depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
 
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
depeCHe MODE Fanzine - FREESTATE.hu
Cikkek | Kiadványok
Hirdetés
CONSTRUCTION TIME AGAIN / Feliratok

Túlvagyunk a felén… A mostanin kívül már csak három dokumentumfilmmel tekinthetünk vissza a régi idők történéseire. Érdekes, hogy a 83-ról szóló anyagban többen hangsúlyozzák a politikai vonatkozások véletlenszerűségét és akaratlanságát, mégis számos korabeli politikus, emberjogi és környezetvédelmi aktivista, valamint e témájú archív filmrészlet került bele a kész műbe. Margaret Thatcher, tankok, politikai vitaműsorok, önfeledten tüntető Greenpeace-tagok, biztosításként kirendelt “bobbyk”, katonai repülőgépek és bombázók, atomvillanás, ember a hegytetőn, kohászkalapáccsal a kezében… SO WELCOME TO YOUR LAST TWO MINUTE WARNING! Még mindig aktuális…

Illusztráció

DANIEL MILLER ELŐSZAVA A CD/DVD-KIADÁSHOZ
A Depeche Mode harmadik albuma több szempontból is úttörő jelentőséggel bír. Ekkor dolgoztunk először együtt az időközben teljes jogú taggá vált Alan Wilderrel, valamint Gareth Jones hangmérnökkel. Gareth és köztünk hamarosan jó baráti viszony alakult ki, és később is sokat dolgoztunk együtt. Szintén ekkor kezdtünk el kísérletezgetni a mintavételezéssel is.
Egy negyedik tag törvényszerűen megváltoztatja a bandán belüli „erőviszonyokat”, és Alan nagyon kevéssé is hasonlított a három srácra: zeneileg képzett volt, a belépését megelőzően más együtteseknek is tagja volt, és inkább a középosztályhoz tartozott. Ízlésében sem hasonlított a többiekre, bár ahogy telt az idő, jól összeszoktak. Ő inkább Dave-vel találta meg a közös hangot, míg Andy Martinnal állt szorosabb kapcsolatban.
Alan szenvedélyesen szerette a stúdiózást is. Mindig a legtökéletesebb végeredményre törekedett, hiszen a többiek kevésbé lelkesedtek a „szöszölős-pepecselős” munkáért. Technikás zenésznek nevezném, az album két dala, a Landscape is Changing és a Two Minute Warning az ő nevéhez fűződik, és zeneileg teljesen új spektrumot nyitott a többiek előtt. Egy karakán emberről beszélek, aki Gareth-szel és velem együtt részt vállalt a produceri feladatokból is. A Depeche akkori stílusát még mindig nyugodtan illethetjük a minimalista jelzővel, és nem is akartak soha nagy billentyűvirtuózokká lenni, ám Alan személyisége erőteljesen meghatározta a Construction Time Again hangzását.
A felvételek John Foxx „The Garden” (kert) nevű stúdiójában készültek, az észak-londoni Shoreditch-ben. Ez a hely akkoriban messze nem számított annyira felkapottnak, mint manapság, bár szinte minden sarkon volt egy klassz indiai étterem. Több emlékezetes élményünk egyike, amikor Gareth unszolására Martinnal és Alannel együtt én is felcsaptam vegetáriánusnak. Az indiai éttermekben annyi klassz vegetáriánus ételt kínáltak, hogy muszáj volt kipróbálnunk. Mi csak pár évig bírtuk, ám Martin még ma sem eszik húst.
A Construction Time Again legjelentősebb technikai újítását a mintavételező (sampler) jelentette. Vince Clarke már korábban szert tett egy Fairlightra, amit a Yazoo első lemezének elkészítésekor használt is, Martin vette az első Emulatort, én meg jól bevásároltam a Synclavier nevű borzalommal… Nem a mások lemezein hallható hangokból vettünk mintákat, hanem a közvetlen környezetünkben mindenből, ami csak alkalmas volt a hangkeltésre. Martin mindenféle furcsa gyermekjáték hangszert és keleti instrumentumot összeszedett, majd nekiállunk kipróbálni, melyikkel mire megyünk.
Kísérletezgetésein végeredménye a Pipeline c. szám lett. A szám demója már készen volt, amikor fogtuk magunkat, s kivonultunk egy elhagyatott shoreditchi építési területre. A kész számban kizárólag az építkezésen felvett hangok hallhatóak, s hogy hűek maradjunk az eredeti koncepciónkhoz, Martin énekszólamait is ott rögzítettük. Két hangrögzítővel dolgoztunk: az egyik a zenei alapot játszotta, a másik pedig Mart hangját vette. Közvetlen közelünkben vasúti sínek húzódtak. Ha többször lejátszod a számot, többek között az elsuhanó vonatok zaját is hallhatod. Az album megjelenése fordulópontnak bizonyult. A DM a kor technikai lehetőségeinek határait feszegette, és minduntalan újabb és újabb dolgokkal kísérletezett – ennek jelentőségét nagyon sokan fel sem fogják.
A korábbi albumokhoz képest a Construction Time Again hangzása keményebb, fémesebb. A fiúk kezdték jobban megismerni „kortárs” zenekaraikat (Einstuzende Neubaten, Test Depeartment), Martin pedig kifejezetten rajongott a DAF-ért és a Der Plan-ért. Én ebben a zenei közegben éltem, dolgoztam is a Neubatennel. Bár eszemben sem volt rájuk erőltetni ezt a hangzást, erre nem is volt szükség: a legnagyobb természetességgel szívták magukba, majd formálták a maguk képére.
Berlinbe utaztunk, hogy a lemezt a Fal tőszomszédságában álló Hansa hangstúdióban keverjük véglegesre. Még mindig jól meg kellett gondolnunk, mire mennyit költünk. Az akkori Berlinre jellemző gazdasági helyzet és a valutaárfolyamok miatt olcsóbb volt felvenni a lemezt Berlinben, mint Londonban. A Fal ledöntése előtt nagyon kevesen lakták a várost, ezért a kormányzat különböző adókedvezményekkel igyekezett ösztönözni a gazdasági társaságok letelepedését. A hangstúdiók például adómentesen működhettek. Azzal együtt, hogy egy flancos hotelben laktunk és Európa egyik legmenőbb helyén dolgozhattunk, a berlini időszakunk költségei bagatellnek mondhatók. Londonban ugyanerre a gatyánk is ráment volna.
Azért élveztük annyira ezt a német várost, mert itt a nap tényleg 24 órából állt. Akkor is elmehettük egy klubba vagy kocsmába, ha késő este végeztünk a munkával – többek között ebben sem hasonlított Londonra. Néhány emberrel jóban voltam, mint pl. Blixa Bargeddel a Neubatenből, a Bad Seeds és a DAF tagjaival, akik időnként betoppantak a stúdióba. Martin és Blixa barátok, a DM pedig egyre népszerűbb lett. A német rajongóik kitartóan követték őket mindenhová. Egyik nap valaki áthúzta a stúdió melletti utca tábláján a névadót, és föléírta: „Depeche Mode Strasse”.
Az Everything Counts lett az album első kislemeze. Még az album megjelenése előtt piacra dobtuk, és a brit listákon nagyon szépen, egészen a hatodik helyig menetelt. Össze sem lehet hasonlítani a korábbi kiadványokkal, zeneileg, szövegileg és a hangszerelését tekintve akkora fejlődést jelentett. Emlékszem, az NME-nél fiatal marxistákként aposztrofálták őket, arra az újságíróra hivatkozván, aki összefüggést vélt felfedezni a dalszövegek és egy szovjet konstruktivista poszterre emlékeztető lemezborító között. Ezzel a firkászok enyhén szólva bakot lőttek –őszinte szövegeik dacára nem hiszem, hogy a fiúk bármelyik politikai formációval valaha is szimpatizáltak volna.
A Construction Time Again újabb mérföldkővé lett a banda történelmében. Martin nem sokkal később Berlinbe költözött. Véleményem szerint az ott szerzett élettapasztalatai markánsan köszönnek vissza a későbbi dalaiban.





