Oroszország és az Egyesült Királyság közti diplomáciai kapcsolatok ezidőtájt nem éppen fényesek. Azoknak, akik lemaradtak volna a hírekről, a kapcsolatok azt követően kezdtek kihűlni, hogy az ex-kém és Putyin ellenes nézeteiről ismert Alexander Litvinenko egy londoni kórházban meghalt. Úgy esett, hogy Litvinenko-t egy volt KGB-s kollégájával és egy olasz ügynökkel lezajlott találkozóját követően egy rejtélyes betegség ütötte le a lábáról, melynek oka végső soron a Polonium 210 névre hallgató szörnyű anyag által okozott radioaktív mérgezés volt, mely vészt jósló nevével összecsengő módon épp 210-szer szörnyűségesebb a jó öreg polóniumnál. Úgy tűnt, valaki szándékosan megmérgezte Litvinenko teáját, mely folyamatban még pár középületet is sikerült megfertőznie. Országunk persze mélységesen felháborodott, s nem csak mert egy efféle James Bond stílusát felelevenítő gyilkosság megeshet a 21. század Londonjában, hanem mert történt mindez nemzeti italunk felhasználásával, mely tulajdonképpen jelképe az ó stílusú tisztességnek és a fair playnek. A halott özvegye ragaszkodott azon elképzeléséhez, miszerint az összeesküvés egészen a felső körökig nyúlt, az orosz kormány fenyegető üzemmódba váltott, a brit kormány váltig állította, hogy nem babrált a gentleman csészéjével, illetve a hotel, ahol nevezett incidens megesett, bár alaposan kisikálták, még 1000 évig radioaktív marad.
Mindezt csak azért említem, mert Alan és én nem voltunk arról meggyőződve, hogy megkapjuk majd a vízumot az általunk nagyon várt moszkvai kiránduláshoz. Mindazonáltal, miután megvívtuk küzdelmünket az orosz bürokráciával három példányos űrlapok, hivatalos meghívók, fényképek, személyes adatok, gyermekeink születési súlya, 10 legkedveltebb lemezünk címe, kedvenc szexuális pózaink és egyéb bővérű követelményeknek eleget tevő adatok küldözgetése által, végül csak megérkeztek a szükséges papírok.
..> Csütörtök ..>
A moszkvai Domodedovo reptérre érkezvén Kate Nikolaeva promoter (helytálló magyar megfelelője kerestetik, juti: 2 GrétsY pont – Iron) és a Srangel Club tulajai, Alexei Shelpov és Bator Bogdanov köszöntöttek virágokkal és mosollyal felfegyverkezve. Alexander sofőrünk segítségével akadály nélkül vághattunk neki a havas tájnak, hogy aztán a városba érve szembesülhessünk a hírhedt csúcsforgalommal. Párizzsal vagy Rómával szemben, ahol a türelmetlen motorosok állandóan a kürtjeiken fekszenek, a fél órás dugóban ücsörgés kilátása orosz vendéglátóinkat unalomba fulladó rezignáltságban találta. Végül azonban Alexander úgy döntött, ideje fittyet hánynia a kresz összes létező szabályának, átsorolt a szemközti sávba és kikerülte a kocsisort.
Ez a fajta „nyuszi vagy?” játék (vagy ahogyan James Belushi mondta a Vörös Zsaruban: besz@ratós 
- Iron) Moszkva utcáin űzve nyilvánvalóan a helyi virtus bemutatására irányult, míg biztosítottak: egy darabban érünk úticélunkhoz - még ha kissé rozsdás alsóneműben is.
Az elkövetkezendő 5 napra rezidenciánk (=szálláshelyünk) a remek öt csillagos Swissotel volt. Ezegyszer végre beletrafáltunk. Prágai beszámolómban már említettem, hogy mi inkább a kortárs dekor irányába hajlunk, mely gyakran olyan kisebb, intim belső dizájnú (=tervezésű) hotelokat jelent, melyek nem minden esetben kielégítően felszereltek. Ezzel szemben e hotellel minden a legnagyobb rendben volt, bezárólag a szobánkban elhelyezett kávégéppel, biztosítva, hogy a Prágában megtapasztalt reggeli kávé - vesszőfutásunk ezúttal csak rossz emlékként éledhessék újra. A hotel legtetején elhelyezkedő, találóan panoráma lakosztálynak keresztelt vackunk remek kilátást biztosított a városra és annak építészetére.
