Dave Gahan egy kiábrándult rajongót is meg tudott győzni az idei első budapesti Depeche Mode-koncerten, hogy ő az egyszemélyes Jézus.
Telt házas koncertet adott a Depeche Mode a Papp László Sportarénában, és tudtunkkal senki sem követelte vissza a jegye árát. Dave Gahannek már rég lehetne nyaralója a Balatonon, annyit járnak Budapestre koncertezni. A mostani viszont azért volt más az eddigieknél, mert végre elmentem rá.
Nem volt egy Black Celebration az idei első Depeche Mode-koncert Budapesten, de a Tour of the Universe turné második eljövetelén a hangulat végül kellőképp ünnepire fokozódott. Pedig nagyon vegyes érzelmekkel, félelmekkel vágtam neki.
Én és a Depes
Nehogy elfogultsággal vádoljon az olvasó, tudni kell, hogy az 1993-as Songs Of Faith And Devotion albumig bezárólag a Depeche minden számát ismerem, kívülről tudom az összes szöveget, az utolsó kis prüntyögés helyét is a zenében, nagy részüket szeretem, még nagyobbat imádom. A SOFAD-ig az összes eredeti műsoros kazettájuk megvan, és a singlesgyűjteményem is irigylésre méltó. De egy ideje a szekrény alján pihennek. Általános iskola vége felé a Depeche jelentett számomra mindent, angoltudásom alapjai onnan származnak, hogy lefordítottam a dalszövegeket. A barátnőmmel 94 tájékán rendszeresen elszöktünk otthonról Depeche Mode-klubba, boros kólát iszogatva révedezni a koncertfelvételekre, és messziről csodálni azokat a fiúkat, akik a legjobban hasonlítottak Dave Gahanre.
Nálam ott bukott, hogy valaha koncertre menjek, hogy rajongásom első számú tárgya, Alan Wilder 1995-ben, 14 éves koromban otthagyta az együttest, ekkor teljesen kiábrándultam belőlük. Még adtam egy kis esélyt nekik, de Martin Gore, akit én addig is hibáztattam a lightosodás miatt, gitárhangzása annyira átvette az uralmat, hogy a ‘97-es Ultrát például már csak egyszer bírtam meghallgatni. Az utána következőkre pedig nem voltam kíváncsi.
Mégis
Csak mostanra sikerült összeszednem a bátorságom, hogy elmenjek egy koncertre, pedig voltak itt párszor. A legrosszabbra készültem fel direkt, utálom ugyanis, amikor az álmaim valóra válnak. Most erősen el kellett vonatkoztatnom attól, hogy hardcore mode-os koromban mit képzeltem egy koncertről. Ha valaki akkor azt mondja, lesz benne élő dob, akkor hülyének néztem volna. Pont a fémesebb, sötét, szintis hangzásért [1] szerettem őket, a nyolcvanas évek beli munkásságuk állt közel a kelet-európai, semmi ágán ülő szívemhez. Azt sem hittem volna el senkinek, ha azt mondja, unottan, szkeptikusan kezdem nézni a koncertet, és Dave-nek keményen meg kell dolgoznia, hogy bármilyen érzelmet kicsikarjon belőlem.
Mégsem kellett bennük csalódnom, csak a koncert elejét vették promóciósra, az új számokat hanyagolták, tudták, hogy Budapestre nem azok kellenek. A régieket pedig az élő zenés hangszerelés ellenére egészen hűen adták elő az eredeti verziókhoz képest, Dave sem sokat improvizált, lehetett üvölteni vele együtt a szövegeket, minden szó és dallam a helyén maradt.
Music for the masses
A színpadkép eleinte nagyon nem tetszett, kicsi volt, nem volt semmi extra a kivetítő félgömb alakú kidomborulásán kívül, még a szintisek is csak egy kicsit voltak kiemelve a lapos, alacsony színpadból. A kivetítőről sem a régi Anton Corbijn-féle látványvilág áradt, vagy koncertfelvételt, vagy nagyon minimál, semmitmondó montázsokat mutattak. A telt házas Papp Laciba belépni mondjuk önmagában is nagy flash, mármint nem az előtérbe, mert a sok furcsa ember azért illúzióromboló. Zavart, hogy a középkorú közönség teljesen konformistává vált, sehol egy felnyírt haj, fehér farmer, már senki nem akar Martinra hasonlítani hajszőkítéssel és dauerrel. Azért páran előkapták a bőrdzsekijüket, de Depeche-pólót is alig láttam, inkább sima feketét vagy Che Guevará-sat. Sok ismert arc tette tiszteletét, de nem Geszti Péter-kaliberű embereket láttam (attól még lehet, hogy ott volt), viszont egész közel állhattam Plitz Husihoz, és felismertem DJ Coyote [3]-ot is a tömegben. A lelkes emberekkel dugig telt koncertterembe belépni viszont olyan érzés, mint amikor Cézár bevonul a Colosseumba.