ANDY FRANKS [turnémenedzser]: Nem voltak valami nagy billentyűvirtuózok, nem igaz?
DARYL BAMONTE [asszisztens / turnémenedzser]: Nem, nem… Nem…:)



ALAN WILDER:  Egy ideig nem piszkálódtam ezzel, de aztán kész tények elé állítottam őket: „Nos, vagy bevesztek a bandába, vagy továbbállok. Semmi kedvem csupán részidős kisegítőzenészként dolgozni veletek.”



DANIEL MILLER: Mivel ezt a kislemezt szinte csak „mellékesen” készítettük, nem is vettünk tervbe egy egész lemezt. „Tegyünk egy próbát, s meglátjuk, mi sül ki belőle!” – ennyi volt…


DAVE GAHAN: Ez a dal megizzasztott bennünket. Ennél több időt még egyetlen számra sem pazaroltunk. Érted, újabb és újabb trükkökkel próbálkoztunk, hogy végre rendesen gatyába rázzuk. Kísérletezés volt ez a javából, hogy a lehető legütősebb végeredmény kerekedjék ki belőle. Dannek mindig arról panaszkodtunk, hogy a lemezeink közel sem szólnak akkorát a rádiókban, mint másokéi.



DANIEL MILLER: A keverés baromi idegesítő volt. Ott ültem a millió csúszkás pult előtt, s Dave újra meg újra azt üvöltötte a fülembe: „Teremtsd meg az egyensúlyt! Állítsd helyre az egyensúlyt!” ...én meg ott dohogtam magamban: Azon vagyok, bazz…:)) Azt hiszem, ez volt az első igazán komoly keverési munkánk.



DAVE GAHAN: Furcsa volt: egy detroiti „underground” helyen nagyon felkapottá vált ez a szám, aztán ezt a lemezt később nagyon sokat játszották az ottani klubokban.


DERRICK MAY[producer/DJ]: Egyszerűen nagyon-nagyon funkysnak tartottam. Lehet, hogy sokan kiröhögnek majd ezért, azt kérdezve,
hogy a francba lehetne a DM funkys…? A Get The Balance Right! -ot két példányban vettük meg, és az instrumentális változat elejét végtelenítve játszottuk le. A korunkbeli detroiti gyerekeknek nagyon bejött ez a szám…



MARTIN GORE: Kiadtuk a maxit, ami mind népszerűbb és népszerűbb lett, mi meg úgy éreztük, hogy bár örömünkre szolgált felvenni őket,
fel kellett vennünk őket.



