Olvasom itt a “dobos” hozzászólásokat. Szerintem Christian Eigner esetében se látványos, se technikás dobolásról nem beszélhetünk. Szar hangzás, fantáziátlan puffogás végig, persze pontosnak pontos, de többletet ne várjon senki a dobgéphez képest. Ez csak az én véleményem, de lehet, hogy csak hozzászoktam más, jó dobosokhoz. Bocs.

Az élő hangzás és a két vokalista.

Kövezzetek meg, de a One Cares-t nem tom meghallgatni, nem tok odafigyelni rá! (A klipje is idegen tőlem.)

Még koncertfelvételen se tud megfogni ez a szám.

Kb. két hónapja, mikor egy (jobban mondva az egyik) maratoni Dm zenehalgatást tartottam, figyeltem csak fel rá (kronológiai sorrendbe téve persze), hogy a SOFAD stúdió album és a SOFAD live album Condemnation-ját és az In your room-ját sokkal-sokkal jobban preferálom élőben.

Jó, nyílván az élő hangzás ad valami pluszt, de ez nem törvényszerű a legtöbb esetben.

Alonso!

Nem vagyok dobos, de akkor is fenntartom a “rock-klisék” kifejezést… Tény és való, hogy Christian ezerszer képzettebb dobos, de Alant akkor is szívesebben hallgatom a bőrök mögött; igaz, hogy nem a technikai tudása, de nem is a személye miatt.

Én 18 voltam, amikor a SOFAD megjelent. Képzeljétek milyen érzés volt azon az ominózus vasárnap délután, amikor a tesómmal néztük az MTV News müsorát. Paul King bekonferálta az új Mode kislemezt, az I Feel You-t. Jött a klip, Dave hosszú hajjal zakóban, én meg ott pislogtam kocka frizurával a TV előtt és csak lestem mint rozi a moziban, hogy ez meg mi???
Én is azon véleményen vagyok, hogy egy égő házból nem ezt a lemezt hoznám ki, de ha a biztosító fizetné a tűzkárt, akkor megvenném mégegyszer a lemezt Igaz, már 3szor vettem meg idáig, először TAKT kazin, aztán eredeti kazin, később cd-n. Kedvencem a lemezről az In Your Room, de kár a My Joy-ért is, pedig illet volna a lemezre.

Ámen! 

Alonso, egy dolog a dobtudás, egy másik pedig a dobhangszínek. Alan utóbbiban verhetetlen volt. Azt elismerem, hogy Christian talán látványosabban tette a dolgát, de ez már ízlések és pofonok.
Sztem Alan nem sem unalmasan dobolt, inkább lazán. Úgy tűnt, tisztában van a képességeivel és nem akarta túljátszani magát - minden erőlködés nélküli, játszi könnyedségű előadást mutatott be.
Christian tényleg más és ok, minden bizonnyal képzettebb dobos.
Viszont Alan a DM sound nagy részéért felelős volt és ebben nagy szerepet játszottak a dob (ill. egyéb) hangszínei.

A Personal az tényleg nem nagy szám dobtechnikailag, de minden egyes dobhangról felismerhető, annyira egyedi volt. Az I Feel You live verziója pedig annyira tetszett gyerekkori Sepultura rajongó barátomnak, hogy csak az I Feel You pergőiért kellett neki az egész albumot átmásolnom. [ezt a sztorit már pár helyen leírtam.]

UI: a hétvégi F1 irtózatosan jó volt, hajnalban is néztem és az ismétlést sem hagytam ki! ;)

Fátylat rá. Christian semmit sem próbál, ő egyszerűen teszi, amit kell Valószínűleg nem fogjuk egymást meggyőzni - nem is célom -, de pl. egy I feel you-t vagy egy Personal Jesus-t nem túl szép pöntyögve előadni. 

Tudom, és elnézést a személyeskedésért. De, ha Neked tetszik, amit Christian próbál csinálni, arra nem tudok mit mondani. Alan nem dobos, de szerintem sokkal érzékiebbek, zeneiebbek voltak az ő dobkörítései.
-szerintem-

Ennek ehhez az ég világon semmi köze, már bocs.