Dave XD
Az új album első számával, az In Chainsszel kezdtek, aztán jött a Wrong, majd a Hole to feed, ezek nekem nem feküdtek. Figyeltem közben Dave-et jól van-e, úgy tűnt, igen, nagyon pörgött. Szó szerint, hiszen az egész koncert alatt minimum 200-szor megpördült a saját tengelye körül, annyit piruettezett. Arra gyanakodtam, hogy a heroinos érzést a természetes szédüléssel próbálja kiváltani, vagy hogy túladagolta a vitaminját. Néha már aggódtam miatta, a forgássorozatok után megtalálja-e a mikrofont, de meg se kottyant neki.
A legtöbb mode-os régen vagy dave-es, vagy martinos volt, én viszont Alanbe voltam szerelmes, a visszahúzódó szintisbe, Andyt nem nagyon bírtuk. Dave-et a Mode-klubban anno csak Istennek hívtuk, annak ellenére, hogy nem dave-es voltam, azért álmodoztam arról a fekete-fehér posztereimet nézve, a Little 15-t hallgatva, hogy mi lenne, ha egyszer bejutnék az öltözőjébe, vagy ha egyszer feleségül venne. Persze, csak ha Alan nem kéri meg a kezem előbb.
Dave-et most már nem találtam szexinek, de annál viccesebbnek és aranyosabbnak. Balett-tanárra vagy modellre asszociáltam a mozgásából, folyton illegeti magát, csípőre tett kézzel tipeg, mintha magas sarkúban lenne, pucsít, és úgy táncol, mintha beiratkozott volna egy salsatanfolyamra. Dave láthatóan a dobossal, Christian Eignerrel van a legközelebbi viszonyban, neki táncol, tőle nyeri az energiát. Teátrális pózai az idők során sokat változtak, néha kissé már túl görcsössé váltak, amikor csak állt, oldalról úgy nézett ki, mint egy sovány varjú a fán. Legalább nem hízott el, és öröm volt ilyen virgoncnak, profinak látni. A negyedik szám a Walking In My Shoes volt, a “my”-nál Dave Gahan kieresztette öblös hangját, aztán mikor az It’s no goodnál mondta, hogy “Don’t say you want me”, csak annyit mondtam magamban, hogy oké, nem gond.
Beindul
A Question of Time-nál még mindig olyan szenvtelenül figyeltem az eseményeket, mintha én lettem volna Andy Fletcher, aztán a Prescious jött, még mindig inkább a kidobókat meg a népet mustráltam, ők jobban fel voltak dobva. Az igazán jó fejek már a kezdésre olyan részegek voltak, hogy úgy kellett őket támogatni, egy kedves rovásírásos pólós fickót én tartottam hátulról, amíg le nem szédelgett a tömegbe. Nem tudom, hogy csinálta, én negyven percet álltam sorba egy jeges teáért, ezzel egyúttal lemaradtam a Nitzer Ebbről. Aztán a World in my Eyesnál kezdtem ráérezni a koncertre. Nem az a Black Celebration-hangulat [4], amire titkon vágytam, de kétségtelenül tudnak valamit. Nagyon profin állították össze a számlistát, Dave pihent egyet, ekkor jött az egy szál szintis, kappanhangos Martin-blokk. Kedvezett a többi rajongónak azzal, hogy ezúttal elénekelte a Home-ot (tavaly hiányolták), de nekem elfelejtett kedvezni a Dressed in Blackkel. Ezért jobb híján azt figyeltem, hogy Martin csúnyább, mint D. Nagy Lajos, és a hónaljszőre pont olyan, mint a haja.
