényes, hiszen azokra a hatalmas képernyőkre vetíteni is kellett, elég melóm volt azok időzítésével, satöbbi… Mutatom, itt van tehát a két szint. A főszínpadot – nevezzük mondjuk földszintnek – szinte teljes egészében Dave „bitorolta”, itt kiélhette magát. A felső színpadon álltak a szintetizátorok Martinnal, Alannel és Fletch-csel egyetemben, Nem beszéltem még a két színpad közé helyezett, nagy méretű képernyőkről.



ALAN WILDER: Nagyon izgatott voltam, amikor a színpadképet és a filmbejátszásokat először nézhettem meg. Tulajdonképpen kimerítő aprólékossággal „szimuláltuk” a teljes műsort, és az egész lenyűgözően hatott… Arra gondoltam: „Fantasztikus lesz!” A közönség elámul majd a látványtól; nagy buli lesz, s ez sokkal többet ér, mint a slágerlisták első helyén tanyázni…


MICHAEL PAGNOTTA [újságíró]: Amíg veszik a lemezt, amíg a kislemezek a slágerlistákat ostromolják, és a rádióban lejátsszák őket, addig van értelme, sőt addig kell koncertezned. Az az igazság, hogy a brit előadók igazán csak a turnézásra nem fordítanak elég figyelmet – ellentétben a Depeche Mode-dal.



ALAN WILDER: Minél nagyobb szabású a műsorod, annál több időt vagy kénytelen fordítani rá, hiszen a kiadásokat is be kell valahol hozni… Nagyon sokba kerül egy hosszú turné, és úgy nincs is semmi értelme egy óriásprodukciónak, hogy mondjuk csak ötször állsz ki vele a közönség elé.



ANDY FLETCHER: A „körítés” körülbelül 9 hónap alatt nyerte el a végleges formáját, utána 3-4 hét szünet következett, majd jöttek a próbaelőadások. 150-nél is többször léptünk fel. Ez rendkívül sok…



MICHAEL PAGNOTTA: Nem lepett meg, hogy ilyen sokáig tartott. Szerintem az volt a legnagyobb probléma, hogy feketén-fehéren megmutatta, mekkora a feszültség négyük között. Lényegtelen, mi bajuk is volt egymással, az estéről estére csak még jobban elmérgesedett. Ennyit utazni nagyon kimerítő dolog…



DAVE GAHAN: Fizikailag majdnem teljesen gallyra vágtuk magunkat, ezt elhiheted.



MARTIN GORE: Akkoriban minden korábbinál többet buliztunk… Egyszerűen megzabolázhatatlanok voltunk.


CRAIG KOSTICH: Ilyen helyzetekben az arcizmod sem rezdülhet, mindent mosolyogva kell eltűrnöd… Éjszakázol, koncertezel, koncert utáni bulikra jársz, hajnalban nyilatkozol az újságíróknak, napközben tévéinterjúkat készítenek veled, aztán… kemény élet… Nem egy leányálom…



DAVE GAHAN: Martin többször is önként vonult be egy kis kórházi kezelésre, s Fletch sem volt valami rózsás állapotban.



ANDY FLETCHER: Dave annyira imádta az egészet, mint aki megütötte a főnyereményt… A fellegekben járt… Az egész turné alatt depressziós voltam. Elég nehezen viseltem…



MICHAEL PAGNOTTA: Fletch nem is bírta a turné végéig, ha jól tévedek, s a „második félidőben” Martinnak is egyre inkább nehezére esett tartania magát. Fogalmam sincs, Dave hogy bírta estéről estére… Az őrületes tempó ellenére minden koncertet végigénekelt. Talán csak egyetlen előadást kellett lemondanunk… Ha a saját szemeddel láthattad volna, akkor is nehezen hiszed el…



DARYL BAMONTE: Egy örökkévalóságnak tetszett az idő, mióta úton voltunk. Amikor Ausztráliába érkeztünk, úgy éreztük, még ugyanennyi áll előttünk.



ANDY FRANKS: Olyanok voltunk, mint a kifacsart citromok. Napról napra egyre nehezebb és nehezebb volt összeszedned magad, s a tudat, hogy nem látod a végét, mindenkit az őrületbe kergetett.



DANIEL MILLER: A turné utolsó részében dél-amerikai országokban léptek volna fel. Én kifejezetten elleneztem az ötletet, mert úgy láttam, hogy képtelen lennének végigcsinálni. Ők másképpen gondolták, és belevágtak. A döntésnek Fletch lett az első áldozata, aki ott is hagyta őket.



ALAN WILDER: Néhányan úgy gondoltuk, Fletchnek haza kellene mennie, hogy kezeltesse magát, mert rossz bőrben volt. Ennyi… Összepakolt, és hazarepült, nekünk meg szükségünk volt valakire, aki majd helyettesíti őt a turné hátralévő részében. Persze nem kevés fellépésről volt szó...