DERRICK MAY: A feketék közösségében akadnak páran, akik nagyon járatosak a zenében. Az Államokban mi azt se tudtuk, kik ezek, és hogy néznek ki… Hivatalból nemigen foglalkoztak velük. Inkább a véletlennek, mint az öltönyösöknek köszönhető, hogy a Sire Records égisze alatt eljutottak hozzánk. Egyebek híján csak a zenére támaszkodhatsz. Senki se tudta, honnan szalajtották ezeket a srácokat…



DANIEL MILLER: Nagyszerű dolog, hogy utólag kijelentheted: a Derrick Mayhez hasonlóakra nagy hatást gyakorolt és ösztönzőleg hatott a Get The Balance Right! Akkoriban ez meg sem fordult a fejedben, s ezt hallva szerintem a fiúk is hitetlenkedve ingatnák a fejüket…



DAVE GAHAN: Őszintén válaszolva a kérdésedre, fogalmam sincs, akkoriban mi is tetszett igazán az embereknek, de… ...hogy mi nem, az tuti…



DANIEL MILLER: Ez is amolyan köztes kislemeznek számított. Azt hiszem, mire nekiláttunk a Construction Time Againnek, óriásit fejlődtünk, s ez a dal már nem illett az album hangzásához.



MARTIN GORE: Csak ekkor és az It’s Called A Heart idején kerültünk bajba a kislemezekkel, mert tulajdonképpen nem is volt mit megjelentetnünk. Ha akkor nem adjuk ki ezt a kislemezt, nem tartanánk ott, ahol most tartunk. Szóval akárki is „verte ki belőlünk” ezt a korongot, jól tette…


ALAN WILDER:  Az album címét a Pipeline egyik sora adta, ha jól emlékszem. Azért választottuk ezt, mert röviden, tömören foglalta össze, milyen változások mentek végbe az együttesen belül, mi minden történt az A Broken Frame óta. Az 1982-es lemez egyúttal Vince kilépésének kommentárjaként is felfogható, míg a Construction Time Again arról szól, hogy a csapat „újra összeállt”, és tettvágytól fűtött… A cím azt az optimizmust sugározza, mely akkoriban mindannyiunkból áradt.


MARTYN ATKINS[művészeti vezető]: Érdekes időszak volt ez nekünk: a technika és a technika révén előállítható hangzás együtt, ugyanabban a tempóban fejlődött az együttes tagjaival.



DAVE HENDERSON[zenei szakújságíró]: Sokakat érdekelt, hogyan haladnak a fiúk: másokkal együtt vajon ők is az árral úsznak-e vagy…? Nos, nem úsztak, hanem helyette új áramlatot hoztak létre.


NEIL FERRIS[promoter]: A Construction Time Againnel váltottak végleg. Amikor először meghallgathattam, nagyon megkönnyebbültem: „Huhh… Minden igaz, amit róluk mondtam. Ezt végre mások is elhiszik majd. Ez a lemez fogja elhitetni velük.” Így is lett. Rengetegen kezdtek érdeklődni a banda iránt.



DANIEL MILLER: Kulcsfontosságú időszak volt. Stúdiózni, dolgozni és fejlődni akartak. A Construction Time Again gyökeres változást jelentett az együttes hangzásában. Úgy éreztük, az akkori képességeink határait feszegetjük – ez nem is lehetett kérdéses. Nemcsak a hangokról volt szó, hanem arról, hogy azokat miként használják fel. Egy popcsapat, ahol így nyúlnak a hangokhoz – ilyet még senki sem látott azelőtt…



DAVE GAHAN: Alan belépése révén nyílt igazán lehetőségünk arra, hogy létrehozzuk a Depeche Mode-hangzást.



ALAN WILDER:  Most már elárulhatom: sokáig éreztem magam „új fiúnak”... Hosszú-hosszú évekig. Diplomatikusan, mégis meggyőzően kellett érvelnem ahhoz, hogy elfogadják az ötleteimet, de mégse érezzék, hogy nagyon „nyomulok” vagy… én akarok lenni a főnök, érted?



ANDY FLETCHER: Alan belépésével új távlatok nyíltak előttünk a stúdióban… Mivel már képzett zenészként érkezett, általa mi is többre voltunk képesek.



MARTIN GORE: Nélkülözhetetlen részévé vált az együttesnek, hiszen… komoly zenei előképzettséggel rendelkezett, – ellentétben velünk…



DAVE GAHAN: Alan képes volt megragadni és kiemelni egy-egy ötlet lényegét, és zeneiséggel megtölteni: Különféle akkordokkal kísérletezgetett, és általa mi is sokat fejlődtünk.



MARTIN GORE: Nagyon örültem, hogy a banda tagja lett, mert kicsit a „zenetanárunknak” is tekintettük őt. Tudod, aki leellenőrzi a házidat, még mielőtt kiadnád a kezedből…:)



ALAN WILDER:  Úgy rémlik, ez volt az első olyan lemez, melynek kapcsán tényleg előre végiggondoltuk, hogyan tudnánk felhasználni a legkorszerűbb technikát annak érdekében, hogy tényleg valami olyasmit alkossunk, ami lényegi fejlődést jelent a korábbi munkáinkhoz képest. Rengeteg múlott azon, hogy Gareth Jonest sikerült megnyernünk magunknak…



DAVE GAHAN: Gareth brutál mennyiségű energiát fektetett belénk. Óriási lelkesedéssel vetette bele magát a felvételi munkálatokba.