A második szám, ami megmozgatott, a Policy of Truth volt, aztán innentől kezdve veszettül tetszett az egész. Az In Your Roomnál már borsózott a hátam, pedig erősen áthangszerelték. Így én nem tudtam rá headbangelni, viszont Dave tudott balettozni. Az I Feel You-nál azzal fokozták az alakuló hangulatom, hogy ráküldték a basszust, a pacemakereseknek ki is kellett menniük, Martin és Dave meg headbangelt egy nagyot a dobos előtt, teljesen relevánsan. Az Enjoy the Silence-re kezdtem el táncolni, közben rájöttem, hogy egészen elképesztően néz ki premier plánból, amikor kb. 13 000 ember egyszerre tapsol a feje fölött. Mint valami óriási szörny, aminek a szőrzete kis emberi kezekből áll, és pulzál.
“Ez majd a Never Let Me Downnál lesz jó, amikor nem tapsolnak, hanem jobbra-balra lengetik a karjukat egyszerre” - jegyezte meg mellettem a kolléga. Eltalálta, pont az a szám jött. Ezt már üvöltve énekeltem, aztán jött a csúcspont, a közös karlengetés. Dave nagyszerű dramaturgiai érzékkel ekkor dobta le a kis mellénykéjét, a nők sikítottak tetovált teste láttán, ahogy kell. Megállt pár pillanatra a kifutó végén, nézte a karlengető tömeget, nagyon jó érzés lehetett neki, hogy elismerik munkásságát, hosszan meghajolt, tisztelgett, és látszott, hogy mélységesen boldog. “Annyira gyönyörű” - mondta erre álmélkodva a kolléga, és tényleg. Aztán még rátettek pár lapáttal a meghatottságomra a ráadásban régi kedvenceimmel, a Stripped és a Behind the Wheel remek választás volt. A Personal Jesusszel zártak, aminek magyarul a refrénje a “Richard, touch me”. Richard megérintett.
Forrás: Index.hu
|
|
Martyr! Jól beszéltél! Ha még nem lenne széthullva az agyam a tegnapi Ősrobbanástól,akkor én is ezt írtam volna le…
De a cikk írója nem tudom,hogy milyen koncerten tartózkodott
|
Egyébként mi az,hogy Dave mozdulatai túl görcsösek? Ez a cikk iró csaj miről beszél?
|
Hát érdekes ez a cikk! Én helyenként, inkább nagyrészt, nem értek egyet vele!
- Örülök, hogy számomra a Depeche Mode nem egy embert jelent, hanem magát a zenét, a dalokat!
- Én szeretem az élő dobot, élő jelleget kölcsönöz a daloknak, bár néhány dalból kihagyhatnák, például a Wrong-ból, de ha nekik így tetszik, ezért még nem fogok kiábrándulni.
- Martin Gore gitár centrikussága az Ultra-n, örülök neki, az, az album így jó, ahogy van, egyik kedvencem, persze mondhatom magam szerencsésnek, amiért nekem tetszik ez a hangzás, és imádom Martin gitártémáit, ha valami hát azok mindig tökéletesen illeszkednek egy-egy dalba.
- Nem tudom a cikk írója melyik koncerten volt, esetleg teljes sötétben lépett-e be az arénába, de én rengeteg felnyírt hajú, fekete bőrdzsekis, vagy fehér farmeres, dm pólós rajongót láttam, körülöttünk is volt jó néhány.
- A dalok jók voltak, a hangzás is sokkal jobb volt, mint nyáron, a hangerő is nagyobb volt, imádtam!
- A kivetítésről pedig, ugyan már, most ez Anton Corbjin, bizonyára, ha valamelyik korábbi turné kivetítéseit vették volna elő annak senki sem örült volna, nekem tetszenek!
A setlist pedig, hát amíg a kritikusok és a közönség nagy része is csak a nagy klasszikusokat ismerik, egyebet nem, addig ne várjunk olyan radikális változásokat mint, hogy kihagyják az ETS-t, vagy a Personal Jesus-t! Ezek egyébként is mérföldkövek az együttes történetében, miért ne játszanák el?
Nos ez volt az én véleményem a cikkel kapcsolatban, ismétlem a saját véleményem, nem kell vele egyetérteni, én mindesetre így gondolom, nem szorulok meggyőzésre az ellenkezőjéről!
|
Trixx, egész pontosan az audiológiai szakrendelésre!