DARYL BAMONTE: A melbourni Como Hotelben ültek le megbeszélni a dolgot. Ebéd után, amikor átnéztem az üzeneteimet, pár sort várt, amit Dave küldött nekem. „Fletch kiszáll a turnéból, fel vagy véve.” Még csak meg sem kérdeztek, hanem szóltak, hogy be akarok szállni…



ALAN WILDER: Nos, Daryl derekasan állta a sarat, gyorsan, mindenféle fakszni nélkül beletanult a szerepébe.



DARYL BAMONTE: Hawaiiban léptünk fel, ugye? Fletchnek az volt az utolsó két koncertje. Alan tíz napig gyakoroltatta velem a szólamaimat, míg a többiek a tengerparton süttették a hasukat. A hónom alá csaptam a hangszeremet, és a szállodai szobámból egyenesen a színpad felé vettem az irányt. Egy vén szatyor azt hitte, haknizni jöttem a bárba… Ugye, így volt…?



ANDY FRANKS: Először São Paolóban léptél színpadra. Azt hiszem, kissé ideges lehettél. Akkor jöttél rá, mire is képes az adrenalin, nem?



DARYL BAMONTE: Észre sem vettem, hogy az idegességtől összekoccannak a térdeim. Ez itt, mellettem nem szólt ám előre, hogy a harmadik jelenésem Buenos Airesben lesz, mintegy 80 000 ember előtt… Csak amúgy mellékesen ejtette el, miközben a lépcsőn másztunk felfelé... Egész jól ment minden… Utána pihentünk egy kicsit, majd ismét a lovak közé csaptunk, és ezen kívül még vagy 33 amerikai helyszínen játszottam velük.



ANDY FRANKS: Mindenki kapott tőlem egy plecsnit a végén, amin a következő szöveg állt: „Gratulálunk, túlélted…”



MARTIN GORE: „Sikeresen túléltem a Song of Faith and Devotion-turnét.” Szerintem ez nem is igaz. Ez a 14 hónap mindenkit alapjaiban változtatott meg.



DARYL BAMONTE: Nekem kettő van. Fogalmam sincs, miért…



ANDY FRANKS: Mindkét énednek jutott egy, te…!


GARETH JONES [producer]: Minden rock and roll-turné felér egy rémálommal. Szép kihívás, aminek önmagad tönkretétele nélkül elég nehéz megfelelni, mert hát a stressz… Gondold csak meg: jól hangzik, nem? Mindig az első osztályon repülsz, nagy limuzinok várnak rád, menő hotelekben laksz, s megkaphatsz mindent, amit csak akarsz. Ez azonban mind-mind mentális problémákat okoz. A cél sohasem változik: a turnémenedzser hiába a legeslegjobb haverod, ha törik, ha szakad, akkor is a színpadra kényszerít, mert a show-nak folytatódnia kell… Ami utána következik, arra meg senki sem kíváncsi…



MICHAEL PAGNOTTA: Engem senki sem akart komolyan venni, amikor a turné végén hazaértem. Akkor úgy gondoltam, hogy végleg kiszállok a buliból. Aki részt vett azon a koncertkörúton, annak el kellett döntenie, hogy továbbra is a zenei életben akar-e dolgozni…? Nehéz döntés… Pár évvel később a Q Magazin a következőképpen fogalmazott: „Minden idők legzüllöttebb rock-turnéja a Songs of Faith and Devotion Tour volt.” Mire én: „Átkozottul igazad van!”



MARTIN GORE: Azzal együtt, hogy nagyon nehéz szülés volt, a legkedvesebb lemezeim közé tartozik.



ALAN WILDER: Akkoriban telt be végleg a pohár. „Kövezzenek” meg, de ez a munkánk akkor is közelebb áll hozzám, mint bármelyik másik. Még mindig képtelen vagyok visszás érzések nélkül gondolni rá... Amikor Spanyolországban dolgoztunk, és a második öthetes időszakunkat kezdtük meg, azt mondtam magamnak: „Jól vésd az eszedbe: az idő múlásával ennél minden csak rosszabb lesz…” Arra gondoltam, hogy ennek soha többé nem szabad újra megtörténnie… Ám ha újra hasonló helyzetbe kerülünk, s én ugyanezt érzem majd, akkor inkább felállok, mondván: „Ennyi volt…!” Nincs tovább…


Alan Wilder 1995-ben hivatalosan is bejelentett, hogy kilép a Depeche Mode-ból.





Kapcsolódó anyagok:
Anton Corbijn | Devotional
SPEAK AND SPELL REMASTERS / Feliratok
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
CONSTRUCTION TIME AGAIN REMASTERS / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
HOGYAN KÉSZÜLT? | The Singles 86>98 (slowblow.uw.hu)
NOTESZLAPOK | Devotional (slowblow.uw.hu)



Letöltés:
Remasters | 1991-1994 Songs Of Faith And Devotion


   
   

   

2006.12.30. 11:52 | Kucced | 47725 Olvasás | 41 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Játssz és nyerj DEPECHE MODE koncertjegyet!
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©