MARTIN GORE: Gareth nagyon érti a munka technikai részét, és sokat tanultunk tőle a mintavételezésről. A lelkesedése elképesztő volt. Egyszerűen képtelen volt… Talán még ma is az… ...képtelen volt 20 másodpercnél hosszabb ideig nyugton maradni.



ALAN WILDER:  Egy megbeszélésre különösen jól emlékszem: a Mute épületében történt; akkor találkoztunk először Gareth-szel. A lehetőség, hogy közösen fogunk dolgozni, hihetetlenül izgatottá tette, s bennünket is „megfertőzött” vele…


GARETH JONES[producer]: Elég keveset tudtam róluk, de attól a kevéstől sem voltam nagyon elragadtatva… Először is: a rádiókban lejátszották a dalaikat, és meg nem igazán zenét hallgattam, ha bekapcsoltam a vevőt. Úgyis mondhatnám, hogy… ...ez volt a gondom velük. Ez csak egy popcsapat –
gondoltam róluk akkoriban. Egy fajsúlytalan kis popcsapat… Ezért nem találkoztam velük azonnal, amikor bejöttek a stúdióba: nem tartottam őket valami sokra… Emiatt a „mesterem”, idősebb kollégám, John Foxx berágott, s leült „beszélni a fejemmel”: „Gareth, ezek a srácok tényleg tudnak valamit.. A Warm Leatherette Daniel Miller munkája…!” John rögtön a megjelenés után vette meg a lemezt, s munka közben, a stúdióban hallgattuk végig. Teljesen készek voltunk tőle…! Újra elmondta: „Ez a fickó adta ki a Warm Letherette-et! Jó kis cég ez a Mute. Emeld fel a segged, és menj le hozzájuk! Éppen hangmérnököt keresnek.” Morogtam egy kicsit, mint a bolhás kutya, de már kezdtem beadni a derekam: „Talán mégis igaza van…” Így kezdődött hát a barátságunk és a munkakapcsolatunk.



ALAN WILDER:  Attól féltünk, hogy pár év se kell, és elfelejtenek bennünket, ezért „mindenre képesek voltunk”, hogy ez meg ne történhessen.
Amikor fiatal vagy, hihetetlenül nagy a munkabírásod.



GARETH JONES: Nem az egyszerűbb utat választottuk. Nem voltak ilyen felhangok: „Ki nem sz..rja le? Adjuk ki így. Eleget melóztunk már rajta… Ennyi volt…” Mindenki tisztában volt vele, hogy addig senki nem megy sehová, míg úgy nem szól a végeredmény, ahogy szólnia kell. Azért is találtuk meg a közös hangot már az első találkozásunkkor, mert nagyon szerettem volna „izmosabbá” tenni a zenéjük hangzását.



DANIEL MILLER: Sok egyéb mellett erre vágytunk újszerű térhatásra és egy kicsit keményebb hangzásra…



GARETH JONES: Ezt többek között úgy értük el, hogy a szintiket rákötöttük egy-egy erősítőre, és a megfelelő akusztikájú termekben felvett új hangokat „visszatápláltuk” a gépekbe.



DAVE GAHAN: Esténként építkezésekre és egyéb helyekre jártunk hangokat gyűjteni…



GARETH JONES: Asszem, akkoriban vettem magamnak egy Stellavoxot, egy klasszikus, analóg, csúcsminőségben rögzíteni képes, hordozható, elemes magnót.



DAVE GAHAN: Szinte mást se csinált, mint minden létező helyen orrvérzésig gyűjtötte a különféle hangokat.



GARETH JONES: Dobverőt és kalapácsot vettünk magunkhoz, majd nekiindultunk….



ALAN WILDER:  ...és az összes fémtárgyat, csövet és kerítést végigütögettük, ami csak az utunkba került; felvettük az elsuhanó vonatok zaját,
aztán visszarongyoltunk a stúdióba, és a „gyűjtött anyagból” elkezdtük összerakosgatni a dalokat.



GARETH JONES: Az a csodálatos a mintavételezőben, hogy szinte bárminek a hangját rögzíthetted vele, majd ezeket ütemekké és dallamokká alakíthattad…



ALAN WILDER:  Ha erről beszélünk, a Pipeline jut először eszembe, mert ebben az egy dalban szinte az összes hangot felhasználtuk, amit Shoreditch-ben rögzítettünk. ...a csövek és a kerítések zörejét… Akkoriban ez teljesen újszerűnek hatott – ma már korántsem az. Akkoriban nem sokan kísérleteztek ilyesmivel.



DANIEL MILLER: A stúdióba visszaérve mindent átnyomtunk a gépekbe, s elkezdtük alakítgatni őket. Rájöttünk, hogy ha hűek akarunk maradni az eredeti elképzeléseinkhez, akkor Martin éneksávját is „odakint” kell rögzítenünk. Így is lett. Összeraktuk az instrumentális változatot, s az egyik gép ezt játszotta, a másik pedig Martint vette fel, ahogyan ezen az öreg építési területen énekel. A helytől nem messze vasúti sínek húzódtak, így az énekkel együtt az elhaladó vonatok zaja is hallható.