Vica, Dave sovány, mint… Azt hiszem, aki ennyit mozog az ilyen is marad, plusz betegségek, múltja stb. Csak magamról tudom, hogy énekeltem, ugráltam, mozogtam esküszöm lefogytam egy kilót tegnap. Akkor gondoltam megint bele igazán, hogy amit ők csinálnak nagyon durva!!!
|
Kappanhangú Martin!??????????
Ajánlok egy beutalót a fül-orr-gégészetre!
|
Ez egy hülye ujságiró aki még soha nem élvezett semmit!!!Meg úgy-se.TEgnap ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
|
A Wrong sem feküdt neki, hát ízlések és pofonok.
Ha most azt mondaná a jó Isten, hogy egy szám erejéig visszamehetek a tegnapba, akkor az a Wrong lenne!!! (azért az IYR se volt semmi, és a többi…)
Még most is zúg a fülembe, ahogy Dave “rákezdi”: Wrooong!
Azt hittem, megáll a szívem.
A fülem olyan, mint egy tengeri kagyló, amiben hallani a víz morajlását.
Csak nekem a dM morajlását lehet hallani, Wrooong!!! Pedig ez nem Wrong!
|
na mégeccer
nekem tetszett a cikk, a hónaljszőrös megjegyzés nem semmi, a varjút nem rugdosnám ki az ágyamból
és a tegnap este az egyik legjobb koncertélményem volt…. 2 óra orgazmus
rmxmusic véletlenül in your room-od nincs? az nagyon odabaszott feltölthetnéd
|
hová tűnik a kommentem???
|
Richard, touch me! Nagyon durva! És leírta! Gondoljátok meg! Dave azt énekelné, hogy Ricsárd érints meg! Legalább utánanézne! pfűű
|
Szegény lány!Kár,hogy ennyire nem tudja magát elengedni!!!!
A kappanhangú Martin blokkon lesírtam a sminkemet,nem tehetek róla,kicsit túlcsordúltak az érzelmeim.Ültem az én Puhimmal és valahogy annyira egyszerű lett minden!
Pedig párszor hallottam már Martint élőben énekelni…...(az első is sírós volt ott Varsóban az esőben a Sister of night-tal….)
|
Nem ezzel van a baj! Illetve nincs is baj, ezen nem fogunk összeveszni.
Hanem, hogy elvakult rajongó?!
Kérdezem én, ki az elvakult? Aki ennyi év után kimegy és le is írja, hogy mégis meggyőzte. Szóval ha kijön előbb, akkor lehet, hogy jól érzi magát.
Csak ő a “régi” időket szerette. Az is elvakultság, könyörgöm!
|
Tépjétek csak meg a cikk íróját! Mostantól csak elvakult rajongók irhatnak! Magatoknál vagytok??
A cikket végig lehet röhögni, és ha felfogjátok, ez egy nagyon pozitiv cikk ami arrol szól, hogy egy rég kiábrándult ősrajongót is meggyőzött a tegnapi koncert. Ami Martin hónalját illeti, kb 10 méterre voltam tőle, és igencsak gusztustalan volt még az én hetero férfi szemeimmel is, de ti bizonyára éppen homályosan láttatok mert megszédültetek Dave csipő ringatásától….
Egyébként nálam minden eddigi koncertjük közül amit élőben láttam ez volt a legjobb, sokkot kaptam vaze .
|
Ugyan ezt akartam irni Niki… sok setlist-et megnézhetett..!! a többi az ő dolga, ő igy érezte…. leirta ... ennyi…
|
Hiába pozitív és hiába ironikus. Nem szeretem a “nagyképű” írást.
Meg azt sem értem, hogy Pesten a régi számok kellenek, vagy hogyan is írta?
Nézze végig a többi helyszín setlist-jeit.
|
Úgy gondolja, hogy ő mint “régi” rajongó “megengedheti”, hogy ilyen fellengzősen írjon. Nekem ez jött le.
|
Úgy látom a hozzászólók nem értik az iróniát: persze lehet, hogy azt meg csak azok értik, akik már a 80-as években is jártak koncertre, amikor még nem beszélt mindenki angélusul ...
Szerintem ez egy nagyon is pozitív cikk.
Mellesleg a koncert q… jó volt, nálam a második legjobb a mindenkori örökranglistán.
|
|
|
Kapcsolódó hírek
Kategóriák
Hirdetés
|