Kinek a pap, kinek a papné. Én például Alonso-tól is rosszul vagyok.   Habár most, hogy visszakerült a Renault-hoz, már inkább sajnálom… 

Mit mondjak, meglehetősen merész kijelentés, hogy Alan több fantáziával dobolt, mint Christian Eigner. Ezt egy kicsit megmosolyogtam, na meg a “rock-klisék” kifejezést is. Én 10 éve dobolok, úgyhogy maradjunk annyiban, Alan dobtudása kb. 0,0001-ed része Christian Eigner tudásának. Elnézve a Devotional koncertfilmet hááát.. öö.. khm, olyan erőtlen és unalmas dobost még életemben nem láttam, mint Alan Wilder. Teljességgel nem neki való volt a dobos szerep.

Ami az albumot illeti valóban az egyik legjobb Mode-lemez, főleg az akkori időket nézve, habár az is igaz, hogy miután meghallgatja az ember, inkább nyúl egy konyhakéshez, mint újból a play gombhoz.
Ha csak egy Mode-lemezt lehetne kihoznom egy égő házból, az biztos nem a SOFAD lenne..

Jó nektek, hogy ilyen szép emlékeitek vannak, néha sajnálom, hogy nem akkor voltam fiatal…
Én csak arra emlékszem régről, hogy állandóan a zenecsatornát néztem, és mikor “felfedeztem” a dmet rájöttem, hogy régen láttam az in your room, policy of truth meg a world in my eyes videoklippjét.

Én még valamikor ‘88 táján ismerkedtem meg velük. Az unokaöcsémnél láttam egy videokazin a ‘87-es Peter’s Pop Festival fellépésről készült anyagot. A Strangelove és Never Let Me Down Again szólt. A Strangelove nagyon tetszett, a NLMDA pedig olyan furcsán hamisan szólt..)))
A Violatort ragyásig hallgattam, hihetetlen sokat jelentett nekem akkor. A személységem kialakulásához nagyban hozzájárult az a zene. Emlékszem, anyámtól 500 pénzt kaptam egy hétre, a koleszos ellátáshoz, én pedig 350 pénzért vásároltam kazettákat a Westend udvarban lévő/volt Áramütött Aligátorban. A szőrös pacák mindíg kijelentette: “Az a fránya móód!”.))
Sokat nem kajáltam, de lassan, mire végeztem a sulival, majdnem minden kiadvány meg lett kazin. Az iskola végeztével elkezdődött a cd gyűjtés a Merto-nomból. Az összes magtakarított zsebpénzem cd-re költöttem.
A SOFAD-ra már tudatosan készültem. Mellbe is vágott a hangzása, de azt hiszem, ez az album volt az, amit a legtöbbször hallgattam! Az In Your Room pedig az a szám, amit a legtöbbször hallgattam, annyira nagy hatással volt rám.
Az albumról amúgy leginkább a Walking In My Shoes-t, az In Your Room-ot és Higher Love-ot hallgattuk.
A budapesti koncert után olyan hangzást akartunk elérni, amit a koncerten tapasztaltunk. Egyik haverom pl. leszerelte a forgódobos mosogépjüknek a dob részét és egy böszme hangszórót dugott bele és full hangerőn hallgatta a SOFAD-live-ot. ))

Ez az Egri csillagok történet nagyon komoly!

Én a SOFAD idején 4 éves voltam, és kb. 2 éve tudom, mi az a SOFAD
A rajongás egyébként egy The Singles 86>98 CD-vel kezdődött, ennek már 4 éve. Egy ideig elvoltam a dupla válogatással

Amiben a SOFAD hihetetlenül erős, az a tökéletesen egységes arculat. Hangzás, dizájn terén kiváló az összhang az album és a turné között. Az utóbbi évek turnéi számomra összecsapottnak, káoszosnak tűnnek, a ONIP és a LIM koncerteket sem tudom élvezni nehézkességük és baromi soványra kevert hangzásuk miatt. Hangsúlyoznám, hogy ez csak az én véleményem!

szerintem ha mindeképp kategorizálni kell legyen techo-rock(soft)....egyébként élőben még jobban kijön az élőhangzás…Azt szeretem a Mode-ban a legjobban hogy szeretnek kisérletezni.ez igaz a lemez,kislemez dalokra vagy 1-2 különleges remixre…

Egyébként, ha megfigyelitek a Violatort ott is rengeteg a gitár, csak minden gépel van manipulálva. Pl. a Policy az szinte csak gitár hangokból áll, mégis valahogy jóval később tűnt csak fel nekem.