GARETH JONES: A Pipeline keverésekor, mint egyébként, nem alkalmaztunk semmilyen utólagos hangkiegyenlítést, visszhangosítást vagy más trükköt. Mintha csak egy audiofil őrült csinálta volna… Úgy gondoltuk, magában is elég jól szól, nem kellene semmit utólag hozzátennünk, ezért azt… javasoltam, hogy csak az egyes sávok hangerejét változtatgassuk.



DANIEL MILLER: A Pipeline fontos állomás volt a zenekar életében. Nagyon élveztem az ezzel kapcsolatos munkát, s az, hogy fel akarták venni, fel tudtuk venni, és olyan lett, amilyennek hallani szerettük volna, szép teljesítménynek számít.



DAVE HENDERSON: A közönség szerette ezt a lemezt. Olyan dalok szerepeltek rajta, melyek… komolyak és előremutatóak voltak.
Biztosan szokatlan volt a füleknek egy ennyire szokatlan, egy ennyire dinamikus hangzású zene…



DANIEL MILLER: Mivel összevissza tekergettük-nyomogattuk a mintavételező gombjait, érdekes dolgok történtek… Az Everything Counts elején hallható kaparászás amolyan „vak tyúk is talál szemet” módra született. Két minta hangmagasságát véletlenül megváltoztattuk. Még nem igazán tudtuk, hogyan is kell használni a kütyüt. A minta elejéről indítottuk a gépet, az meg ezt a hangot adta ki magából, s tök jól szólt…



NEIL FERRIS: Számomra az Everything Counts nem csupán egy… ...egy remek dal, tökéletes kislemez stb… több, mert tökéletesen összefoglalja, hogyan is készült az album. A Depeche nagy lépést tett előre vele.


JÜRGEN KRAMAR[az Intercord tehetségkutatásért felelős vezetője]: Az Everything Counts egyike a kislemezes dalaik legjobbikainak. A dal lényegét az is megértheti, aki nem beszél folyékonyan angolul. A németek pontosan tudták, mit takar a szám címe. Az Everything Counts óriási sláger lett.



ALAN WILDER:  Már a felvételekor éreztük, milyen „húzós” is a dal, a szövege pedig az átlagosnál jobbra sikeredett. Biztosan tudtuk, hogy kislemezes szám lesz belőle. A közönség nagyon kedvezően fogadta – talán még jobban is, mint azt vártuk.


ANDY FLETCHER: Ismét az élvonalba kerültünk vele – főleg Nagy-Britanniában, majd később a többi ország slágerlistáján is szépen menetelt felfelé. Mondhatjuk, hogy ez volt a mi „nagy dobásunk”...


DANIEL MILLER: Az Everything Counts nagyszerű popdal. Igaz, tele van a műfajtól idegen, szokatlan zajokkal, de attól még popszám, és nem is emlékeztet a korábbi dalaik hangzására. A felvételeket a Gardenben készítettük, majd a Sarm East stúdióba vonultunk át vele, hogy ott készíttessünk róla egy biztonsági kópiát, amivel majd Berlinben dolgozhatunk. A Sarm elég drága, de nagyon tuti stúdió volt. Emlékszem az ott dolgozó technikussegédre, akivel elkészítettük a másolatokat…  Mi érdekesnek találtuk a lemezünket, ő azonban másképp fogalmazott: „Az életben nem hallottam még ilyet… Ez baromi jó!” Szinte extázisba esett tőle…  Csak egy fiatal gyerek volt, érted, de hirtelen leesett a tantusz, hogy a vártnál sokkal többet kaptunk tőle ezzel a mondattal. Tudatosan igyekeztünk mind újabb és újabb hangokat létrehozni. Természetesen előfordult, hogy egy-egy dal szerkezete vagy szövege pont passzolt a hangszereléshez, de a szövegek nagy részét Mart már a mintavételezés előtt megírta. Szerencsés véletlenek egybeesésének nevezném, hogy a szövegek és a végleges formájukat elnyert dalok ennyire illettek egymáshoz.



NEIL FERRIS: Szerintem Martinra hatalmas nyomás nehezedett, mert igen rövid idő alatt kellett megírnia a második albumának anyagát. Mivel a banda rendkívül sikeressé vált, megint előjött a „második lemez”-szindróma: a DM harmadik, de Martin második szerzői korongja…



DANIEL MILLER: Martinnak egy ideje már szoknia kellett a dalszerzéssel járó felelősséget,  még inkább így volt ez a Construction Time Again esetében. Ez jobban összekovácsolta őket… ...s ne felejtsük el, hogy akkoriban rengeteget is turnéztak.



ALAN WILDER:  Ez a lemez alaposan kilóg a sorból, már ami a dalszövegeket illeti. Martin dalainak többsége igen személyes hangvételű,
kivéve ezt a 7 dalt. Ezek nem igazán az egyén lelki életével foglalkoznak. Talán azért, mert annyi minden történt akkor a világban.



DAVE HENDERSON: Szerintem akkoriban az emberek feltették maguknak a kérdést: „Hé, mi folyik itt? Az élet nem csak a kellemes dolgokról, a vidámságról és a bulizásról szól…” Talán akkoriban kezdtek el sokan aggódni a társadalmi-szociális problémák miatt.