Azoknak, akiknek nem volt még szerencséjük Moszkvát meglátogatni, csak ajánlani tudom a vízumkérés kalamajkáját és annak minden erőfeszítését. Alan és jómagam számára (és nyilván sokunknak a nyugaton) Oroszország mindig afféle misztériumként (=rejtély) hatott, melyet leginkább szürkének és ijesztőnek képzelünk. És mennyire nincsen igazunk. Az ő olcsó elektromos áramuk azt jelenti, hogy az egész hely úgy világít, mint egy Gaudi lázadásban pompázó karácsonyfa, hirdetve kaszinótól kezdve a hivatali épületekig mindenhol. Még az utak és a felette függő dekorációk is fényárban úsznak. A fényszennyezettség fenomenális érzetet kelt, mely a fojtogató városi utcákkal kiegészülve, no meg a polgárok, akik minden elképzelhető állatot hajlandóak elkészíteni (és megenni), a természetvédelmi kérdések iránt afféle általános közönyt sugároznak. Nos, bocs minden ökoharcostól és igen, tudom, hogy Peta haragját vonom magamra, de őszintén szólva, ezen hozzáállás számomra frissítőleg hat. Nem szégyellem bevallani, kissé fáraszt már, hogy folyton megmondják nekem, ne főzzek marhát, ha csak nincsen zöldségből a cipőm. (cattle = szarvasmarha helyett valószínűleg véletlenül tartalmaz az eredeti szöveg kettle-t = teáskanna – Iron). Vagy próbáld ugyanezen alapon megmagyarázni egy moszkvainak vagy egy berlininek, ne viseljen szőrmebundát -15 fokban. No, mielőtt elkalandozom. Az építészet formabontó, furcsamódon kissé idegen ez a keleti ferdeség a sokszínű vagy elcsúsztatott minaretek formájában (avatatlanok kedvéért: hagymakupola), és azt sem tudom, melyik végén ugorjak neki a nyelvi kérdésnek. A cirill ábécé számunkra teljes talány, bár a betűkészlet fantasztikusan fest.
Tehát egy gyors kicsomagolás és ruhacsere után a lounge-ba siettünk pár helyi hírességgel összeakadni. Az igen hatékony és elbűvölő Oksana Strizhakova (az EMI orosz parrnere, a Gala Records képviselője) szervezésében létrejött promó keretében pár interjúra került sor különféle magazinoknak és rádióknak, illetve az MTV bájos riportere, Masha Albova is mikrofonvégre kapott minket. Később találkoztunk vendéglátóinkkal, azok házastársaival és tolmácsunkkal, Katya Belenko-val egy 19. századi módos kúria belsejét idéző híres moszkvai étteremben, a Sudar-ban.
Az étkezés alatt csatlakozott hozzánk Misha Kozirev, aki a másnapi „Silver Rain” rádióműsorban egy két órás exkluzív Alan műsorral készült. A megbízhatóan oroszos menüsort (kaviár, cékla, káposzta) és egy-két meglepetést (pl. póni és medve) hagyományos zene kísérte, mégpedig minden egyes fogás elkészítési utasításaival, ekképpen egy ártalmatlan „bárányláb” emígyen hangzott:
Nyúzd meg a kisbárányt, lábait és fejét tartogasd későbbre. Az inakat és hártyákat távolítsd el. Dobd a fejet egy lábosba, fűszerezd, stb-stb…
Leírásaimban ugyan némileg köti a kezem a finnyásabb réteg ízlése, de nem tudom nem csodálni ezen megközelítést. Az új beszerzésű „Hedinosták Moszkvai Kalauza” kiadványunk figyelmeztetett, hogy itt a bor pofátlanul drága, így vendéglátóink pénztárcájának kímélete érdekében, és hogy jó magaviseletű turisták lehessünk, az italokhoz érve az egyetlen kézenfekvő megoldást választottuk. Egyetlen szó, szimpla és elegáns: vodka. De hogy tisztán, kaja mellé? Szegény májam szerencsétlenségére gyorsan rákaptam a hamisítatlan érzésre, melynek további előnyei a másnap reggelt illető kihatások minimális mivoltában mutatkoztak meg.