Én 10 éves koromban ismerkedtem meg a dM-el, valamikor 1987 táján. Egy barátomnál hallottam és rögtön megfogott. Valami annyira más volt. Azonnal szereztem egy kazit (életem első darabját) és átmásoltuk rá nekem. Máig megvan ez a darab, mondanom sem kell, hogy állapotát nehezen nevezném jónak.

Igazából 93-tól kezdtem vásárolni a kiadványokat, addig nem volt rá módom (de gyorsan bepótoltam a lemaradást). Előtte sokszor kazettákat másoltunk, rosszabb esetben két szembe fordított mono magnóval, mikrofonon keresztül.  A Violator idején emlékszem, amikor egy barátunk megszerezte az anyagot, az apukája másolta nekünk a speckó dupla deckjén, s mikor megkérdeztük, hogy tetszett neki, mondta, hogy egész OK, az Enjoy tetszett neki, mert az ő FELISMERTE! Ugyanis a szám elején bemondja a címét!  Na ezen jót nevettünk. ;)

Na még egy-két hasonló élmény. Volt pl. egy olyan szokásom, hogy, ha dM-et hallgattam és mennem kellett valahová, nem kapcsoltam ki a magnót, csak két szám között, itt-ott előfordult, hogy nagyon húztak már, akkor lassan lehallkítottam - magamat becsapva.

A Violator idején az Egri csillagokat olvastam, miközben non-stop hallgattam a kazit. Aztán utána évekig tartott míg kitöröltem a zene egyes részeihez tartó ‘jeleneteket’. Ahogy a törököket nyakon öntik, stb. Ezt az albumot így kétszer kellett felfedeznem, hogy a skizofrén emlékek eltűnjenek. 

Mondanom sem kell, hogy egyetértek veletek Faith és Faith and Devotion, hogy nem lehet pontosan meghatározni a stílusát, mégis nem akartam ezen vitatkozni…valóban megtalálhatóak rock stílus jegyek benne… Vagy pl. mikor megvettem az albumokat a Pop/Rock kategóriában találtam meg a dm-et londoni üzletekben…
Azzal kapcsolatban pedig, hogy mi miatt szeretik az emberek, hát én is jó példa vagyok arra, hogy nem azért szeretem, mert akkor voltam fiatal és jó visszaemlékezni, mivel én meg csak 8 éves voltam akkor…
Meg amúgy is még csak 1 éve lettem ilyen fanatikus, úgyhogy nagyon sok bepótolni valóm volt az elmúlt évben és még sok ideig van és lesz, valahogy mégis fél év után kirajzolódott számomra, hogy nekem ez az album tetszik a legjobban…

Szerintem gyakorlatilag lehetetlen pontosan meghatározni az album stílusát. Kíváncsi lennék, hogy milyen várakozásokkal ülne neki valaki az albumnak, aki nem ismeri, ha előtte annyit mondanánk neki, hogy egy alapvetően elektronikus zenét játszó zenekar gyakran élőzenére építő albuma, itt-ott blues és gospel hatásokkal. Ez ma nem annyira rendhagyó, de mindez ‘93-ban…

Én 5 éves voltam a SOFAD-időszakban, úgyhogy talán mondanom se kell, hogy sok évvel utána szerettem meg. Tegyük hozzá, hogy még az után is sokáig nem szívleltem, mikor már a DM-et egyébként igen.

Arról viszont sajnos nem vagyok meggyőződve, hogy ma ugyanez sikeres lehetne. Valóban, zeneileg és vizuálisan is elképesztő értéket képvisel az anyag, de én nemcsak arra nem látok esélyt, hogy egy ilyen alkotás újra megszülethetne, hanem arra sem, hogy ha mégis megszületne, sikeres lehetne. Jó emberek, jó helyen és időben. Kegyelmi pillanat lehetett ez annak idején.

A végére egy kis észrevétel a lemezkritikával kapcsolatban: Mitől agresszív a Get Right With Me, és mitől gitáros a Rush? Valóban megtévesztő lehet, de…