CHRIS CARR[reklámigazgató]: Saját hangjukon szóltak a saját közönségükhöz. 1983-ban végre a sajtó is „áldását adta” a zenéjükre: „Közénk tartoztok. A képetek a címlapokról fog visszaköszönni…”


DAVE HENDERSON: Kicsit mélyebbre kell ásnunk… A mondanivalónknak hitelesnek is kell lennie. A mindennapi életből vett, igaz történetek helyett mi nem találhatunk ki valami „jól hangzót”... Rálátás nélkül ez nem megy. Akkoriban az NME, a Sounds és a Melody Maker csak azért írt egyébként kritikán aluli együttesekről, mert azok érdekes történeteket zenésítettek meg…



DARYL BAMONTE: Emlékszem egy újságíróra, X. Moore-nak hívták, és az NME-nél dolgozott. Nekünkszegezte a kérdést: „Tehát akkor ez a lemez a brit Munkáspárt kiáltványa is egyben, igaz?” Szerintem a fiúk soha nem is gondolták, hogy a lemeznek politikai vonatkozásai is lehetnek…



DAVE GAHAN: A szövegeket… mindenki magáénak érezhette. Asszem, Martin akkor „önmagából kivetkezve” írt. Érted… A tinédzserek felnőnek, a kormányt le kellene váltani… és így tovább… Az a fickó beletrafált a közepibe, ez pedig kicsit mindannyiunkat megrémített, ahogy mondom…



DANIEL MILLER: Tudod, milyen az NME.. Fogadni mertem volna, hogy ha X. Moore ír róluk, ezt a magas labdát biztosan lecsapja… A szövegek többsége politikai színezetű, tehát adta magát, hogy így is tálalják.



ALAN WILDER:  Visszagondolva felvetődik a kérdés: mennyire szándékosan írt Martin ilyen szövegeket? Hét dal, tudatosan mind ugyanarról a témáról… ...vagy csak éppen e körül forogtak a gondolatai, ezek a témák érdekelték?



GARETH JONES: A kapzsi kezek mindent összeharácsolnak – szól az album első kislemezének refrénje. Tisztán látszik, hogy itt az üzletről van szó. Martin a pénz hatalmáról és az üzletről mond véleményt.



ANDY FLETCHER: Ez is része volt annak a fejlődési folyamatnak, mely során mind „bölcsebbek” lettünk, és folyton magunkra licitáltunk.



MARTIN GORE: Ahogy öregedtünk, úgy lettünk egyre szókimondóbbak. Felléptünk Ázsiában is. Kezdtük a világot egészként látni. Minden veled kapcsolatos esemény visszaköszön a dalaidban.



ALAN WILDER:  Úgy éreztem, hogy ki kell vennem a részem a dalszerzésből is. Belőlem nem „ömlenek” a számok, mint Martinból, s a szövegírással is mindig meggyűlt a bajom. De folyton az járt a fejemben: „Egy együttes tagja vagyok, néhány dalt ki kellene préselnem magamból….”



ANDY FLETCHER: Például a Speak And Spell idején Martin is csak kóstolgatta a dalszerzés ízét. Azt mondtuk neki: „Alan, ha te is akarsz írni pár számot a lemezre, hát írj…”



GARETH JONES: Ha jól tudom, az A Broken Frame-en minden számot Martin írt. Ez sokat jelentett nekik. Aztán meg… jön az új fiú, és ő is előáll pár dallal. Én azonban nem foglalkoztam ezzel. Én ezt a munkánk természetes velejárójaként fogtam fel.



MARTIN GORE: Valószínűleg elsőként hallhatta pár demómat, amiből leszűrte, milyen is lehet a lemez fő csapásiránya, majd előállt két dallal.



ALAN WILDER:  Az a kettő volt a legjobb az összes addig megírt számaim közül. Egyetértettek vele, hogy felvehetnénk… fel kellene vennünk őket.



MARTIN GORE: Pont a legjobbkor jöttek, mert még éppen két szám hiányzott a teljes lemezhez.



DANIEL MILLER: Már is nem emlékszem, mikor ültünk le először Briannel, hogy a borítótervekről beszélgessünk, de biztos, hogy a lemez még nem készült el, és arra is mérget vennék, hogy a hangzás erőteljesen befolyásolta a beszélgetésünk menetét.



ALAN WILDER:  Valószínűleg odafigyeltek arra, milyen témákról is írt Martin akkoriban, ezek szülték az ötleteiket, s ennek köszönhető az a „szoci” hatás, ami a Construction Time Againt és a róla kimásolt kislemezek grafikai terveit jellemzi.



MARTYN ATKINS: Ez a fajta „politizálás” inkább „divatos”, mintsem tudatos döntés volt. Ha kicsit utánanézel, e vizuális elemek egyaránt felbukkannak mind a fasiszták, mind a kommunisták eszköztárában. Izgalmas arculatot kölcsönzött, és szerintem hasonlóval senki sem próbálkozott addig egy olyan hétköznapi dolog esetében, mint egy lemez.