..> Péntek ..>
Péntek reggel, köszönhetően a mértéktartó bevert mennyiségnek, fejfájás helyett elevenen ébredtünk. Egy remek kávét követően, kiizzadni szándékozván az előző esti tivornyát, mindketten a konditerem irányába indultunk. A taposógépen erőlködve átfutottam a Moscow Daily angol verzióját, mely többek között szót ejtett azon háziasított krokodilok bizarr számadatairól, melyek az elmúlt hat hónapban megszöktek, majd újra befogásukat követően elpusztultak. Szó esett még két ukrán állampolgárról, akik kisbuszuk hátuljában urániumot csempésztek – és ez csak Oroszország.
Kora délután Alexander észvesztő sebességgel elfuvarozott minket a Kremlinhez és a Vörös Térre. A várakozásoknak megfelelően a látványigéző volt, bár a Lenin mauzóleum meglátogatásától az öreg hapsi tisztelete miatt tartózkodtunk. Útikönyvünk tanulsága szerint az elhunyt és özvegye is egyszerű temetési ceremóniát kívánt, de Sztálin e kívánsággal szembeszállva Lenin testét eceteslében tartósítva szolgálta fel kíváncsi turisták árgus tekintetének. A Szent Vazul (Boldog Vazul - Vaszilij Blázsennij) katedrális excentrikus, gyönyörű épületének megtekintése után Alannel a GUM shopping center irányába vettük utunkat, rogyásig designer márkákkal és a leggazdagabb orosz rétegek képviselőivel (mely kaszt, hozzá kell tegyem, távol áll tőlünk). Megpróbáltam rávenni a főnököt, lepjen meg egy 30 ezer dolláros szőrmebundával, melyért jutalmam a számomra oly’ ismerős „tekintet” volt…
Később a rádióban az utánozhatatlan Misa zöld szobájába invitálva, legnagyobb meglepetésünkre egy kedvünkre való csemegével készült: egy tányér marinált ponty várt ránk, melyet előző esti, az ételkészítés szeretetére célzó megjegyzéseim nyomán alkotott. Elég hozzá annyi, az étel remekbe szabott volt, és talán az eddigi legszürreálisabb (=valóságon túli) interjú előétel, melyet Alan valaha is fogyasztott.
Maga az interjú kellemes légkörben zajlott, témája felölelte az albumot érintő szokásos csevegést és egyéb, kicsit általánosabb témákat egyaránt, mint Anglia össznépi kuncogása, mikor Oroszország az Euro 2008-ból Izrael ellenében kiejtette magát, melyet a horvátokkal szembeni saját fiaskónk kapcsán jelentkező akut (=heveny) zavarba-esés követett. Amikor a DM többi tagjával ápolt kapcsolatára terelődött a szó, Alan kifejtette, hogy Dave e-mailezési szokásai némileg behatároltak, aki hajlamos a semmiből csak úgy felbukkanni, majd ismét évekre eltűnni. Valamilyen rejtélyes oknál fogva vendéglátónknak ez nagyon tetszett, vagy 5 percen át ezen vihogott. Mindez Őuraságának már kevésbé tűnt viccesnek, pláne, mikor az eset után pár nappal Dave egy remekül megkomponált e-maillel jelentkezett, himnuszokat zengve a subHuman-ről. (Al kénytelen volt visszaírni és elismerni, hogy némileg lehúzta őt az orosz rádióadásban)
Misha elmondása szerint a telefonvonalak szinte égtek, annyi rajongó szeretett volna Alan-nel pár szót váltani, míg odakint egy csapat női rajongó várta ugrásra készen, mikor hagyja el Alan az épületet. Mire végre feltűnt, szerencsétlen flótások már két órája odakinn fagyoskodtak, melyen nyilvánvalóan segített a helyben lepárlásra került lélekmelegítő kisebb-nagyobb mennyiségben történő beszűrögetése. „Kérem, mondd meg te gyereked szeretni Gery Pottert?” (mindezt Borat stílusbn képzeld el) – talán ez volt a nekünk valaha feltett legfurcsább kérdés. Az estet nem azzal tettük kerekké, hogy hülyére ittuk magunkat és olyan 8 óra magasságában már szinte lebegtünk, melyet szombat estére terveztünk, hanem meglátogattuk a hotelunkban 360 fokban terjeszkedő Space Bar-t, megszemlélendő a csapat gyönyörű orosz lányt, akik úgy gyülekeztek, mint vadállatok a szavannán az itatópocsolyánál.
