Index.hu - Lesz-e balatoni nyaralója Dave Gahannek?

Telt házas koncertet adott a Depeche Mode a Papp László Sportarénában, és tudtunkkal senki sem követelte vissza a jegye árát. Dave Gahannek már rég lehetne nyaralója a Balatonon, annyit járnak Budapestre koncertezni. A mostani viszont azért volt más az eddigieknél, mert végre elmentem rá.

Nem volt egy Black Celebration az idei első Depeche Mode-koncert Budapesten, de a Tour of the Universe turné második eljövetelén a hangulat végül kellőképp ünnepire fokozódott. Pedig nagyon vegyes érzelmekkel, félelmekkel vágtam neki.

Én és a Depes

Nehogy elfogultsággal vádoljon az olvasó, tudni kell, hogy az 1993-as Songs Of Faith And Devotion albumig bezárólag a Depeche minden számát ismerem, kívülről tudom az összes szöveget, az utolsó kis prüntyögés helyét is a zenében, nagy részüket szeretem, még nagyobbat imádom. A SOFAD-ig az összes eredeti műsoros kazettájuk megvan, és a singlesgyűjteményem is irigylésre méltó. De egy ideje a szekrény alján pihennek. Általános iskola vége felé a Depeche jelentett számomra mindent, angoltudásom alapjai onnan származnak, hogy lefordítottam a dalszövegeket. A barátnőmmel 94 tájékán rendszeresen elszöktünk otthonról Depeche Mode-klubba, boros kólát iszogatva révedezni a koncertfelvételekre, és messziről csodálni azokat a fiúkat, akik a legjobban hasonlítottak Dave Gahanre.

Nálam ott bukott, hogy valaha koncertre menjek, hogy rajongásom első számú tárgya, Alan Wilder 1995-ben, 14 éves koromban otthagyta az együttest, ekkor teljesen kiábrándultam belőlük. Még adtam egy kis esélyt nekik, de Martin Gore, akit én addig is hibáztattam a lightosodás miatt, gitárhangzása annyira átvette az uralmat, hogy a ‘97-es Ultrát például már csak egyszer bírtam meghallgatni. Az utána következőkre pedig nem voltam kíváncsi.

Mégis

Csak mostanra sikerült összeszednem a bátorságom, hogy elmenjek egy koncertre, pedig voltak itt párszor. A legrosszabbra készültem fel direkt, utálom ugyanis, amikor az álmaim valóra válnak. Most erősen el kellett vonatkoztatnom attól, hogy hardcore mode-os koromban mit képzeltem egy koncertről. Ha valaki akkor azt mondja, lesz benne élő dob, akkor hülyének néztem volna. Pont a fémesebb, sötét, szintis hangzásért [1] szerettem őket, a nyolcvanas évek beli munkásságuk állt közel a kelet-európai, semmi ágán ülő szívemhez. Azt sem hittem volna el senkinek, ha azt mondja, unottan, szkeptikusan kezdem nézni a koncertet, és Dave-nek keményen meg kell dolgoznia, hogy bármilyen érzelmet kicsikarjon belőlem.

Mégsem kellett bennük csalódnom, csak a koncert elejét vették promóciósra, az új számokat hanyagolták, tudták, hogy Budapestre nem azok kellenek. A régieket pedig az élő zenés hangszerelés ellenére egészen hűen adták elő az eredeti verziókhoz képest, Dave sem sokat improvizált, lehetett üvölteni vele együtt a szövegeket, minden szó és dallam a helyén maradt.

Music for the masses

A színpadkép eleinte nagyon nem tetszett, kicsi volt, nem volt semmi extra a kivetítő félgömb alakú kidomborulásán kívül, még a szintisek is csak egy kicsit voltak kiemelve a lapos, alacsony színpadból. A kivetítőről sem a régi Anton Corbijn-féle látványvilág áradt, vagy koncertfelvételt, vagy nagyon minimál, semmitmondó montázsokat mutattak. A telt házas Papp Laciba belépni mondjuk önmagában is nagy flash, mármint nem az előtérbe, mert a sok furcsa ember azért illúzióromboló. Zavart, hogy a középkorú közönség teljesen konformistává vált, sehol egy felnyírt haj, fehér farmer, már senki nem akar Martinra hasonlítani hajszőkítéssel és dauerrel. Azért páran előkapták a bőrdzsekijüket, de Depeche-pólót is alig láttam, inkább sima feketét vagy Che Guevará-sat. Sok ismert arc tette tiszteletét, de nem Geszti Péter-kaliberű embereket láttam (attól még lehet, hogy ott volt), viszont egész közel állhattam Plitz Husihoz, és felismertem DJ Coyote [3]-ot is a tömegben. A lelkes emberekkel dugig telt koncertterembe belépni viszont olyan érzés, mint amikor Cézár bevonul a Colosseumba.

Dave XD

Az új album első számával, az In Chainsszel kezdtek, aztán jött a Wrong, majd a Hole to feed, ezek nekem nem feküdtek. Figyeltem közben Dave-et jól van-e, úgy tűnt, igen, nagyon pörgött. Szó szerint, hiszen az egész koncert alatt minimum 200-szor megpördült a saját tengelye körül, annyit piruettezett. Arra gyanakodtam, hogy a heroinos érzést a természetes szédüléssel próbálja kiváltani, vagy hogy túladagolta a vitaminját. Néha már aggódtam miatta, a forgássorozatok után megtalálja-e a mikrofont, de meg se kottyant neki.