BRIAN GRIFFIN[fényképész]: Dolgozhattam volna rajta, de nem tetszett az ötlet. Több szellemi erőfeszítést igényelt volna… Na mindegy, azt mondták nekem: „A borító egy munkást ábrázoljon, aki pöröllyel a kezében áll a hegytetőn.” Erre én: „Jó, jó, rendben van.” Megint ugyanazt játszottuk el, mint korábban: az asszisztensemmel, Stuart Grahammel és a királyi tengerészetnél szolgált, kiváló fizikumú testvérével együtt szépen elrepültünk Svájcba. A mi kis tengerészünk cipelte a csomagokat és azt a bazi pörölyt. Annyira belelkesedtünk, hogy elsőként szálltunk le a gépről, elsőként ellenőrizték az útleveleinket. Mentem szépen lefelé a lépcsőn Stuarttal és a testvérével. Az alsó szinten futott a poggyászszállító szalag, a vámpult mellett pedig rendőrök álltak. Hát elsőként nem a műanyag táskába csomagolt pöröly pottyant a repülőgépből…?! Hatalmasat koppant a szállítószalag fémszegélyén… A zsarukra néztem, azok meg megindultak felénk. Nem akarták elhinni, hogy egy pörölyt cipelünk a poggyászunkban… Azzal jöttek nekünk: „Ha itt végeztek, menjenek be egy szerszámüzletbe, és vegyenek egyet.” Mi ragaszkodtunk a sajátunkhoz, az ütött-kopotthoz, mondván az új kell a fenének. Végül csak meggyőztük őket. Ráálltak a dologra, bár kicsit röhögtek vagy ilyesmi… Aztán a Matterhorn felé vettük az irányt. Odafenn kiszálltunk a felvonóból, aztán gyalogosan indultunk még feljebb, és addig mentünk, míg a Matterhorn jó messzire nem került tőlük. Ez azért érdekes, mert… ...engem amolyan Photoshop-előfutárként tartanak számon. Mai szemmel úgy néz ki, különösen az album borítója, mintha a Matterhornt utólag montíroztam volna oda. Ezt többen is szóvá tették már, de tévednek. Ahonnan a kép készült, tényleg ezt lehetett látni – no meg az asszisztensem testvérét, az egykori király tengerészt, kezében a pöröllyel. Eszembe se jutott, hogy egy munkafolyamat- vagy egy munkásábrázolás politikailag is kifejező lehet…



ANDY FLETCHER: Főleg akkoriban rengeteget sokat dolgoztunk egy-egy kislemezen. Már jó előre kiszúrtunk magunknak egy dalt,
és Daniellel karöltve csak arra koncentráltunk – ami igaz, az igaz: a kelleténél jobban…



DANIEL MILLER: Akkoriban állandóan a slágerlistákat bújtuk, mert ennek akkoriban még nem törpült el a jelentősége. Akkoriban tényleg nagy szó volt, ha a brit lista első tíz helyezettje közé kerültél. Ez volt a dolgok mozgatórugója…



– Szerintem egész más, ha csak a rádiókban adják le a dalaidat, mint ha tényleg érdekled őket, és többet akarnak tudni rólad. Ez nagyon is fontos. Lényeges különbség van a mostani és az utolsó, kicsit ciki lemez között… de utoljára fordult elő...
– Aha…
– Peter Powellben hirtelen feltámadt az érdeklődés a lemezetek iránt, ami eddig nem volt rá jellemző...
– Bökd ki, Neil.
– Csak utánad, Dan.
– A Told You So-ra indult be…
– Szerinted meddig juthatunk vele? Hanyadik helyezést tudod garantálni?
– Nem garantálhatok semmit, de szerintem az első ötig eljuthat.



NEIL FERRIS: Daniel folyton megkérdőjelezhetetlennek vélt tényekkel fárasztott, már ami a kislemezre kerülendő dalok kiválasztását illetette…
Az volt a gond, hogy tudta: ha megvan a magam véleménye, akkor annak hangot is adok, és azon izgulok, mit szabad és mit nem szabad megtennünk. Szóval ha azzal jött nekem, hogy „Ezt lesz, és kész”, akkor elmondtam, én mit gondolok, s sokkal könnyebben szót értettünk, s előbb bólintottunk rá valamire. De ha úgy kezdte, hogy „Ezek közül választhatunk, Neil”, azzal sokkal nagyobb zűrzavart teremtett, mert a „kötözködésemmel” mindenkinek elvettem az életkedvét.


CHRIS CARR: Neil úgy érezhette, hogy szinte minden rajta áll vagy bukik. Szerintem az ilyen szövegekkel csak olajat öntöttünk a tűzre: Sikeresek leszünk. Még több platinalemezt akarok… Satöbbi, satöbbi… Óh, szia, Neil…!  Te tökkelütött!



ANDY FLETCHER: Szerintem a Love In Itself egyike a legütősebb kislemezeinknek. Nem volt mit tenni… Tele voltunk jó, de nem igazán kislemezre való dalokkal.



NEIL FERRIS: Nem lett nagy sikere. Talán azért, mert az emberek már megvették az albumot, ami, ha tényleg így történt, nevezhető akár nagyszerűnek is.



MARTIN GORE: A Love In Itself furcsa egy kislemez volt.  Úgy értem… szerintem popslágerként nem vált be. Lassú tempójú, furcsa egy szám…



JÜRGEN KRAMAR: Valóban szokatlan lett a hagszerelése, de az emberek annyira várták már az új DM-anyagokat, hogy ez nem is érdekelte őket. Amit a fiúk kiadtak, arra vevők voltak, a mixekre, mindenre… Nem is ez volt a gond.



ALAN WILDER:  A lemezből csak úgy süt az őszinte lelkesedés és pezsgés. Ezért szeretem annyira. Minden klasszul alakult. Akkor először készíthettem velük együtt egy lemezt. Ott volt az újonc Gareth, aki mindenkit új erőfeszítésekre sarkallt (Danielt is). Ettől úgy éreztük, mintha még sose dolgoztunk volna együtt. Közösen alkotunk, s majd olyasmit hozunk létre, ami az épülésünkre szolgál.