Bedobtunk pár vodkát, aztán a főnök szája sarkán csorgó nyálat letöröltem, lehámoztam tekintetét a pincérnő seggéről, majd bezuhantunk az ágyba. (Kétszer is át kell gondolni, érdemes-e külföldi promóciós turnéra édeskettesben utazni. Havas Kelemen Annáról szóló igen tanulságos könyvét átrágva Martinban fel se merült íly’ bohó ötlet. - Iron)
..> Szombat ..>
Szombaton meglátogattuk a Soyuz lemezboltot, ahol mindazon kedves érdeklődő autogramra számíthatott, aki legyőzte a szokásos hétvégi lustulási hajlamot és a -10 fokot. Érkezésünkkor kihalt utcák vártak minket. „Remek”, morgott a Boss, „odabenn ezek szerint legfeljebb két tag és egy kutya vár majd, hülyét csinálok magamból”.
Szerencsére ez nem jött be: nem csak hogy több mint ezer fő jött össze, de a jóslatokkal szemben 2 óra helyett 4 órásra nyúlt a program. Rajongók végtelen tömege préselődött be az épületbe, míg a biztonságiak igyekeztek fenntartani a rendet, később a rendőrséggel megerősítve, nehogy valami kitörjön.
Őket speciel le akartam kapni, annyira impozánsak voltak egyenruháikban, de mivel Moszkvát kellemesen körüllengi a hatalom szele, úgy véltem, ez afféle biztonsági kihágásként kerülne majd figyelembe vételre. Cseppet sem volt kedvem 5 év robothoz egy szibériai Gulagon, vagy ami még rosszabb, úgy végezni, mint Litvinyenko. Persze minderre semmi szükség nem volt, hiszen a DM/Recoil rajongók mindig kifogástalanul és udvariasan viselkednek. Örömmel nyugtáztam a Recoil cd-k magas arányát és az évek során keletkezett kinagyított fotók megdöbbentő mennyiségét.
És igen, akadt pár bolondos figura is – valakinek rémlik még Alan olyan 1982. magasságából, narancssárga hajjal egy elragadó lila bőrdzsekiben feltűnősködve? Még meglepőbb volt a fiatal gyerekek magas száma, akiket a méhben töltött időszak masszív Black Celebration dózisa gyakorlatilag belenevelt e nyájszellembe, illetve a terhes nők átlagon felüli száma. A nemzőképesség fitogtatásánál valószínűleg a Recoil szólhat…
Tudom, hogy Alan kicsit csalódott volt, amiért nem adhatott minden várakozónak autogramot, de az idő ellen dolgozott, mivel jelenése volt a „Moszkva visszhangja” rádiónál. Ez a valaha állami kezekben működő rádió afféle lenyomata a régi Szovjetuniónak, stúdiójában néhány páratlanul giccses hidegháborús korú bútorral. Az interjú a szokásos vonalon haladt, de furcsa fordulatot vett, amikor Alan sokrétű személyiségét kezdte boncolgatni. Úgy gyanítom, az kérdezők (és a hallgatók) kissé megzavarodtak, amikor a két, egymást váltogató személyiségről, Ron és Stan Felliniről hallottak. A magabiztos és hedonista (az élet élvezeteit élvező) Ron önmagában is egy ellentmondás, a becsületes pasas (Ron) és az inkább kiműveltnek látszani szándékozó Fellini egyfajta kombinációja. Ikertesója, Stan, akit ritkán látni, különösen kellemetlen és agresszív. Alan az interjú során világossá tette, hogy szerencsére ideje nagy részér „legbelül” tölti. Interjú vége, vissza a hotelbe, ahol az esti mulatásra készülhettünk.