A legtöbb mode-os régen vagy dave-es, vagy martinos volt, én viszont Alanbe voltam szerelmes, a visszahúzódó szintisbe, Andyt nem nagyon bírtuk. Dave-et a Mode-klubban anno csak Istennek hívtuk, annak ellenére, hogy nem dave-es voltam, azért álmodoztam arról a fekete-fehér posztereimet nézve, a Little 15-t hallgatva, hogy mi lenne, ha egyszer bejutnék az öltözőjébe, vagy ha egyszer feleségül venne. Persze, csak ha Alan nem kéri meg a kezem előbb.

Dave-et most már nem találtam szexinek, de annál viccesebbnek és aranyosabbnak. Balett-tanárra vagy modellre asszociáltam a mozgásából, folyton illegeti magát, csípőre tett kézzel tipeg, mintha magas sarkúban lenne, pucsít, és úgy táncol, mintha beiratkozott volna egy salsatanfolyamra. Dave láthatóan a dobossal, Christian Eignerrel van a legközelebbi viszonyban, neki táncol, tőle nyeri az energiát. Teátrális pózai az idők során sokat változtak, néha kissé már túl görcsössé váltak, amikor csak állt, oldalról úgy nézett ki, mint egy sovány varjú a fán. Legalább nem hízott el, és öröm volt ilyen virgoncnak, profinak látni. A negyedik szám a Walking In My Shoes volt, a “my”-nál Dave Gahan kieresztette öblös hangját, aztán mikor az It’s no goodnál mondta, hogy “Don’t say you want me”, csak annyit mondtam magamban, hogy oké, nem gond.

Beindul

A Question of Time-nál még mindig olyan szenvtelenül figyeltem az eseményeket, mintha én lettem volna Andy Fletcher, aztán a Prescious jött, még mindig inkább a kidobókat meg a népet mustráltam, ők jobban fel voltak dobva. Az igazán jó fejek már a kezdésre olyan részegek voltak, hogy úgy kellett őket támogatni, egy kedves rovásírásos pólós fickót én tartottam hátulról, amíg le nem szédelgett a tömegbe. Nem tudom, hogy csinálta, én negyven percet álltam sorba egy jeges teáért, ezzel egyúttal lemaradtam a Nitzer Ebbről. Aztán a World in my Eyesnál kezdtem ráérezni a koncertre. Nem az a Black Celebration-hangulat [4], amire titkon vágytam, de kétségtelenül tudnak valamit. Nagyon profin állították össze a számlistát, Dave pihent egyet, ekkor jött az egy szál szintis, kappanhangos Martin-blokk. Kedvezett a többi rajongónak azzal, hogy ezúttal elénekelte a Home-ot (tavaly hiányolták), de nekem elfelejtett kedvezni a Dressed in Blackkel. Ezért jobb híján azt figyeltem, hogy Martin csúnyább, mint D. Nagy Lajos, és a hónaljszőre pont olyan, mint a haja.

A második szám, ami megmozgatott, a Policy of Truth volt, aztán innentől kezdve veszettül tetszett az egész. Az In Your Roomnál már borsózott a hátam, pedig erősen áthangszerelték. Így én nem tudtam rá headbangelni, viszont Dave tudott balettozni. Az I Feel You-nál azzal fokozták az alakuló hangulatom, hogy ráküldték a basszust, a pacemakereseknek ki is kellett menniük, Martin és Dave meg headbangelt egy nagyot a dobos előtt, teljesen relevánsan. Az Enjoy the Silence-re kezdtem el táncolni, közben rájöttem, hogy egészen elképesztően néz ki premier plánból, amikor kb. 13 000 ember egyszerre tapsol a feje fölött. Mint valami óriási szörny, aminek a szőrzete kis emberi kezekből áll, és pulzál.

“Ez majd a Never Let Me Downnál lesz jó, amikor nem tapsolnak, hanem jobbra-balra lengetik a karjukat egyszerre” - jegyezte meg mellettem a kolléga. Eltalálta, pont az a szám jött. Ezt már üvöltve énekeltem, aztán jött a csúcspont, a közös karlengetés. Dave nagyszerű dramaturgiai érzékkel ekkor dobta le a kis mellénykéjét, a nők sikítottak tetovált teste láttán, ahogy kell. Megállt pár pillanatra a kifutó végén, nézte a karlengető tömeget, nagyon jó érzés lehetett neki, hogy elismerik munkásságát, hosszan meghajolt, tisztelgett, és látszott, hogy mélységesen boldog. “Annyira gyönyörű” - mondta erre álmélkodva a kolléga, és tényleg. Aztán még rátettek pár lapáttal a meghatottságomra a ráadásban régi kedvenceimmel, a Stripped és a Behind the Wheel remek választás volt.  A Personal Jesusszel zártak, aminek magyarul a refrénje a “Richard, touch me”. Richard megérintett.

Forrás: Index.hu

Ajánlott videók