DANIEL MILLER: Igen, valahogy így éreztük. Neil már a kezdetek óta a promócióval foglalkozott, Dan Silver szervezte a koncerteket. Chris Carrt ki ne hagyjam… A Mute mindössze három vagy négy emberből állt. Akarva-akaratlan voltunk csak ennyien, de hatékonynak bizonyultunk. Jó volt velük közösen dolgozni. Rengeteg jó tanáccsal láttak el. Tulajdonképpen az ő hozzáértésükön múlott minden, nekem fogalmam sem volt, mit hogyan csináljak…



CHRIS CARR: Erre a lemezre mondtam először, hogy: „Oké, ezt megveszem.” Ekkor már céltudatosnak tűntek.



DANIEL MILLER: 1983-ra külön kategóriát teremtettek a zenéjüknek. Azt hiszem, akkoriban nem hasonlítgatták őket senkihez vagy nem sorolták őket sehová. Az emberek észerevették, mekkorát fejlődtek az A Broken Frame óta… főleg Martin… Az A Broken Frame attól annyira sajátos, hogy arról a korról és a bandáról szól. Ez pedig… Nem mondhatom, hogy szerzőként ez volt Martin első önálló lemeze, de a személyisége először igazán itt mutatta meg magát.



NEIL FERRIS: Miután először végighallgattam, arra gondoltam: ez a lemez egy azon albumok közül, mely évek múltán is képes nagy hatást gyakorolni a hallgatójára. Sok idő telt el, és azért változott meg a véleményem, mert 7 évvel később megjelent a Violator. Erről vélekednek így az emberek. Ettől függetlenül azonban tartom azt, hogy ez egy nagyon fontos lemez.



DAVE HENDERSON: Olyasmivel álltak elő, ami zeneileg teljesen új, ám dallamos és „emészthető” is volt egyben. „Két dalszerzőjük is van” – mondták róluk. Martin egyre jobban belejött a írásba, Dave pedig önmagát csiszolgatta a frontember szerepében.



ANDY FRANKS: Dave mindig is imádta, hogy egyszer reflektorfényben fürödhet, másszor meg jól eltűnhet onnan…


DAN SILVER[koncertszervező]: Dave nem szorul a mi bátorításunkra, hiszen nemcsak remek énekes, hanem jó táncos is egyben… A gyerekek odavoltak a lemezért, főleg a lányok. Csak megrázta a csípőjét, és máris sikoltásban tört ki több ezernyi lány. ...és ez így is van jól…



DERRICK MAY: Semmi értelme letagadni a múltadat, főleg ha abban fontos szerepet játszott egy előadó vagy egy csapat. Egyszerűen nem felejtheted el, hogy ez is a fiatalságod része volt. A zenei fejlődésemben nagy szerepe volt a DM-nek. A Depeche Mode hatása közvetve, akaratlanul is érezhető a zenémben. Sosem utánoztam, sosem ismételtem őket, sosem akartam olyan lenni, mint ők. Ezzel Juan Atkins vagy bármelyik detroiti is így van. Ám tetszik vagy sem, nagy befolyással bírtak ránk. Ami tény, az tény.



ANDY FRANKS: Kezdték lassan másképp kezelni őket, hiszen, mint mindenki, ők is változtak az évek során. A kezdet kezdetén, az ősrégi fotók tanulsága szerint, ők is a divathullámot próbálták meglovagolni.
DARYL BAMONTE: ...„új romantikusok”, így nevezték őket. Jól bevágtam ezt a kifejezést.
ANDY FRANKS: – Komolyan?
DARYL BAMONTE: – Aha.
ANDY FRANKS: – Büszke lehetsz magadra…:)



CHRIS CARR: Minden egyre nagyszabásúbbá vált. Egyre többet koncerteztek. Kialakult a DM saját belső ritmusa és hátországa. Kezdeti, kisszámú rajongótáboruk szépen gyarapodott, majd a világméretűvé duzzadt embertömegből Depeche-sereg lett. Ezt már nem lehetett nem észrevenni.



ALAN WILDER:  Nos, hát itt a vége. Befejeződött a turné. Ez a Hammersmith-i este az utolsó. Egy kissé kifáradtunk, de egy sikeres koncertkörút van mögöttünk. Ennél kevesebb gondunk még sosem akadt a szintikkel. A végső egyenleg tehát pozitív. Egészségünkre!

 





Kapcsolódó anyagok:
SPEAK AND SPELL REMASTERS / Feliratok
A BROKEN FRAME REMASTERS / Feliratok
SOME GREAT REWARD REMASTERS / Feliratok
MUSIC FOR THE MASSES REMASTERS / Feliratok
VIOLATOR REMASTERS / Feliratok
SONGS OF FAITH AND DEVOTION REMASTERS / Feliratok
HOGYAN KÉSZÜLT? The Singles 81-85 (slowblow.uw.hu)


   
   

   

2007.05.14. 04:39 | Kucced | 19837 Olvasás | 22 Hozzászólás | Nyomtatás
 
Játssz és nyerj DEPECHE MODE koncertjegyet!
Kapcsolódó cikkek
Kategóriák
TOP Cikkek
Hirdetés
Hirdetés
FREESTATE.hu ©