Körülbelül este 10-kor értünk a Strangel klubba, ahol már várt minket Alexey és Bator, akik bemutattak minket Roman Larionovnak, a klub menedzserének. Úgy rendezték, hogy már beléptünkkor óriási porció, Bator családi szeszfőzdéje által lepárolt vodkába botlottunk. Egyetlen kis csalódásunk akadt, mégpedig, hogy az útitervünk által nevesített „forró kígyókkal” sajnos egyáltalán nem találkoztunk. Ezután Alan a színpadon a szokásos kérdezz-feleleket bonyolította Katya segítségével, miközben kellemes fehér spotizzó vakította szembe, nem is beszélve a 6 láb mélységből villódzó fotómasinákról, s az azokat kísérő ámuló emberekről (ez itt NEM a bókok helye). Kedvenc stúdió cuccaitól kezdve egészen az angol válogatott katasztrofális 2008-as Euro kupa kihullásáig (mely alkalommal a ruszkik nevettek utoljára) a legkülönfélébb kérdésekre válaszolt, majd az azt követő pár órában a klubban körözve autogramokat osztogatott és a rajongókkal csevegett. (he-he, ez jópofa, egy sör Alan-nel - Iron)
Papírforma szerint nem kis mennyiségű vodka gurult le, melynek következtében az egész este hipp-hopp elszaladt. Mindazonáltal örömmel konstatáltam, hogy hajnali 2 körül felbukkant Ron Fellini, melynek után reggel 6 felé hagytuk csak el a klubot. Remek formában volt és az este a Devotional Tour feledhetetlen emlékeit idézte fel. Köszönjük az összes rajongónak,aki ott volt a partin és köszönjük Masha-nak is, aki az MTV-től elhozta az operatőr stábot. Remek este volt.
..> Vasárnap ..>
Ahogyan sejthető, a vasárnap afféle fehér volt mindezek után, szobán belül és azon kívül is. Eredetileg shoppingot terveztünk, de mivel csak olyan reggel nyolc felé mentünk csak aludni, ráadásul a hőmérő odakinn mínusz 10-et jelzett, mely igazándiból mínusz 17-nek tetszett, miközben a szoba meleg és kényelmes volt, a terv terv maradt. A legtöbb moszkvai mindeközben gyakorlatilag szó szerint az utcára kényszerült, hogy Putyin elsöprő győzelmet arathasson a választásokon. Elismerem, részünkről meglehetősen szánalmas tett így ellógni a városnézést, de ez mindemellett egy remek ürügy is, hogy egyszer visszatérjünk Moszkvába.
Másnap reggel nehéz szívvel kijelentkeztünk a hotelszobából Alan-nel és valahogyan túléltük utolsó utunkat Strilng Moss-szal (irány a Google) a reptérig. Búcsút intetünk remek vendéglátóinknak – Kate, Bator és Alexey -, és Alan pár cuccot aláírt még a klub részére. Az egyébként fantasztikus utazást egyetlen dolog árnyékolta be, mégpedig a hazaút, melyet kénytelenek voltunk egy csapat szörnyen harsány, kikent, idegesítő, moszkvai tanulmányaik után hazatérő angol diák társaságában tölteni. „Hé Tarquin, szerinted anya megint hattyút tálal Karácsonyi vacsorára? Ha-ha!” Bárcsak lett volna nálam egy kis Polonium 210… kér valaki egy csésze angol teát?
Köszönjük mindenkinek, akik oroszországi kalandunkat ilyen emlékezetessé varázsolták, melynek sikere nyomán a Gala Records úgy döntött, a ’Prey’-t kiadja cd formátumban a maga fizikai valójában, együtt a teljes Recoil gyűjtemény cirill betűs változatával. A fórumok telis teli gyűltek Alan-t és a Recoil-t illető szívmelengető hozzászólásokkal: „Alan a világon a legaranyosabb és leghelyesebb férfi.” Mindemellett is a „létező legnagyobb angol” jelző talán kissé messzire mutat.
Oroszországból szeretettel:
Hepzibah Sessa ..>
Kapcsolódó cikk: Hepzibah Sessa – Prágai beszámoló
